Hónapok óta elvadult disztópiában élünk. Éjjel kijárási tilalom van, és napközben is csupán azért hagyhatjuk el a karámot, hogy megtermeljük azokat a javakat, amelyek minimálisan szükségesek az élet fenntartásához. Mindent átjár a félelem, és mielőtt végleg eltűnne egy veszély, felbukkan a sötétből egy másik. A hatalom nagyon jól tudja, mi a legjobb módszer az emberek kordában tartására. Aki pedig szót emel a rendszer ellen, az nem kerülheti el a megtorlást.
Ha sci-fi üzemmódba kapcsoljuk az agyunkat, akár ilyennek is láthatjuk azt a valóságot, amibe csaknem egy éve beledermedt Magyarország és a fél világ. Tavaly márciusban minden megváltozott, a régi valóság átcsúszott egy másikba. 2020 eltűnt, új időszámítás vette kezdetét. Egyelőre fogalmunk sincs, mikor térhetünk vissza a régihez – már ha egyáltalán visszatérhetünk valaha.
Nyáron úgy tűnt, mintha helyrerázódna a világ, végül azonban minden rosszabb lett, mint volt. Sokkal rosszabb. Előbb beterített minket „a második hullám”, most pedig itt az újabb mumus, amitől retteghetünk: „a harmadik hullám”.
Pedig az elmúlt hónapokban épp azért mondtunk le sok mindenről, hogy ezt elkerüljük. Az még a kisebb baj, hogy nincs kávézás, sörözés, foci, mozi, színház, koncert, maszkot kell hordanunk, életünk ritmusa pedig olyan, mint egy traktorgyári munkásé Észak-Koreában.
Az már komolyabb probléma, hogy
a félkarantén miatt tömegek veszítik el munkájukat és mennek csődbe, valamint fennáll a veszély, hogy a bezártság, a félelem és a bizonytalanság elegye lassan felemészti a lelkeket.
Eddig biztathattuk magunkat azzal, hogy megéri áldozatot hozni, hiszen ennek köszönhetően enyhül majd a járvány.
Most azonban, hogy itt az újabb hullám, fel kell tennünk a kérdést: biztos, hogy jó úton járunk?
Mutatok egy ábrát arról, hogy mikor milyen korlátozó intézkedéseket hozott a magyar kormány, valamint hogyan alakult ezt követően a Covid-fertőzöttek és -elhunytak száma:
Nézzük, mi látszik ezen az ábrán. Szeptember 1.: bevezetik a határzárat. Az új fertőzöttek, elhunytak száma emelkedik. Szeptember 21.: bevezetik a maszkhordási kötelezettséget, éjszakára bezáratják a szórakozóhelyeket. Az új fertőzöttek, elhunytak száma emelkedik.
November 11.: életbe lépnek a ma is érvényes szigorítások. Teljes maszkviselési kötelezettség, éjjeli kijárási tilalom, gyülekezési tilalom, üzletek nyitva tartásának lerövidítése, középiskolák, főiskolák, egyetemek, vendéglátóhelyek, szállodák bezárása vagy jelentős korlátozása, a rendezvények szinte teljes betiltása. Az új fertőzöttek, elhunytak száma minden korábbinál magasabb szintre ugrik.
Mutatok egy ábrát arról is, hogyan alakult a napi Covid-halálozások száma:
Nézzük, mi látszik ezen az ábrán. Elsősorban az, hogy a koronavírussal összefüggő halálos áldozatok száma a „félkarantén” bevezetése, november 11-e után december 23-ig meredeken és szinte folyamatosan emelkedett a hétnapos átlagot tekintve, és csak utána kezdett érdemben csökkenni. Február eleje óta pedig ismét emelkedik, miközben a korlátozások nem változtak.
Most vegyünk egy mély levegőt, tegyük félre a politikai hisztit, és gondoljuk végig, hogy mi következik mindebből.
Az egyik lehetőség, hogy ha nem lett volna félkarantén, akkor még nagyobb lett volna a második hullám.
A kórházakat túlterhelték volna a Covid-betegek, és még többen haltak volna meg. Ez logikus feltételezés, legalábbis ha elfogadjuk azt az állítást, miszerint a fenti korlátozások legalább lassították, lassítják a járványt.
A másik lehetőség – és ebben is van ráció –, hogy a lezárásoknak nem volt érdemleges hatása.
A járvány a maga útját járja, és így is, úgy is átment volna az országon. Ha ezt az állítást fogadjuk el, akkor felesleges volt egészséges emberek tömegeit hónapokra kalitkába zárni.
Mutatok egy harmadik ábrát. (Erre Hont András hívta fel a figyelmet a napokban.) Az van rajta, hogyan alakult a 100 ezer lakosra jutó, napi Covid-halálozások száma nálunk, az Egyesült Királyságban és Svédországban:
Mi látszik ezen az ábrán? Egyrészt az, hogy a járványgörbék nagyon hasonlítanak egymáshoz. Másrészt az, hogy
a karanténmentes, csak ősszel szigorító Svédországban csaknem a járvány egész ideje alatt kisebb a halálozási ráta, mint itthon vagy a nálunk is keményebb korlátozásokat bevezető Egyesült Királyságban.
Persze mielőtt jönnének a kétkedők, hogy „nade a norvégok!” (utalva arra, hogy az ő halálozási rátájuk jóval alacsonyabb a svédekénél is), tegyük hozzá: igen, az említett három országban részben más-más az egészségügyi állapot, a földrajzi adottság, a társadalmi háttér. De megkötésekkel összehasonlíthatók az adatok, és érdemes rajtuk elgondolkodni.
Végül pedig idézzük fel, mit mondott a helyi járványhelyzetről Richárd Kollár szlovák matematikus, aki a szlovák válságstábnak dolgozott ki modelleket a vírus terjedésével kapcsolatban.
A válasz nagyon egyszerű. Mindössze három szó. Valójában nem tudjuk. (…) Teljesen hiányoznak a kulcsadatok, amelyek alapján fel tudnánk mérni az intézkedéseink hatásait, és azt a járványügyi helyzetet, amiben vagyunk
– jelentette ki, miután a tavasszal még mintaállamnak számító Szlovákiában elszállt a halálos áldozatok száma.
Mi tehát a konklúzió? Az, hogy a sötétben tapogatódzunk. Nem tudjuk, hogy van-e jó válságkezelési modell, hatnak-e a korlátozások, érdemes-e lezárni a fél világot – sőt, ma még abban sem lehetünk biztosak, hogy elhozzák-e majd a megváltást az oltások.
Azt viszont biztosan tudjuk, hogy a jelenlegi állapot nem tartható sokáig.
Szakértőik szerint a klímaválság már közegészségügyi vészhelyzet. 
