Szokásféle, hogy egy új kormány működésének megítélésével száz napot vár a sajtó, a parlamenti ellenzék, a közvélemény, vagyis ad annyit időt, amely alatt az új adminisztráció elfoglalja a hivatalát, átveszi a feladatokat, nekiláthat a programja teljesítéséhez.
Ez az udvarias türelmi idő logikus a bejáratott parlamenti váltógazdaságokban, ahol vagy a kormányzó párt (koalíció) nyer újabb felhatalmazást, és akkor egyszerű a kormánycsere, ám ha az addigi ellenzék kerül kormányra, az „árnyékkormány” tagjaiból tényleges felhatalmazású adminisztráció alakul, akkor időt vesz igénybe a váltás.
Korábban nem igazán működött
Nálunk azonban ez a szokás nem vert gyökeret. Az 1990-es választásokkal a tervgazdaságot és egypártrendszert működtető kormány helyébe új pártok által állított kormány került, a korábbitól nagyban eltérő miniszteriális renddel. Három pártnak kellett koalícióra lépni, hogy az Antall-kormánynak egyszerű többsége legyen az Országgyűlésben. Ott aztán hárompárti ellenzékkel kellett (volna) a megörökölt alkotmányt módosítani, egyszerűen a működőképesség érdekében.
A sajtó zöme nem egyszerűen kritikus volt kezdettől a jobbközép koalícióval szemben, hanem hatalmi ágként alakítója a politikai napirendnek, „politikacsináló” működési rendben. A nagyközönséget egy ideig foglalkoztatta a politika, de a hosszadalmas jogi, adminisztratív parlamenti viták hamar elvesztették a közönségüket. A gazdasági helyzet romlásának folytatódása, sőt gyorsulása türelmetlenséggel, majd hamar elégedetlenséggel töltötte el az embereket.
A rákövetkező kormányváltásoknál inkább lehetett volna alkalmazni a száznapos szabályt, de a kiélezett blokkosodás nem kedvezett a rutin kialakulásához. Majd 2010-től tartós berendezkedésre készülő és azt négy ciklus erejéig meg is valósító csapat került hatalomra; az egyik Orbán-kormányt a másik követte, és nem váltott ki különösebb érdeklődést az első száz nap eltelte.
Ami most gyorsan ment, és ami lassan
Ezeket az előzményeket azért érdemes feleleveníteni, mert tisztábban látszik a 2026-os kormányváltás sok rendkívüli vonatkozása.
A legelső az a politikai-alkotmányos túlerő, amelyre a Tisza Párt a kétharmados parlamenti többség megszerzésével tett szert, mégpedig egy olyan államrendben, amelyet a Fidesz-KDNP a megelőző négy választási ciklus során úgy formált, hogy a lehető legkevesebb ellensúlya és fékje maradjon annak a parlamenti erőnek, amely alkotmányozó többségre tesz szert. Ez most a Tisza Párt. Koalíciós kényszer nélkül, nagy jogi szabadságfokkal töltheti be a végrehajtó hatalmat, dominálja a törvényhozást.
E három hónap alatt sikerrel megtörtént az alaptörvény újabb (tizenhetedik) módosítása, amelyből a kormányoldalnak államjogi, politikai előnye fakadt (az államelnöktől való megszabadulás, az Alkotmánybíróság átalakítása), valamint az EU-s kapcsolatrendszer helyreállítását szolgáló intézkedések meghozatala vált lehetővé.
Fotó: Facebook/Magyar Péter
Amilyen gyors volt az alkotmányos korrekció, annyira lassú külső szemmel a kormányzati rend kialakítása, a kormányapparátus létrehozása, egészen a közép- és alsóbb szintekig.
Annak azonban oka volt. Nemcsak az, hogy 16 év után került sor tartalmi kormányváltásra, és a nyertes egy vadonatúj párt. Egyik mostani miniszter sem volt korábban kormánytag, minden parlamenti képviselő újonc: e vonatkozásban szoros a párhuzam a 36 évvel ezelőtti szabad többpárti választás utáni helyzettel.
Ám az akkori rendszerváltozáshoz képest is lassú most az államapparátus feltöltése; még ezekben a napokban is neveztek ki államtitkárt, helyettes államtitkárt. A tárcáktól származó hírek szerint sok fontos vezetői poszt nincs betöltve, vagy annyira friss az új munkatársak igazolása, hogy még hivatali email-címet sem tudnak mondani.
Ennek sajnálatos politikai előélete van. Az új ellenzéki párt feltűnésére a mindinkább állampártként működő hatalom demokráciákban elfogadhatatlan módon és stílusban reagált („átteleltek a poloskák”). A Tisza-mozgalom aktivistájának vagy csupán szimpatizánsának munkahelyvesztessel kellett számolnia. A kormánysajtó és a kormánypárthoz közeli média nem tartózkodott karakterrombolástól a túloldalinak minősített, kritikus hangot megütőkkel szemben.
Így alakulhatott ki az a rendkívüli helyzet, hogy a választásokat megelőző hónapokban Magyar Péter mellett elég későn, kis számban jelentek meg a nyilvánosság előtt a tárcavezetésre esélyes személyek. Roppant óvatosan folyhatott csak a leendő kormány vezetőinek, apparátusának, a képviselőjelölteknek a felkészítése.
A párt tényleges választási programja is későn jött ki, mivel a hatalom álprogramokkal, tudatos zavaró hírekkel igyekezett hitelteleníteni ellenfelét. A politikailag kevésbé elszánt, de az új mozgalommal szimpatizáló szakemberek bevonását így többnyire csak a választások után lehetett elkezdeni.
Ilyen előzmények is szerepet játszanak abban, hogy egyfelől kiemelkedő a miniszterelnök és néhány kabinettag nagy kedvvel és lendülettel végzett munkája a nyilvánosság terein, a nagyközönség alig lankadó érdeklődése kíséri a napi döntéseket, most különösen, hogy az időjárási és energetikai szükséghelyzet szereplési alkalmat teremt a kormány számára. Másfelől viszont az április 12-e óta folyamatosan zajló apparátusépítés ellenére a vártnál és reméltnél lassabban éri el a kormányzat az „üzemi hőfokot”. A szakmai szervezetek, érdekképviseletek, külföldi érdeklődők nehezen találnak kompetens kormányzati partnert. Az intézkedések lassan születnek; a meghirdetett társadalmi konzultációkra kevés idő jut, noha nem a hivatali elzárkózás miatt, hanem az időszűke következtében.
Gyors pénzügyi korrekció, de hogyan folytatódik?
Ami azonban a választás utáni gazdasági viszonyokat illeti, nem kellett száz nap a lényegi változásokhoz. A választás napján eldőlt, hogy erős felhatalmazást kap a leendő Magyar-kormány, és fordulat áll be Magyarországnak az uniós intézményekhez, a főbb európai partnereinkhez fűződő viszonyában. A hazai és a külföldi piaci szereplők számára azok voltak a legfőbb kérdések, hogy várható-e azonnali és érdemi változás jogállamisági vonatkozásban, valamint a piacgazdasági normák tekintetében.
Az első ügyben egyértelmű volt a Tisza Párt megszólalása. Az Európa felé való visszafordulásra még rá is erősített az euró belátható időn belüli átvételének hangsúlyos bejelentése.
A hírek nyomán rögtön megerősödött a forint árfolyama, holott még az év kezdetén a 400 felé tartott az euró ára. Megnőtt a magyar állampapírok iránti kereslet, visszatért a befektetői érdeklődés.
Az erősebb forint miatt rövid időn belül megváltozott a 2026-os inflációs pálya: a prognosztizáltnál jóval mélyebbre került. A nyári inflációs adatok azonban tudhatóan átmeneti helyzetet írnak le, hiszen mind az energiaárak alakulása, mind pedig az aszály miatt várható élelmiszer-drágulás idővel megmutatkozik az indexekben. Ezzel együtt a makrogazdasági viszonyokat tekintve mindenképpen jó hír a forint stabilizálódása, és abban közvetve benne van az új kormány megalakulásának a ténye.
A támogató piaci hangulat azonban természeténél fogva átmeneti és feltételes. A gazdasági szereplők a szóbeli intervenciónak is felfogható pozitív politikusi bejelentéseket jól fogadták, de a hétköznapokban várják majd a lényeges döntéseket, főleg a kényesebb témákban, mint amilyen a költségvetési stabilizálás.
A forintárfolyam hirtelen áprilisi erősödése korrekciós jellegű volt, és így egyszeri elemnek tekinthető, némi túlfutással, amint az gyakori a pénzpiacokon. Azóta a 360 forint körüli szinten mozog az euró ára, és ehhez a viszonylag erős mértékhez magyarázatként hozzátartozik a jegybanki kamatszint relatív magassága.
A legfőbb bizonytalansági tényező az államháztartás ügye, noha azt illetően is történtek fontos pozitív fejlemények, legfőképpen az uniós kapcsolatrendszer összefüggésében.
Lendületes diplomáciával sikerült korai politikai megállapodást kötni a Bizottsággal, majd megszerezni az Ecofin tanács hozzájárulását az RRF-alap és hitel dolgában. Az alaptörvény módosításával és a kapcsolódó jogszabályok meghozatalával minden esély megvan az elvileg lehívható EU-s pénzekhez való hozzáférésre. Látszik, hogy a Bizottság és a Tanács igencsak kompromisszumra kész volt: kellő számú jól kidolgozott projekt híján is, hajlandók voltak a Magyar Fejlesztési Bank, valamint a vasúti külön fejlesztési szervezet közbeiktatásával jelentős pénzkeretet elkülöníteni, rugalmasan értelmezve a saját uniós szabályaikat.
Ám a sikeres uniós forrásszerzés nem feledteti, hogy az államháztartás egészével vannak gondok. Azokat tovább súlyosbította a kimenő kormány nyakló nélküli költekezése a választás előtt hónapokban, sőt még a rákövetkező napokban is.
A Magyar-kormány igyekezett azonnal megfogni a jogtalan vagy nem észszerű költekezést, és sikerült mintegy ezermilliárd forinttal csökkenteni a kiadási oldalt két hónap alatt. Ekkora kiadásmérséklésre azonban ugyanilyen módon már nem lesz mód a továbbiakban.
Az új csapat gyors jogalkotási munkával – amelyre nyilvánvalóan komolyan rákészültek – fordulatot ért el a közalapítványi (kekva) formában kiszervezett állami vagyon ügyében. Már a száz napon túl, de még időben létrejön és működni kezd a vagyonvisszaszerző hivatal. Ténykedése széles körű társadalmi igényt elégít ki, és talán sikerül is jelentős állami vagyont visszaszereznie. De még a legsikeresebb esetben sem várható el, hogy az évek óta fennálló és romló költségvetési egyensúlyvesztést ilyen eszközökkel fel lehetne számolni.
A kormányzati megszólalásokban elhangzik utalás arra, hogy az uniós pénzek megszerzésével, valamint a korábbi korrupciós gyakorlat felszámolásával, és szigorú takarékossággal elkerülhetők a komolyabb bevételnövelő intézkedések. Ami orbáni nyelven úgy szólna, hogy „nem lesz megszorítás”. Az egyetlen adóemelési gondolat a választási programban a hatalmas vagyonok adóztatására vonatkozott. Az extravagyonok dézsmájából beszedhető összeg azonban makrogazdasági méretekben nem mérvadó. A személyi jövedelemadózás már egészen más nagyságrend. Azzal kapcsolatban a progresszív adózás (európai) gondolata úgy jelent meg a kampányban, hogy a kisjövedelműek még kevesebb adót fizessenek.
Be nem teljesült adópolitikai várakozások
Érdemi adópolitikai elgondolások eddig nem kerültek ki a kormánykörökből. A fenyegetően nagy deficit indokolhatna adóemelést, azt viszont előre kizárta a Tisza Párt választási programja. Sőt az új kormány első intézkedései nyomán a vényköteles gyógyszerek jelenleg 5 százalékos áfája megszűnik szeptembertől. Az adómérséklés költségvetési hatása nem nagy, inkább üzenetjellege van az évközi beavatkozásnak. Hasonló a tűzifa forgalmi adójának 27-ről 5 százalékra csökkentése szeptember 15-től: a szociális érzékenység jelzése (klímavédelmi szempontokból vitatható az ügy). Ezen túl néhány kisadó megszüntetéséről döntöttek – az adók számának mérséklése egyébként uniós követelmény is volt.
A Tisza Párt választási programja ennél jelentősebb adómérséklést tartalmazott (például a gyümölcs és zöldség forgalmi adójának csökkentésével) – ezek az ügyek egyelőre nem kerültek elő, de nem is illeszthetők be az államháztartás állapotáról nyert ismereteinkbe.
Lényegi adómérséklés ellentételeként valahol tartós (nem egyszeri) kiadásmegtakarítási tételeket kellene találni. Ugyanakkor a Tisza programja máshol meghirdette az egészségügy, az oktatás, az infrastruktúra fejlesztését. És most a rendkívüli hőség és vízhiány meg az abból fakadó energetikai szükséghelyzet tudatosítja, hogy az állami költségvetéssel szemben hatalmas kiadási igények gyűltek fel.
Az első hónapokban nem esett érdemben szó a magyar gazdaság szerkezeti torzulásáról, amelyet az Orbán-kormányok Palkovics, Szíjjártó és mások hathatós közreműködésével előidéztek a megelőző évtized során. A nagy víz- és energiaigényes ipari monstrumok idetelepítésével még sebezhetőbb lett gazdaságunk szerkezete. A Magyar-kormány odáig már eljutott, hogy a külföldi nagyvállalatok meghökkentően laza környezeti és egyéb vonatkozású szabályozásának felülvizsgálatát bejelentette.
A szigorúbb, szakmaibb szabályozás lényeges előrelépés lenne, de jellemzően olyan ügy ez, amelynél kritikus a kormányzati képesség megléte. Meglátjuk, hogy milyennek bizonyul regulátorként a Magyar-kormány, amikor az ismeretlen szerződésekkel felszerelt külföldiekkel vagy az állami pénzekkel túlnövesztett NER-cégekkel találja magát szembe.
Amit viszont nem árult el az első három hónap: a Magyar-kormány mit kezd az Orbán-kormánytól örökölt rengeteg állami beavatkozással: árrögzítéssel, mesterséges rezsitarifákkal, kamatmoratóriumokkal, árrés-szabályozással. Ezeknek a közgazdasági, szakmai megítélése rossz. Az is tudható, hogy a szociális hatásuk kétes, és mindenképpen lenne célzottabb és így társadalmilag hatékonyabb, költségeket tekintve előnyösebb megoldás. A kormány talán még azt latolgatja, hogy milyen sokan szoktak hozzá az orbáni jóléti transzferekhez, és mekkora támogatásvesztéssel járna az észszerűsítés. Tény, hogy minden változtatásnak léteznek hangos ellenzői, a döntéshez pedig kell politikai elszántság.
A 2027-es költségvetés, benne az adópolitikai változtatásoknak legalább egy része választ ad remélhetőleg azokra a kérdésekre, amelyeket – talán túl korán – feltesznek a hazai, külföldi elemzők, gazdasági szereplők, állampolgárok. Az első száz nap valóban nem az ítélkezésre való.
A Benchmark rovat cikkei itt érhetők el.
Nem kell leállítani az üzemelő turbinákat.
