Trump elnök nemrég – ismét meglehetősen személyeskedő stílusban és hivatkozással – újabb vámemelést jelentett be az Egyesült Államok második legnagyobb külkereskedelmi partnerével, Kanadával szemben, váratlanul.
Újabb pofon Kanadának
A jelenlegi 50 százalékos acélvámnak a megfelezéséről és más vámmérséklésekről folytak a kereskedelmi alkuk, aztán amikor az amerikai fél új követeléssekkel állt elő, a tárgyalások megszakadtak. Az elnök pedig azt posztolta telefonjáról, hogy a hamarosan nem csökken, hanem nő a kanadai termékek vámtarifája. Valamennyi autóra, teherautóra, autóipari alkatrészre, acélra 50 százalék lesz az importvám.
A Kanadában gyártott autókra jelenleg 25 százalékos amerikai vám vonatkozik, az emelés súlyos kereskedelmi gát. Az autóalkatrészek esetében mindkét ország autóipara bajba kerül, hiszen integrált termelési folyamatok keretében a részegységek, alkatrészek akár többször is átlépik a határokat, amint az gyakori a modern folyamatszervezés korában.
A kanadai kormány nem is igyekezett jó képet várni a dologhoz, és saját érintett iparainak a védelmére hivatkozva szimmetrikus eljárást választ ad, a „szemet szemért, fogat fogért” elve szerint.
Fotó: MTI/EPA/Bizuayehu Tesfaye
Egekben az államadósság
Maradva az Egyesült Államoknál: az is friss hír, hogy az államadósság mértéke átlépett egy komoly határt: a bruttó adósság augusztus 19-én haladta meg a 40 ezer milliárd dolláros értéket (40 trillió dollárt, az amerikai szóhasználat szerint). Az Egyesült Államok teljes szövetségi adóssága trendszerűen nő: 2025 októberében érte el a 38 ezer milliárd, 2026 márciusában pedig a 39 ezer milliárd dollárt, ebből lett mostanra 40 trillió.
A trend aggasztó. Még akkor is az lenne, ha likviditásbőség uralkodna a világban, és olcsó lenne a hitelpénz. De nem ez a helyzet, különösen nem a dollárpiacon. Ezekben a napokban a tíz éves amerikai állampapíroknál a referenciakamat 4,7 százalék – ez bizony sok. Összevetésképpen, az euró-övezetben a tízéves kötvény hozamszintje 3,2 százalék körüli. Az adat utal arra is, hogy a forint-aktívák iránti hirtelenül visszatért piaci érdeklődés nyomán gyorsan ereszkedő hozamszintnek van alsó határa.
Az amerikai adósságszolgálat sokban van, és ha így növekszik az adósságállomány, és ha marad, pláne ha még inkább emelkedik a kamatszint, akkor nagyobb tempóval nő az Egyesült Államok központi kormányzatának kamatfizetése.
Az emelkedő államhozamszint ráadásul – különösen a sajátos amerikai viszonyok között – nemcsak a vállalati kört érinti közvetlenül, hanem jelzáloghitelek révén az átlagcsaládot is. A legjellemzőbb jelzálogpiaci termék a 30 éves fix kamatozású hitel, annak most az átlagkamata 6,8 százalékra kúszott az USA-ban: súlyos többlet-kiadás a családi büdzsében. A fogyasztói árindexben nem szerepel a havi kamatfizetési tétel (mint ahogy nálunk sem), miközben a háztartások terheit megnöveli, a lakossági hangulatot pedig lerontja a kamat-drágulás.
Az amerikai inflációval kapcsolatban a legutóbbi adatról az volt a sajtóhír, hogy javultak a viszonyok: a júliusi CPI adat 3,4 százalék, ami jobb az előző havinál, és pláne a májusi 4,2 százalékhoz képest. Csak hát az kettessel kezdődött az év elején, az utóbbi hónapok 3 és 4 százalék közötti inflációs adata egyáltalán nem csekély. A világ legnagyobb gazdasága nagyon messze van az árstabilitástól.
Iráni huzavona
Az Irán felől jövő hírek sem nyugtatják meg a világot, meg az amerikai polgárokat sem. Az Egyesült Államok fura, nem pontosan meghatározott célú háborúba keveredve Iránnal Izrael oldalán, részese lett mostanra annak a zavaros szituációnak, amelynek a következtében a világ szénhidrogénkínálata lecsökkent.
Egyik nap optimista közleményt tesznek közzé, és a nemzetközi olajpiaci szereplők fellélegeznek, másnap, vagy akár már aznap, jön a cáfolat. A térségben továbbra is bizonytalanság uralkodik.
A kínálatoldali sokk hatására – a mindennapi hírek és ellenhírek által hektikusan mozgatva – a korábbi időszakhoz képest megdrágult az energia a világpiacon. És persze az amerikai belső piacon is, ahol főleg a dízelüzemanyag ára ment fel.
Mégis Trumpnak lett igaza?
Vannak tehát egyfelől aggasztó hírek, ám másfelől a tőzsdék viszont egészen jól teljesítettek Amerikában, és máshol is. Sőt a hivatalos álláspont szerint az átmeneti zavarok ellenére az Egyesült Államok gazdasága jó erőben van, mindenképpen sokkalta jobban teljesít ahhoz képest, amit az elemzők, tudósok közül sokan előrevetítettek.
Valóban, noha sok kutatóhely inflációval nehezített recessziót jelzett elő a 2025 áprilisi Trump-i nagy vámemelés következményeként, ilyen nem következett be.
Az amerikai nagykereskedelmi és fogyasztói árak nőttek, de messze nem olyan mértékben, mint ahogy másfél éve az elemzők prognosztizálták – a republikánus politikusok nem csekély örömére. Akkor tehát elmondhatjuk, hogy az kutatói, tudományos közösség melléfogott, és igaza lett Trumpnak?
Ő mindig elhessegette a vámemelés inflációs következményeit és az üzleti klímára gyakorolt negatív hatását, sőt tézise szerint a vámemelés gazdagítani fogja Amerikát: „a külföldiek sokat fognak befizetni az amerikai költségvetésbe”. Ami persze ebben a megfogalmazásban nonszensz: a vámot, legyen régi avagy most megemelt, az amerikai importőr fizeti be az államnak.
Ez evidencia, és most különösen láthatóvá vált, amikor a trumpi vámkivetések egy fontos körét az illetékes bíróság jogellenesnek ítélte: a bírói döntés nyomán az amerikai államkincstár a jogalap nélkül beszedett többletvámot az amerikai importőröknek utalta vissza, hiszen onnan jöttek a befizetések.
Csakhogy a vámoknál, a közvetett adóknál (mint az ÁFA vagy más fogyasztási adó) valódi közgazdasági kérdés, hogy egy adóteher bevezetésekor vagy a régi megemelése esetén végül is mely szereplők milyen arányban viselik a terhet.
Az áfa-kulcs mondjuk 20-ról 25 százalékra való 5 százalékpontos emelése nem jelenti azt automatikusan, hogy a kereskedő pont akkora mértékben tudja, akarja megemeli a kiskereskedelmi árat az árérzékeny fogyasztók számára; emelhet nagyobb arányban, de akár le is nyelheti az adóemelést, mert fél az ügyfélkörének elvesztéséről. Ha az adótétel-emelés mértékével megegyező arányban vinné fel a maga értékesítési árát, a vevők egy része helyettesítő termékre pártolna át, vagy túl drágának találva az új árat, egyszerűen elállna a vételtől.
Vámemelések: a külföld fizet – vagy mégsem?
Nos, találni bőven esetet a tavaly megemelt amerikai importvámmal szembesülő európai, ázsiai exportőrök körében piacmegtartó célú ármérséklésre. A most már elérhető adatok szerint az amerikai kiskereskedelmi árak a vámemeléssel érintett termékkörben átlagosan nem emelkedtek olyan mértékben, mint ami mechanikusan következett volna az importvám-emelésből.
Lelkesen és nagy kárörömmel nyilatkozzák a kormányzati tényezők: a kutatói előrejelzésekkel szemben mégiscsak a külföld fizet.
Ebben azonban csak részleges igazság rejlik. Valóban, az árképzési folyamatban egy dolog az, hogy ki a vám befizetője, és más kérdés az, hogy valójában mely gazdasági szereplők viseli a terhet.
Ha a külföldi szállító nagyon-nagyon meg akarja tartani a pozícióját az amerikai piacon, akkor bizony lenyelheti a vámterhet: tudomásul veszi, hogy az addigi nagy profithányada helyett mostantól kevesebben kell megelégednie, de a piaca megmarad.
Ha ugyanis mégis eredeti áron kínálná termékét, az importőr pedig ismert módon köteles a nagyobb érték után az ad valorem vámot befizetni, akkor annyire megnőne az importált termék dollár ára, hogy azt az importőr nehezen tudná elhelyezni a hazai piacon: a nagyon megdrágult külföldi termékre nem lenne elég vevő.
Életszerű tehát azt feltenni, hogy az vámtarifa megemelését követően az amerikai piacra való szállításra berendezkedett külföldi termelő inkább enged a szerződéses árból, esetleg az amerikai nagykereskedő egy kicsit feláldoz az ár-réséből, és így a végső fogyasztót nem érzi meg az importvám-emelés hatását.
Ha tehát az egyoldalú vámemelést nem követi ellenvám, akkor a saját piacát vámmal védő ország, ez esetben az USA, végül is nyer az importárak változásán. Ázsiának, Európának pedig romlanak a külkereskedelmi cserearányai (terms of trade) a világpiaci erejét fitogtató Amerikával szemben.
Nos, a tiszta teoretikus esetekhez képest a valóság némileg más. Másfél évvel a nagy amerikai vámemelési bejelentés után az adatokból vegyes kép olvasható ki.
Az Európai Központi Banknál folyó kutatás szerint például a kínai játékexportőrök a rájuk kimért 28 százalékos vámemelés hatására átlagban 22 százalék exportár-mérséklést fogadtak el. Tehát a megnőtt importvámteher négyötödét tényleg lenyelték, és csak a vámemelés egyötödével drágult az importőröknek az üzleti kapcsolat folytatása. A koreai autógyárak esetében a 22 százalékos vámnövelésre válaszul adtak 12 százalék rabattot, vagyis ők mintegy felét nyelték le, a teher másik fele jutott amerikai üzleti szereplőkre, köztük a fogyasztókra. Hasonló arányokat mértek az indiai ágyneműhuzat-exportőrök esetén.
Ezek az esetek azonban mind olyanok, amelyekben nagy piaci részesedéssel rendelkező exportőrök voltak érintve, amelyek úgy döntöttek, hogy (egyelőre) nem akarják feladni elért piaci részesedésüket. (Talán, a kutatás erre nem terjedt ki, kaphattak valami állami szubvenciót otthon a veszteségeik részleges kompenzálására. És mivel a dollár árfolyama időközben erősödhetett, az eladott termékeik utáni vállalati bevétel a dollár-felértékelődés mértékében visszajavult.)
Más exportőrök azonban nem engedhettek az addigi szerződéses árból, hiszen a mérsékelt árrésükből nem képesek nagy árkedvezményt adni: a termékük a vámemelés után a megemelt vám mértékével drágább lett, és így kevesebbet tudtak eladni, vagy végleg kikerültek az amerikai piacról.
Szemben tehát a kormányzati büszkélkedéssel, a vámemelés nyomán nemcsak az exportőri közösségben keletkezett veszteség, hanem az amerikai fogyasztóknál is, szűkebb importválaszték és magasabb árak formájában, noha a tényleges jóléti veszteség mértéke kisebb lettek annál, mint amit az első becslések tartalmaztak.
Eddig megúsztuk a vámháborút, de...
Akár azt is le lehetne szűrni, hogy a kirobbantott vámháborúból nem is lett óriási baj. A gazdasági szereplők valahogy megoldják, bármilyen hóbortja legyen az állami döntéshozónak. A kereskedelmi láncok többsége újrarendeződött, a globális kereskedelmi zavarok mértéke kisebb a vártnál, a világinfláció sem nőtt olyan mértékben, mint ahogy a modellek mutatták egy éve.
Ne ez legyen a következtetés.
Ami az Egyesült Államok vámemelési képességét illeti, az aránytalanul nagy; más ország ilyen módon nem képes pénzügyi terheket áthelyezni a külvilágra.
És az USA sem úszta meg teljesen a vámháború kereskedelmi és monetáris következményeit. A hazai infláció azért bizony-bizony feljebb kúszott. Megsértett külkereskedelmi partnerei pedig – nem csekély átállási költségeket vállalva – új kereskedelmi szövetségeken dolgoznak.
A hormuzi faktor
És most erre jött az improvizált iráni konfliktus. Az pedig az energiaárak és a nagy energiatartalmú feldolgozóipari termékek révén hajtja felefelé a globális árszintet.
Itt szintén el lehetne mondani, hogy a világpiacról hirtelen kieső nyersolajat, földgázt máshonnan, készletekből lehet pótolni, és bár nőtt az energiaár, de önmagában már nem akkora a szénhidrogén árdrágulásának hatása, mint volt korábbi hasonló válságok idején, hiszen változott az energiamix, és javult az energiafelhasználói hatékonyság. Ebben azonban lenne veszélyes önnyugtatás.
A „hormuzi faktor” hat, és akkor is árszintnövelő, ha a drágulás késleltetve és tompítva lép fel. Mindenesetre jócskán megemelkedett az üzemanyagár még a nettó energiaexportőr USA-ban is; nem kis tétel a fogyasztói árindexben.
És innentől már bőven túl vagyunk Amerika problémáján, hiszen az ottani makacs inflációval láthatóan elég magas dollárkamat-szint jár együtt. A szövetségi állam folyamatosan dagadó deficitje tartós kamatszintet emelő tényező. A dollár kulcsvaluta, ilyen jellege révén a világ többi felén is érvényesül kamatemelő hatás.
A mi sajátos helyzetünk miatt egyelőre mehetünk szembe a globális trendekkel jegybanki kamatszint dolgában, de nem sokáig. Kedvezőbbnek néz ki a magyar inflációs állapot a nyár végén, mint az Európai átlag, de ismét csak rendkívüli, korrekciós viszonyaink átmeneti hatásai magyarázzák a helyzetet.
Globális kilátások
De merre is tart a világ? A fejlett, tehetősebb országok rendelkeznek bizonyos képességekkel az inflációs nyomások elviselésére és feldolgozására, ám azért a közeljövőt illetően továbbra is komoly gond a kereskedelmi folyamatok zavara a vámháborús hangulat közepette, és egyáltalán nem jutottunk túl a közel-keleti krízissel összefüggő energia-dráguláson. Ezekhez az „ember által közvetlenül okozott” tényezőkhöz hozzá kell adni a klímaváltozás nyomán rendre fellépő zavarokat, veszteségeket, drágító tényezőket.
Érdemes rátekinteni az OECD árszint-alakulására, különösen az előttünk álló időszak felől nézve a folyamatokat.
Fotó: Európai Központi Bank
A világgazdaság nagy hányadát kitevő OECD országok inflációs átlaga kisimítja az országonkénti sajátosságokat, eltéréseket. Az átlagos árváltozás mozgásán jól követhető az országcsoport konjunkturális viszonyaink és a világgazdasági folyamatoknak a lefutása: láthatjuk a 2020-ig tartó kedvező konjunktúra alatti mérsékelt, lassan növekvő inflációs időszakot, az azt hirtelen megtörő világjárvány árszintet érintő következményeit: a Covid először dezinflációt hozott, majd rég látott mértékű árszint-emelkedésbe lökte a világot. Főként a járvány alatt olcsó energia drágult meg drámaian globális mértékben (azt a vörös oszlopok 2021 és 2023 közötti magassága jelzi).
Ezekhez társul, immár tartós jelleggel, a mezőgazdasági termékek drágulása, amely alapvetően a klímaváltozás gazdasági kihatásait tükrözi.
A válságra adott nagy gazdaságösztönző, keresletnövelő állami jövedelemtámogatási programok hatására felment a maginflációs ráta is a Covid-utáni újraindulás idején. Az utóbbi években viszont az OECD-térségben – átlagosan – a maginflációs index, mondhatni, megnyugtatóan alakul. De nem ám az élelmiszer, és az energia: két olyan nagy termékcsoport, amely együttesen képes jelentős föl- vagy lefele tartó változást előidézni a fogyasztói árak szintjén.
A minket most érdeklő időszak az utolsó fél év. 2026 nyarán még mindig tart az orosz-ukrán háború, amelynek újabb szakasza mind az üzemanyagárakra, mind a mezőgazdasági termékek árára erőteljesen kihat Európában. Ehhez a komponenshez társul 2026 február végétől a Hormuzi-jelenség: az energiatermékek, nagy energiatartalmú cikkek piaca viszonylag óvatosan reagált, reménykedve a konfliktus gyors lezáródásában, de immár túl hosszú a háború ahhoz, hogy a termékpiacok elkerülhessék az átárazódást, nevezetesen a drágulást.
Amennyire megnyugtatónak lehet mondani azt, hogy piaci verseny viszonyai között a gazdasági szereplők a kezdeti modellbecslésekhez képest sokat visszavettek, tompítottak a lehetséges veszteségekből a gyors alkalmazkodásuknak hála, annyira óvatosnak érdemes lenni az előrejelzéssel olyankor, amikor nem egy, nem is kettő, hanem nagy számú zavaró, kockázattal teli folyamat zajlik a világban.
A kereskedelmi háború mind eddig gondot, és nem keveset, okozott a világkereskedelemben, az összekapcsolt termelési láncokban, de a legrosszabb nem következett be.
Az újabb közel-keleti konfliktus sem váltott ki – ez idáig – szélsőséges kilengéseket az árakban.
A klíma – nos, annak a közvetlen gazdaság hatásaival mind nehezebb számolni. Gyors folyamatoknak vagyunk szemtanúi és elszenvedői, amint erre példa a közép- és dél-európai térséget különösen erősen érintő szárazság, vízhiány, folyami közlekedési fennakadás, energetikai kihívás.
A pénzügyi piacok felől szintén érhet minket erőteljes megrázkódtatás, és ismét csak nem annyira a világ peremvidékeinek gondjai miatt, hanem a centrum (USA) gyorsan akkumulálódó belső aránytalanságai következtében.
Ebben a törékeny helyzetben a világkereskedelmi rend kereteinek további a feszegetése, a szabályalapú világrendről való immár tényleges letérés: olyan többlet kockázat, amely önmagában is kihívás a kormányzati döntéshozóknak, üzleti szereplőknek. Ráadásul az újabb feszültségek összeadódnak egyéb rizikókkal.
Ez a problémaköteg a multikrízis, amelyhez nincs megbízható térkép, előkép, pláne kézikönyv. Abból tehát, hogy máig súlyos világgazdasági válság nem következett be, nem lehet sokat feltételezni a jövőről. Az alkalmazkodóképesség, reziliencia nem ok nélkül került be a gazdaságpolitikai, üzletstratégiai szótárba.
A Benchmark rovat cikkei itt érhetők el.
Öt fronton is előrenyomultak. 
