Disztópikus reggelre ébred holnap Magyarország. Az emberek álmosan, maszkokba burkolódzva botorkálnak majd munkahelyük felé a novemberi ködben, ha egyáltalán ki mernek még menni otthonukból, maszkjaikban gürcölik végig a nyolc órát, majd lélekszakadva sprintelnek a legközelebbi szupermarketbe, hogy lecsapjanak az utolsó csirkecombra, vagy elemeljék az utolsó soványtejet a nyugdíjasok elől.
A boltból kijövet szaporázni fogják lépteiket, hogy még nyolc óra előtt biztonságban hazaérjenek. Otthon bekapcsolják a tévét, vagy felmennek a netre, ahol elmondják, leírják majd nekik, hogy ennek így kell lennie, aki pedig csak egy kicsit is mást gondol a világról, az vírustagadó, de legalábbis gyanús elem.
Akár így is lehet látni azt a jövőt, amely lassan, de biztosan beteríti Magyarországot és szinte egész Európát. Mintha egy elcseszett sci-fibe csöppentünk volna – 1984 itt kopogtat az ajtónkon.
Persze ne legyünk populisták: a tegnap bejelentett szigorítások többsége észszerű, indokolt lépés annak érdekében, hogy a Covid-fertőzöttek ne terheljék túl a kórházakat, és mindenkinek jusson megfelelő ellátás. Még az is lehet, hogy már korábban meg kellett volna lépni őket.
Ha azonban végigtekintünk a vírusválságon, kijelenthetjük-e, hogy a karantén az egyetlen kiút?
Valóban jó megoldás-e, hogy – óriási egészségügyi, gazdasági és társadalmi áldozatok árán – mindenkit meg akarunk védeni és egészséges emberek tömegeit zárjuk be lakásaikba ahelyett, hogy csak azokat védenénk meg, akik valóban veszélyeztetettek?
És „beengedjük-e” azokat a tudományosan megalapozott tényeket és véleményeket, amelyek megkérdőjelezik a mainstream válságkezelést?
Mutatok egy ábrát. Az van rajta, hogy miként alakult a koronavírussal összefüggő halálesetek száma Svédországban.
Mi látszik ezen az ábrán? Egyrészt az, hogy tavasszal, az első hullám idején sokan haltak meg a Coviddal összefüggésben, a lakosságszámhoz viszonyítva jóval többen, mint a szomszédos Norvégiában vagy Dániában. Ugyanakkor arányait tekintve kevesebben hunytak el, mint például Nagy-Britanniában, Olaszországban vagy Spanyolországban.
Az is látszik, hogy a svédeknél jelenleg nincs második hullám. Annak ellenére sincs, hogy egyetlen pillanatra sem vezettek be karantént, nem zárták be sem az általános iskolákat, sem az éttermeket, nem nyírták ki az üzleteket, nem tiltották be a kisebb rendezvényeket, nem írtak elő tömeges maszkviselést
– és ami talán a legfontosabb: nem hiszterizálták a közbeszédet.
Szigorítottak ugyan, de ezek a lépések jóval enyhébbek voltak a nyugat-európai vagy a térségünkbeli korlátozásoknál. Alapvetően az emberek józan belátására bízták a válságkezelést: vigyázz a betegekre és az idősekre, ha beteg vagy, maradj otthon, ne mássz a másik nyakára, ha nem muszáj, és tartsd be az alapvető higiéniás szabályokat!
Mutatok egy másik ábrát is. Az van rajta, hogy miként alakult a koronavírussal összefüggő halálesetek száma Olaszországban, amely Európa egyik legszigorúbb karanténját vezette be tavasszal, és hasonló korlátozásokról döntött ősszel.
Mi látszik ezen az ábrán? Az, hogy tavasszal nagyon sokan haltak meg a vírussal összefüggésben, október óta pedig ismét jelentősen növekszik az áldozatok száma. Tehát Olaszországban van második hullám.
Hasonló ábrát mutathatnánk Nagy-Britanniáról, Spanyolországról vagy Magyarországról is (sőt, nálunk a jelenlegi hullám jóval súlyosabb az elsőnél).
Tudjuk persze, hogy az országokat csak feltételesen lehet összehasonlítani. Más-más a kiindulási helyzet, a földrajzi adottság, a társadalom korösszetétele és egészségi állapota.
Az ugyanakkor látható, hogy Svédországban a karantén hiánya ellenére is kevesebben haltak meg tavasszal, mint számos bezárkózó nyugati és déli államban, valamint nem ugrott meg a halálozások teljes száma az elmúlt öt évhez képest.
S míg utóbbiak most a második hullámtól szenvednek, addig a svédek, kisebb korlátozásokkal, élik tovább az életüket.
Ráadásul a svéd gazdaság a karantén hiánya miatt jóval kisebbet zuhant, mint az uniós átlag.
Tehát jóval kisebbek a gazdasági-társadalmi károk: kevesebben veszítik el a munkájukat, nem kell műtéteket elhalasztani, kevesebben kattannak be a bezártság miatt.
Nincs hiszti, nincs félelem, nincs gyomorgörcs. Erős marad a psziché, ami kulcsfontosságú az egészség megőrzésében.
Nem állítom persze, hogy a svéd modell a megoldás. Hogy mi az, és mi nem az, csak néhány év múlva derül ki. Még az is lehet, hogy ott is eljön majd a második hullám.
Azt viszont állítom, hogy az ottani modell valós alternatíva – egy olyan megközelítés, amely nem csak a koronavírus-áldozatok számát nézi, hanem a teljes gazdasági-társadalmi hatást is; nem kelt pánikot, nem enged a politika és a média olykor hisztérikus nyomásának, hanem bölcsen, holisztikusan kezeli a kérdést. Nem a másodperc-mutatóra meredve akarja megmondani, mennyi az idő, hanem távolabbról néz rá az órára.
Bár a svédek – leszámítva néhány hasonlóan bölcs távol-keleti országot – bántóan egyedül vannak globálisan, azért nincsenek teljesen egyedül.
Szerte a világon számos tudós figyelmeztetett arra Németországtól kezdve az Egyesült Államokig, hogy a mainstream válságkezelés több kárt okozhat, mint amennyi hasznot hajt.
Szomorú, hogy ezek a hangok a magyar médiába alig jutnak el.
Mit tanulhatunk tehát a svédektől? Egyrészt azt, hogy vegyük komolyan a járványt: tartsuk be mindazokat a szabályokat, amiket a józan ész diktál.
Másrészt azt, hogy ne kapcsoljunk pánik üzemmódba, és próbáljuk úgy élni az életünket, hogy azt még életnek lehessen nevezni.
És ne engedjük, hogy a valóság egy eszement disztópiába csússzon át, ahol csak egy megoldás létezik, a másként gondolkodókat pedig megbélyegzik vagy elhallgattatják.
A svédek a globális ellenszélben is kiálltak a szabadságukért, mertek szabadon gondolkodni és mások lenni. Ennyi jog pedig nekünk is kijár.
Monetenegró és Albánia is. 
