2050-ben járunk.
A 2015-ben elfogadott párizsi klímaegyezmény óta különösebb erőfeszítést nem tett a világ a károsanyag-kibocsátás megfékezésére vagy éppen csökkentésére. Reggel, amint kilépünk az ajtón, azonnal szembesülünk a kegyetlen tényekkel: levegőt vennénk, de csak valami nehéz, forró és szennyezett levegőszerűséget tudunk belélegezni. Köhögőroham bénít, miközben az apró porszemcséktől valami mocskos könny homályosítja el tekintetünket. Letörölnénk, de a szutyokba a papírzsebkendő is beleragad.
Ami ma kivétel a koronavírusjárvány miatt, az 2050-ben már mindennapos szabály: szájvédő maszkot visel mindenki, persze friss levegőhöz így sem lehet jutni. Az okostelefon is csak arra jó, hogy még munkába indulás előtt ellenőrizzük rajta, aznap milyen is lesz a levegő minősége. Persze ez is több a semminél.
Tíz éve leálltak az utolsó szénerőművek is, a füstokádó kémények már nem részei a tájnak, ennek ellenére a levegő egyre rosszabb, millió és millió gépjármű (melyeket még mindig nem váltották ki teljesen az elektromos meghajtásúak) kipufogógáza szennyezi folyamatosan a levegőt. Földünk egyszerűen túlhevült, megfőtt, mint egy reggeli tojás a forró vízben.
A folyamat visszafordíthatatlanná vált, a kibocsátott hatalmas mennyiségű szén-dioxidot már képtelen elnyelni a természet, a fák, és az óceánok megteltek, és maguk is kínlódnak. Erdő is alig maradt, többségüket felemésztették a megállíthatatlanul terjedő tűzhurrikánok, a felolvadó permafroszt területek pedig újabb hatalmas mennyiségű üvegházhatású gázokat bocsátanak a légkörbe.
Ausztrália, Dél-Afrika és az Egyesült Államok nyugati részének száraz régiói nagy valószínűséggel 2100-ra nagyrészt elnéptelenednek; a jóslatok szerint a Föld addigra alaposan megtizedelt népessége visszatér az emberiség történelmének kezdeteihez, törzsekbe szerveződik, és a kis közösségek olyan helyekre vándorolnak, ahol biztosítani tudják maguknak a megélhetés minimális feltételeit.
A tengerek hőmérséklete folyamatosan emelkedik, emiatt pedig pusztító hurrikánok és trópusi viharok csapnak le, ráadásul egyre gyakrabban: Banglades, Mexikó, az Egyesült Államok és más országok part menti térségei, nagyvárosai teljesen víz alá kerülnek, milliók menekülnek el eredeti lakóhelyükről, újabb és újabb menekültáradatokat zúdítva a világra.
A hírekben már csak olyan emberek történeteivel szembesülünk, akik nem tudtak odébbállni, és a közeledő áradatot helyben kellett átvészelniük. Bokáig vízben, átnedvesedett falak között élnek ezek a családok, gyerekekkel, a légúti betegségek mindennaposak és jórészt halálos kimenetelűek; a tengervíz által elárasztott földek szikesednek, az alapvető élelmiszerellátás veszélybe kerül, orvosság nincs, pusztulás mindenütt.
Az olyan betegségek, mint a malária, a dengue-láz, a kolera, a légzőszervi betegségek mindennaposak, és gyógyíthatatlanok.
Mintegy kétmilliárd ember él olyan térségben, ahol az év legalább ötven napján van 60 Celsius foknál magasabb hőmérséklet; ezeken a helyeken hat óránál többet képtelenség a szabadban tölteni, ha valaki mégis megteszi, úgy nagy valószínűséggel a hőgutát kockáztatja azzal. A felforrósodott térségek élelemmel való ellátását (hasonlóan a vízzel elárasztott térségekhez) szintén nem lehet majd megoldani, tömeges menekülthullámok indulnak meg, polgárháborúk törnek ki.
A hőmérséklet ingadozása extrém méreteket ölt, és teljesen kiszámíthatatlanná válik, az éghajlati zónák eltolódnak, Alaszka és az Északi-sarkvidék művelhető lesz, míg Mexikó és Kalifornia a szárazság miatt többé nem számít már a mezőgazdaság számára hasznosítható térségnek. Mivel minden ország (persze ha még lesznek ilyen képződmények a jövőben) arra törekszik, hogy szűkös forrásai felett ö maga rendelkezzen kizárólagosan, ezzel megadják az utolsó kegyelemdöfést is a globális gazdaságnak. Akinek van, az meg is tartja magának.
Éhséglázadások, puccsok, végeérhetetlen polgárháborúk.
A módos országok lezárják a határaikat, a fegyveres erők már inkább csak határőrizeti feladatokat és belső rendteremtést látnak el; az éhségtől szenvedő menekülteket az országhatáron kívül kell tartani, minden eszközzel, a belső éhséglázadásokat pedig erőszakkal el kell fojtani.
Rendőrállamok mindenütt; 2050-ből visszatekintve az illiberális állam maga volt a demokrácia földi paradicsoma.
Persze az erős országok sem érezhetik magukat a végtelenségig biztonságban, az újabb és újabb népvándorlások nemcsak a határokat söprik el, de bent is felőrölik a lakosságot, nagy a pszichés nyomás, egyre több az öngyilkos, a végső összeomlás inkább csak elodázható, semmint elkerülhető.
Világjárványok fenyegetnek, az olvadó permafroszt miatt olyan kórokozók szabadulnak fel, melyekkel szemben az emberiség immunrendszere teljességgel védtelen, az antibiotikum-rezisztencia nő, az általános gyógyszerhiány pedig minderre felteszi a koronát. Lassan már csak egyetlen kérdés marad: még hány generáció fog a Földön élni?
A növekvő számú öngyilkosság az uralkodó kétségbeesés legszembetűnőbb megnyilvánulása, de vannak más jelek is: elviselhetetlen bűntudat, harag és agresszió a korábbi generációkban, akik nem tették meg azt, ami szükséges lett volt ahhoz, hogy megállítsák a megállíthatatlant.
(Guardian)
A cikk második részét, mely azt festi le, milyen lehet a jövőnk, ha sikerrel vesszük fel a harcot a klímaváltozás ellen, jövő héten közöljük.
Az egyezség azonban elég törékeny. 
