Ellentmondásos adatokba ütközünk, ha a pénzügyi, jövedelmi, vagyoni közállapotainkról olvasunk. Például a Provident kilenc országra kiterjedő kutatása szerint a magyarok 17 százaléka képes a jövedelmének több mint 20 százalékát félretenni a hónap végén, ezzel szemben 28 százalékának nincs semmi havi pénzbeli megtakarítása.
Ez az arány a legrosszabb a térség országai között, noha a gyorsan modernizálódó balti országokban vagy Csehországban, Lengyelországban, valamint a később rajtoló Romániában is 12 és 20 százalék közé tehető azoknak a hányada, akik nem képesek megtakarítani. A felmérés szerint a mutatónk még romlott is az elmúlt években: 2022-ben még „csak” 21 százalék volt a hónapról hónapra élők aránya.
A romlás a mi esetünkben annyiban nem meglepő, hogy a 2022-es országgyűlési választást megelőzően rendkívüli jövedelemkiáramlás történt, és a hirtelen többletpénz egy időre azoknál is képezhetett némi puffert, akik nem szoktak megtakarítani. Az Orbán-kormány a 2026-os voksolás előtt is rengeteget költött hangulatjavító intézkedésekre, azok viszont vagy már nem okoztak hasonló mértékű átmeneti jövedelemnövekedést, vagy hatásuk talán még nem tükröződik a közzétett felmérésben.
A lényeg egyébként sem egy vagy két időpont állapota, hanem inkább a kialakult, és így lassan változó társadalmi szokás, életmód.
Az adott országon belüli rétegek, korosztályok, jövedelmi csoportok viselkedési jellemzői természetesen különbözőek. Csekély jövedelemből nehéz megtakarítani, de nem lehetetlen. Az országos kereseti skála tetején találhatóknál tényszerűen gyakoribb a rendszeres pénzmegtakarítás, noha a jól keresők között sem ritka az, aki egyik napról a másikra él, érdemi megtakarítás híján.
A személyes, családi sajátosságoktól eltekintve elmondható, hogy a társadalom polgárosodottságának fontos jellemzője a valamekkora pénzmag megléte, az öngondoskodás minimuma, a családi költségvetés bizonyos tervezettsége, a takarékosság etikája. A közölt adatok sajnos nem festenek kedvező képet a magyar viszonyokról.
Ezzel egyidőben jelent meg viszont a K&H Bank által készített felmérés egy adott korosztályt illetően, egészen más tónussal. A bank adatai szerint a 19-29 évesek körében az év második negyedévében a megtakarítások nagysága már csaknem egymillió forint volt, a korábbinál jóval nagyobb összeg. És ami még többet mond: a huszonévesek 56 százalékának van valamilyen megtakarítása. Az persze sokat számít, hogy a fiatalnak mi a munkaerőpiaci státusza: az aktív keresőknél a megtakarítással rendelkezők aránya 61 százalék, a diákoknál 59 százalék, az inaktív fiatalok esetében pedig 38 százalék. A megnevezett megtakarítási célok életszerűek: leginkább lakásra gyűjtenek, majd az utazást és az autóvásárlást nevezték meg a takarékoskodási célként.
Ha ezt az adatfelvételt mértékadónak tekintjük, akkor az általános magyarországi viszonyokhoz mérve találunk reményre okot adó vonatkozást, nevezetesen az új korosztály pénzügyi tudatosságát. Egyéb mutatókat is, így a digitalizációs jártasságot figyelembe véve a magyarországi kép színesedik. Ettől azonban az átlagos színvonalat illető regionális (és nyilván európai) elmaradottságunk nem kisebb, sőt az idősebb korosztályunknál jelentős társadalmi modernizációs, polgárosodási rés valószínűsíthető.
Ezek friss konkrét felmérések, valamilyen megbízhatósági mértékkel. Készültek korábban nagymintás felmérések, így a Magyar Nemzeti Banknál (MNB) a „Miből élünk?” háztartásivagyon-becslés, amely az európai vagyonfelmérés (Household Finance and Consumption Survey – HFCS) magyar változata. A legutóbbi közlemény a 2020-as év adataira épül.
A vizsgálat a pénzügyi megtakarítást együtt kezeli a reálvagyonnal, amely leginkább ingatlant, lakást tartalmaz; ez utóbbinak nálunk igen nagy a súlya a háztartások nettó vagyonán belül. Csakhogy az ingatlanban megtestesülő vagyon kiemelkedő jelentősége másfelől gondjaink forrása, mert a saját lakás olyan vagyontárgy, amely hirtelen pénzügyi gondok esetén nem ad egyszerű megoldást. Kulturális tényezők és téves kormánypolitikák egyaránt okai annak, hogy az egészében sem túl nagy magyarországi megtakarított vagyon aránytalanul nagy hányada van lekötve ingatlanokban. De azért láttunk haladást is, például az állampapírokba fektetett megtakarítások mértékét illetően, amelybe belejátszott a lakosságiállampapír-tulajdonlást serkentő, támogató kormánypolitika hatása.
Fotó: DepositPhotos.com
Az MNB-jelentésből kiolvashatóan a legtehetősebb 5 százaléknál felgyűlő nettó lakossági vagyont tekintve hazánkban némileg nagyobb a vagyonkoncentráció a 2020-as években, mint az euróövezeti átlag, vagy különösen, mint a szlovákiai állapot, de kisebb a koncentráltság, mint Ausztriában. Azt nem lehet kizárni, hogy 2020 után tovább nőttek nálunk a jövedelmi és vagyoni különbségek, koncentrálódott a vagyon, részben a felsőbb rétegeknek tudatosan kedvező adópolitika miatt, meg a NER-vagyonosodás tendenciái következtében.
Egészében véve a magyar háztartásokat illetően a különféle felmérések és tudományos kutatások nyomán meglehetősen tisztán látszik a megkésett és megszakított polgárosodás tartós következménye: széles társadalmi rétegek elégtelen pénzügyi védettsége. A jelenség nem sajátosan magyarországi, de a térség más országairól szerzett ismeretek szerint az utóbbi évtizedekben az általános polgárosodás, közép-osztályosodás terén is sokan elénk kerültek.
Amit a fizetésimérleg-statisztika mutat
A vagyoni vizsgálatok nagy időbeli késéssel készülnek el. A folyó jövedelmekről, valamint a fogyasztásról és a makrogazdasági értelemben megtakarított (el nem fogyasztott) arányról viszont gyakori az adatközlés. Az adatok országos, összegző jellegűek, és így természetesen nem mutatják a társadalmon belüli rétegzettséget. Az MNB fizetésimérleg-statisztikái átfogó kategóriákkal dolgoznak, mint amilyen az államháztartás, az üzleti szektor, valamint a háztartások finanszírozási pozíciója.
A három nagy csoport közül a vállalatok hitelfelvételi és megtakarítói pozíciója gyorsan változik a konjunktúra állásától függően, és szokásos esetben negatív: a cégek összessége rendszerint több hitelt vesz fel, mint amennyit megtakarít.
Az állam pedig ismert módon nettó adós. Megtakarítási képessége rendre negatív. Aminek hírértéke van, az a pozíciójának a mértéke: 2026 elején az MNB-adatok szerint ez a GDP 5,6 százalékát kitevő deficit volt.
Ami a családokat (a statisztika nyelvén: háztartási szektort) illeti, azok nemzetgazdasági átlaga rendszeresen és tartósan pozitív finanszírozási mérleget mutat, azaz a lakosság a nagy nemzetgazdasági szektorok között rendszeres nettó megtakarító. Ez a jellemző abból fakad, hogy e körben rendszeresen képződnek (családonként, személyenként nagyon eltérő mértékben) pénzbeli megtakarítások, amelyekkel szemben a pénzbeli tartozások állnak, az utóbbiak mértéke azonban kisebb. Széles körnek nincs hiteltartozása, sokak egyáltalán nem is hitelképesek üzleti szemmel nézve, jelentős társadalmi rétegeknek nincsenek semmilyen hivatalos (a pénzintézeti szektorral kapcsolatos) hitelügyletei.
A nemzetgazdasági számlák nem adnak pontos képet a lakosság anyagi viszonyairól, pláne a sokféle réteg, a nagyon eltérő élethelyzetűek állapotáról. Mint mutató, a pénzügyi megtakarítás csak részindikátora az emberek vagyoni viszonyainak, hiszen a rögtön el nem fogyasztott jövedelemrész nemcsak készpénzbe, betétbe, értékpapírba mehet, hanem reáleszközökbe is: a legfőbb tétel az ingatlan. Amit az MNB mutat ki a számlarendben, az a pénzügyi eszközök világa.
Nehéz időkben, gazdasági válság idején – sokaknak meglepő módon – megnő a lakosság nettó megtakarítói pozíciója. Az emberek többsége ugyanis ilyenkor nem vesz fel hitelt tartós cikkek vételére, autóvásárlásra, ingatlanvételre, és pénzügyileg óvatosabbá válik. Ha aztán javulnak a várakozások, akkor viszont megszalad a fogyasztási hitel, lakáshitel felvétele.
A mi viszonyaink között a lakáscélú hiteligényre nagyon is ráerősíthetnek a gazdaságélénkítési célú vagy választóihangulat-javító motívumú kedvezményes állam lakáshitel-konstrukciók. Így aztán a tényleges vagy mesterséges konjunktúra idején a lakossági nettó finanszírozási többlet könnyen leapadhat, míg sötét kilátások mellett aki tud, ül a megtakarításán, és nem igyekszik banki adósságba verni magát.
A 2026 eleji adatok szerint a háztartási szektor nettó finanszírozási képessége az első negyedévben 2477 milliárd forint volt, a negyedéves becsült GDP 12,7 százaléka. Ez kiugró adat. Több negyedévet tekintve a lakossági pénzügyi megtakarítási pozíció a GDP 6 százaléka körüli.
Ami pedig a háztartások pénzügyi eszközeinek állományát illeti, 2026 első negyedévének végén azt a GDP 140 százalékára mérték, a kötelezettségeket pedig a GDP 22 százalékára, így a magyar lakosok nettó pénzügyi vagyona egészében véve a GDP 118 százalékát érte el. A lakosság pénzügyi eszközei közül benne van a készpénzállomány, ami nem csekély, és a bankbetétek állománya. A háztartások kötelezettségeit tekintve a legfőbb a hitelintézetektől felvett hitel.
Az év első negyedében mért két számjegyű megtakarítási pozíció igen különös, noha volt már ennél is nagyobb: a GDP 17 százaléka, 1991 őszén, a nagy rendszerváltoztató átalakulás idején. Aztán egyszer egészen 1,2 százalékra csökkent, szinte „amerikai szintre”, 2008 őszén, a nemzetközi pénzügyi válság előtt. Az persze rendkívüli helyzet, a féktelen (devizában denominált) lakossági eladósodás pillanata volt.
A gazdasági szereplők hitelezői/adósi pozícióinak a változásai sokat elmondanak a magyar gazdaság- és pénzpolitika fordulatairól.
Belföldi szektorok nettó finanszírozási képessége
Az jól látszik, hogy az államháztartás rendszeresen deficites. A hiány mértéke sűrűn és nagymértékben túllépi a GDP 3 százalékát, holott a Stabilitási és Növekedési Megállapodás értelmében az lenne a maximális megengedett mérték szokásosan.
A vállalati szektor („nem pénzügyi vállalatok”) pozíciója változó. A sokkokban gazdag 2020 utáni évek nem ösztönözték az üzleti szektort az idegen források bevonására, a lendületes fejlesztésre. A cégek inkább óvatosan gazdálkodtak, maguk is megtakarítói pozíciót véve fel, holott az üzletben az ilyen ritka jelenség. Pedig ez történt 2025-ben is: a beruházási volumen sokéves zsugorodása minden kormányzati ráolvasás ellenére folytatódott.
E kettővel szemben a háztartásoknál – egy szektorként kezelve a sokféle helyzetű családot, egyént – különösen nagy megtakarítási hányaddal zárult 2026 első negyedéve. Ez azért is érdekes, mert ugyanazon időben éltek az Orbán-kormány lakáshitel-oldali erős kamatösztönzői, továbbá ismert módon a választás előtti időszakban nagy jövedelemtöbbletben részerült a lakosság (egy része). Az adatokból viszont arra lehet következtetni, hogy sokan a jövedelmük növekményéből adósságot törlesztettek, sőt az is lehetséges, hogy a kedvezményes kamatozású lakáshitelből piaci hiteleket fizettek vissza, esetleg állampapírt vettek a szubvencionált állami forrásból.
Az a közelmúlt.
Az áprilisi kormányváltás azonban a hitelezési folyamatokban is fordulatot hozott. Nagyon megjavultak a lakossági várakozások, és idővel az üzletiek is. Az ilyen szentiment-mutatók korrelálnak a hitelfelvételi kedvvel. És valóban, már érezhető is a lakossági és a vállalati hitelezési volumen növekedése.
Azt lehet tehát várni, hogy a családok, egyének megtakarítási viselkedése normalizálódik: a folyó jövedelemből a kialakult kulturális szokások, életviteli normák szerint képződik megtakarítás – amint láthattuk az ifjúsági mintán: konkrét későbbi költési célokkal, vagy általános biztonsági tartaléknak. A mérséklődő hazai forintkamatszint mellett pedig a hitelfelvételi aktivás nő, mind a háztartási, mind a vállalati szektorban.
A társadalmon belüli tagoltság azonban tartós gond. Az a körülmény, hogy a családok, egyének nagy része nem képes, nem akar tartalékot képezni, kiszolgáltatottá teszi az érintetteket bármilyen kedvezőtlen eseménynek. A főleg az idősebb és kisjövedelmű rétegeknél a törékeny helyzet érthetővé teszi a ragaszkodást az állami gondoskodáshoz. Ilyen élethelyzetben a „rezsicsökkentés” és egyéb kormányzati támogatást sugalló propagandafogás valóban erősen hat; bármely változás, amihez alkalmazkodni kell, aggodalmat kelt.
A helyzet csak részben anyagi természetű. A munkakeresetek az elmúlt években gyorsan nőttek: lehetett volna legalább néhány havi jövedelemnek megfelelő biztonsági pénztartalékot képezni – még szerény kereseti szint mellett. Sőt éppen ott lenne a legfontosabb a puffer. A társadalmilag leszakadt rétegek felemelkedésének anyagi eszközein (méltányosabb adópolitikán, családtámogatási rendszeren) túlmenően nagy szükség van az edukációra, mégpedig nemcsak és nem is elsősorban a fiatalok között, hanem abban a fent körvonalazott körben, amelyet eddig elkerülni látszott a polgárosodás ethosza és gyakorlata.
A Benchmark rovat cikkei itt érhetők el.
Emelkedéssel zártak csütörtökön a New York-i értéktőzsde irányadó mutatói. 
