Sikeresen landolt a Marson a Phoenix
Víz, víz, víz, mi más jutna az eszébe az embernek egy kietlen kősivatagról. Hát még ha az a sivatag úgy nyolcvan-százmillió kilométerre van a nézelődőtől. Hát igen, a Phoenix nevű szonda, amely éjszaka szerencsésen Marsot ért, elsősorban vizet keres majd a vörös bolygó északi tájain, és a tudósok biztosak benne, hogy az okos berendezéssel le is tudnak kémlelni nem is olyan rettenetesen mélyre a felszín alá, hogy megtalálják az olyannyira áhított vizet vagy jeget akár, mert az ugyanolyan jó lehet nekünk.
Noha manapság a bolygók kutatása nem tartozik az első oldalas szenzációk közé, és sikerült már eljuttatni néhány kutató egységet ide a szomszédságba, sőt, a bolygó körül is kering mesterséges Mars-hold, azért épségben a felszínére küldeni valamit, ami aztán ott dolgozik és kutat, most is bravúrnak számít.
Korábbi jegyzetek: - Minek futnak a nagy beruházások? - Mi most ilyen gazdagok vagyunk? - Nehéz a dolga a katonának... |
Az az igazság, hogy az arány nem túl jó, az eddig odaküldött járművek fele hasznavehetetlen ronccsá vált valami navigációs vagy orientációs, esetleg meghajtási probléma miatt, a legdurvább talán az volt, amikor a kudarc eredete egy apró matematikai tévedés volt, nem vették észre a metrikus és a birodalmi mértékek eltérését, amikor az érkezési pályát kiszámolták.
Aztán jönnek a további izgalmak. Ha épségben meg is érkezik a felszínre egy szonda, a távolság kissé nagy ahhoz, hogy a Földről túl sokszor próbálkozzanak beavatkozással, ha valami nem működik tökéletesen magától, úgyhogy iszonyatos megkönnyebbülés, ha kiderül, a napelemek rendben kinyílnak, a kutató berendezések, kamerák, fényképezőgépek, robotkarok, távközlési berendezések mind-mind munkába állnak. És megjelenik a földi képernyőkön az első kép, amit olyan izgalommal figyelnek, mintha valóban azt várnák, hogy valahol a kissé közeli horizonton - merthogy a horizont tényleg közelebb van egy kisebb bolygón a szemlélőhöz, ráadásul a ritka légkör is nagyon csalóka - szóval mintha azt várnák, hogy a horizonton egy nagyobb kő mögül kikandikálna egy kicsi zöld emberke. És a kicsi zöld emberke azt mormogná, no megint idepottyant egy szörnyűségesen ronda valami valahonnan a mi világunkba.
Az újabb Mars-szonda persze újra az ember eszébe juttatja az olyannyira izgalmasnak ígérkező igazi emberes Mars-expedíciót, amit eleink a huszadik században még a huszadik század idejére álmodtak, de hát közben nem a Marssal lett gond, hanem a Földdel, itt vált minden drágává. Itt jut egyre kevesebb az olyan tudományokra, amelyek nem hoznak azonnali eredményt, itt váltak szeptikussá az emberek, innen nem sikerült már több, mint harminc éve még a közeli Holdra sem visszajutni, itt hűlt le a világűr megismerésének hevülete olyan alacsonyra, mint a marsi éjszakákon a marsi felszín, ahol még a széndioxid is kicsapódik.
Egyszer persze talán jönnek még ennél hevületesebb idők is, amikor egészen komoly földi hatalmak fognak össze egy közös expedícióra, és akkor már szondák helyett igazi földlakók keresik a vizet, az élet nyomait és lehetőségeit. És olykor, amikor a földi központ talán nem figyel annyira rájuk, azért csak körülnéznek a szemük sarkából és persze a szkafander sisakjának plexijén át, hátha mégis, mégis kikandikál egy nagyobb kő mögül egy kicsi zöld emberke.
Márványi Péter jegyzete
A mélység titka: remény a földönkívüli életre
Elő a téli űrruhát: a Mars újabb meglepetése
Élet a Földön kívül: nem vagyunk egyedül?
Amerika újra meghódítja a holdat
Lélegzetelállító képsor a világűrből