Az EU-ból való tíz évvel ezelőtti kilépése óta az Egyesült Királyságnak hamarosan a hetedik kormányfője lesz. Ez önmagában is problematikus, a megelőző évtizedek brit államjogi-politikai gyakorlatától nagyon eltér az, ami újabban történik. Olasz irányba mutató elcsúszásnak is mondható, noha Itália most éppen a korábbitól eltérő pályán halad.
Politikai értelemben tehát jogos a brit betegség említése. Ha a társadalomban, gazdaságban rendben folynának a dolgok, akkor mindez talán csak politikai érdekesség maradna.
Ám egybehangzó vélemények szerint a kormányzati instabilitás maga is következmény, miközben többlet kockázati elemként ront a helyzeten.
Keir Starmer miniszterelnök a lemondását bejelentő érzelmes beszédében sorolta a kétéves kormányzás eredményeit: a bérek növekedése meghaladta az inflációt, amely elfogadhatóan alakul, a közszolgáltatások terén volt javulás, az állami egészségügyben rövidültek a várólisták. A Labour-kormány alatt szépen nőttek a minimumbérek, javult a bűnözési statisztika, és jelentősen kisebb lett a nettó bevándorlás, mint a megelőző években. Büszkén mondta, hogy erősödött Nagy-Britannia nemzetközi reputációja, határozott politikát folytatott az ukrán ügy elkötelezett támogatójaként.
Fotó: Facebook
Tény, hogy a brit gazdaság a nehéz világgazdasági körülmények között nem esett recesszióba, az idén is lesz valamennyi gazdasági növekedés. A jelenlegi növekedési képesség azonban hozzá sem mérhető ahhoz, amit a 2008-as pénzügyi válságból való kikecmergést követően 2016-ig, a Brexitet hozó szerencsétlen szavazás évéig tudott felmutatni a brit gazdaság. Most a külső körülmények is rosszabbak, és bizony a kiesés az EU piacáról, az uniós tagság elvesztéséből fakadó következmények tartósan visszafogták a növekedési ütemet.
Betett a Brexit
A konzervatív párt egymást követő vezetői (Cameron, May, Johnson, Truss, Sunak) alatt a kormányok sokat küszködtek a maguk által előidézett bajokkal, egyben további teret nyitottak a szuverenista populistáknak. Az utóbbiak azt állították az uniós tagságról kiprovokált népszavazás előtt, hogy az EU bürokráciájától megszabadított brit gazdaság szárnyalni fog.
Ehhez képest a piacvesztés mellett még a vámhatárokra költöző bürokrácia is fennmaradt. Majd jött az Egyesült Államok által (is) generált többlet külgazdasági bizonytalanság, a világkereskedelem töredezetté válása, amely ellen pontosan a félmilliárd fogyasztót magába foglaló EU lehetett volna a természetes védelem.
A Tory-kormányok zavarai után nagy parlamenti többséggel jött vissza a Munkáspárt két éve. Csakhogy a Labour-kormány Starmer irányítása alatt szinténb hamar népszerűtlen lett, technokrata jellegű működését nem ítéli meg jól a többség. A közvéleményben mind erősebb Nigel Farage populista-nacionalista Reform UK nevű pártja, balról pedig szorongatja a Zack Polanski vezette zöld mozgalom.
Két évvel ezelőtt az volt a társadalmi várakozás, hogy – az egymást kaotikusan váltó konzervatív kormányoktól megszabadulva – végre megoldódnak a brit társadalom alapproblémái, így a térségek és társadalmi rétegek közötti különbségek ügye, a migrációs kérdés, és javul az állami működés színvonala.
Szkeptikus társadalom
A most távozó kormányfő produkálhatott javuló adatokat, de az emberek nem azt látják, amit ő, és nem úgy látják az elmúlt két évet. A Labour új jelöltje, Andy Burnham a mostani vonalvezetéstől balra áll, és népszerűbbnek mutatkozik. Ez azonban igen relatív állítás. Starmer esetében az Ipsos közvéleménykutatása szerint a támogató mínusz ellenző vélemények átlaga mínusz 38, ami igen rossz megítélés; Farage-nál mínusz 30, Polanski esetében mínusz 27; ezekhez képest az új reménység megítélésében éppen csak többségben vannak az ellenzők és támogatókkal szemben: Burnham egyenlege most mínusz 7.
Mondhatjuk őt a legnépszerűbbnek, de ugyanúgy azt is, hogy semelyik vezető politikus nem bírja a brit társadalom többségének támogatását.
A zajos ellenzék sem elég népszerű, bár választási eredményei javulnak a láthatóan egyre népszerűtlenebb hagyományos pártokkal szemben. A Farage-típusú ellenzék sosem volt kormányon, így nagyvonalúan ígérget olyasmiket, amelyek jól rezonálnak a csalódott szavazók köreiben.
A brit média sem segített a munkáspárti kormánynak, ténylegesen elértek eredmények nem jutnak el a minden szavazóhoz. A migráció- éa elitellenes érzelmekre jól rájátszik a Reform UK. Megígéri a megszabadulást a menekültektől, és egyben a gazdaság újraindítását.
A felmérések szerint a Reform UK szavazóinak fele kidobná vagy távozásra venné rá a nem fehér brit lakosokat, a hogyannal és következményekkel nem sokat törődve; kormánypolitika nem építhető az ilyen érzelmekre. De ezt már láttuk a Brexit esetén is.
Mit akar az új kormányfő?
A várható vereséget elkerülendő a Labour most vezért cserél, és azzal némi időt nyer. Starmer párton belüli kihívója, Burnham baloldali, valóban szocialista politikus, aki az ország északi felében emelkedett ki, és népszerű dolgokról szól meggyőzően. A bevándorlás megfékezését ígéri, de úgy, hogy közben megmarad a gazdasági nyitottság.
Fotó: MTI/EPA/Tolga Akmen
Programjába veszi az ország ipari képességének növelését – de ugyanakkora súllyal szól a környezet védelméről, a klímaküzdelemről. Javulni fognak a közszolgáltatások, ígéri, de nem tervez adóemelést. Elveti immár az elmúlt négy évtizedet, mint a neoliberalizmus uralmát – holott az időről időre nekilóduló államadósság, az aktivista költségvetési politika sok minden volt, de nem a gazdasági szabadelvűség megnyilvánulása.
Nincs visszaút az EU-ba?
A brit gazdaság teljesítményéről nehéz egy mondatban szólni. Vegyük a kiviteli adatokat. Látványos az elnyílás a szolgáltatások, valamint az áruk mennyiségének alakulásában: az előbbiek lendületesen nőnek, miközben az árukivitel bőven a 2019-es szint alatti. Ettől nem függetlenül a királyság egyik felében gyors a gazdasági növekedés, míg a régi ipari térségek stagnálnak, visszafejlődnek.
Az EU-ból való kiválás fontos mozgatója volt a migrációs folyamatoktól való félelem széles társadalmi körökben: a vándormozgások nettó többlete mostanra tényleg lecsökkent, csakhogy – az európai munkavállalói, bevándorlási folyamatok visszaesésével – így megnőtt a nem európaiak részaránya a migránsok között.
A visszalépés az EU-ba logikus, gazdaságilag értelmes döntés lenne, csak hát a maradás is az lett volna.
Az EU a külső sokkokra akkor tud hatékony választ adni, ha minél kisebbek a belső széthúzó erők, széttartó folyamatok, amint ezt a Draghi-jelentés világosan levezette: ebbe a trendbe pedig nem illeszthető be az Egyesült Királyság méretű régi-új tag.
Ami ma továbbra is a legvalószínűbb: a britek számára is a norvég, svájci típusú együttműködési keret adódik, mint „második legjobb” megoldás.
A Benchmark rovat cikkei itt érhetők el. Korábbi elemzésünket a brit válságról pedig itt olvashatják:
Vegyesen zártak szerdán a New York-i értéktőzsde irányadó mutatói. 
Lerántotta a leplet: ezzel zsebelte be az idei díjakat az Erste profija
