- Az EU-n belül Olaszországban hunytak el a legtöbben, csaknem 89 ezren a koronavírussal összefüggésben, a második hullám pedig még súlyosabb volt, mint az első. A járvány kezdetén, tavaly márciusban már részletesen beszélt lapunknak arról, hogyan vészelték át azt az időszakot. A második hullámot hogyan élte meg?
- Nyugodtabban, mint az elsőt, mivel most már többé-kevésbé tudtuk, hogy milyen problémával nézünk szembe. Kevésbé szorongtam, jobban tisztában voltam a megelőző intézkedésekkel.
Az első hullám idején Észak-Olaszországban, főleg Lombardiában volt súlyos a helyzet, és főleg ezen régiók miatt került karantén alá az egész ország.
Az elmúlt időszak azért is volt könnyebb, mert most az élet nagyjából ment tovább: működnek az iskolák, korlátozottan, de nyitva vannak az üzletek, valamint egyes bárok és éttermek, bizonyos számban fogadnak betegeket az egészségügyi intézmények.
Tehát nem bénult le teljesen az ország, hanem különböző színű zónákra van osztva a betegek számától és állapotának súlyosságától, valamint a rendelkezésre álló kórházi ágyak számától függően. Folyamatosan változik a helyzet, és ahogy módosul egy régió besorolása, úgy módosulnak az ottani korlátozások. (Hétfőtől pedig tovább enyhítettek a lezárásokon a hatóságok - a szerk.)
- Tapasztalatai szerint mennyire voltak felkészülve az olasz kórházak a második hullámra? Mi volt a helyzet abban a római kórházban, ahol Ön dolgozik, és mi a helyzet most?
- Az első hullám megtanított minket arra, hogy
miként védekezzünk, miként nézzünk szembe a betegséggel, milyen komplikációi lehetnek annak és a kezelésnek, milyen előzetes betegségek jellemzők a páciensekre.
Segítő csoportok alakultak a közösségi médiában, a kórházakban és a tudományos közösségeken keresztül, ahol a résztvevők megosztják tapasztalataikat beszámolókban vagy ingyenes webináriumokon. Ennek köszönhetően tanulhattunk egymástól, megbeszélhettük a kétségeinket és a nehéz eseteket. A hatóságok pedig korrigálták a diagnosztizálás és a kezelés protokolljait.
Megtanultuk azt is, hogyan védhetjük meg a pácienseket különböző kórházi, klinikai környezetben. Az ellátást úgy szervezték meg, hogy a Covid-gyanús betegeket elkülönítsék a többiektől. Az egészségügyi intézmények által ellátandó betegek számát ugyan csökkentették (a normál időszakhoz képest), de legalább nem “nullázták le”, mint tették azt az első hullám idején.
Mindennek köszönhetően elmúlt az a helyzet, amelyet a bizonytalanság és a túlzottan drasztikus lépések jellemeztek.
Szervezettebb korszakba léptünk, amelyben több tudással rendelkezünk.
Ez biztonságérzetet ad, és lehetőséget teremt arra, hogy ne zárjuk be a járóbeteg-rendeléseket, valamint folytassuk más betegségek megelőzését és kezelését.
Tehát most nyugodtabb a helyzet: az egészségügyi dolgozók körében annak ellenére is csökkent a szorongás és a félelem, hogy az új fertőzöttek, betegek és elhunytak száma nem nagyon változott (az első hullámhoz képest).
És mindenekelőtt január óta reménykedünk abban, hogy a vakcina megvéd minket és rövidesen megvédi majd a lakosságot is.
- Önnek mi volt a legnehezebb pillanat az elmúlt hónapokban? Tudna konkrét példát mondani?
- Ami személy szerint a legnehezebb volt, hogy nem lehettem az egyik, külföldön lévő, beteg családtagom mellett az utolsó napjaiban, mivel a karantén miatt nem lehetett utazni.
Szintén rossz érzés volt, amikor egyfajta diszkriminációt éreztem hozzám közel álló személyek, barátok részéről a szakmám iránt. Úgy tekintettek rám, egészségügyi dolgozóra, mint veszélyforrásra. Ezt egyfelől teljesen megértettem, és nyilván nem sértődtem meg, de azért nem örültem neki.
Radiológus orvosként nem vagyok közvetlen és gyakori kapcsolatban a páciensekkel. Mégis nagyon megérint azoknak a betegeknek a története, akik
egyre rosszabb állapotba kerültek és meghaltak, mint ahogy a bent fekvő Covid- vagy egyéb betegek magányossága is. Ők nehéz pillanatokat élnek át, egyedül halnak meg.
- Volt arra példa, hogy az orvosoknak választaniuk kellett, melyik Covid-beteg maradjon életben, mivel nem volt elég hely az intenzív osztályon? Látott ilyen esetet, vagy hallott ilyenről?
- Jelenleg egy római egyetemi klinikán dolgozom, egy diagnosztikával és kezeléssel foglalkozó, korszerű egészségügyi központban. Ennek van egy kiváló Covid-központja, ahol 12 intenzív ágy van, összesen pedig 97 ágy van fenntartva a koronavírusos fertőzötteknek.
Lazio régióban (Róma és az azt körülvevő régió) jól meg van szervezve a betegeket ellátó rendszer,
és mostanában, legalábbis a mi kórházunkban nem történt ilyen szomorú eset.
Az erőforrásokat nyilván optimalizálják, hogy ne legyen pazarlás. Emiatt minden beteg esetét külön értékelik, mindegyikőjük a neki megfelelő kezelést kapja.
Ugyanakkor Észak-Olaszországban, főleg a fertőzés első hulláma idején nem ez történt. Ekkor biztosan voltak késések a segítségnyújtásban. Részben azért, mert nem ismerték eléggé a betegséget, részben pedig azért, mert az ország nem volt felkészülve egy pandémiára.
Emiatt a kórházba érkező emberek többségénél már előrehaladott állapotú volt és intenzív ellátást igényelt a betegség.
Ez néhány régióban túlterhelte a kórházakat, ezért azok sok esetben kénytelenek voltak ilyen (a kérdésben említett) típusú döntéseket hozni.
- A nehézségekről, emberi tragédiákról már sok szó esett. Ha valami pozitívumot kellene kiemelni az elmúlt időszakból, mi lenne az?
- Egészségügyi dolgozóként az egyik pozitívum, amit láttam, a kollégák önzetlen segítségnyújtása, az információk és tapasztalatok megosztása volt annak érdekében, hogy mindenki jobb munkát végezhessen.
Jó volt látni azt is, hogy vigyáztak magukra és egymásra: mindig használtak védőfelszerelést, megtartották a kötelező távolságot, nem ebédeltek és nem „lazultak” együtt, azaz lemondtak olyan dolgokról, amelyek amúgy hozzátartoznak egy kórház életéhez. Emellett hetente önként teszteltették magukat, hogy időben kiszűrjék maguk közül a fertőzötteket.
Mindannyian megtanultuk értékelni az apró, mindennapi dolgokat. Jobban megbecsüljük az olyan pillanatokat, amikor köszönünk egymásnak, baj nélkül találkozunk, meglátogatjuk a családunkat,
elmegyünk edzésre vagy éppen múzeumba.
Pozitívum az is, hogy a kerületekben segítő csoportok szerveződtek, amelyek ételt és alapvető cikkeket (ruhát, pelenkát, szappant, takarót) gyűjtenek, és szétosztják a rászoruló családok között. Sokan felajánlották, hogy bevásárolnak a karanténban élők számára, vagy táskákat helyeztek ki az utcára, amelyekben élelem és egy kis cédula volt egy felirattal: ha szükséged van rá, vehetsz belőle, ha tudsz, tehetsz bele.
Tehát a szolidaritás olyan formáival találkoztunk, amikhez nem voltunk hozzászokva.
(A járvány okozta szociális krízisről itt írtunk korábban: Elfogyott a pénzünk – rejtett bomba ketyeg Olaszországban.)
-Beszéljünk kicsit a járványellenes korlátozásokról. Mennyire támogatták ezeket az olaszok, és milyen most a hangulat?
- Tapasztalatom szerint az emberek általában jól viselték ezeket. A környezetemben élők többsége használja az egyéni védőfelszereléseket, megtartja a szükséges távolságot.
Ugyanakkor a hatóságok már kezdettől fogva komolyan ellenőrizték a korlátozások betartását: az utcákon jelen volt a rendőrség, a vétkezőket megbírságolták.
A szabályok betartása a fiataloknak okozott nagyobb problémát.
- Szintén aktuális kérdés az oltás. Ön már megkapta? Ha igen, melyiket? Az olaszok amúgy mennyire támogatják az oltásokat?
- Igen, már január elején beoltottak a Pfizer-Biontech vakcinával. Nem tapasztaltam semmilyen mellékhatást, csupán a szúrás helyén éreztem egy kis fájdalmat.
Én azt látom, hogy az emberek többsége beoltatná magát, és szeretné, ha erre gyorsan sor kerülne. Ezt jelzik a közvélemény-kutatások is: a La Republica napilap decemberi cikke szerint a megkérdezettek 80 százaléka hajlandó erre. Igaz, 43 százalékuk előbb várna néhány hónapot, hogy bebizonyosodjon a vakcina hatékonysága.
- Önnek mi a koronavírus-válság legfontosabb tanulsága?
- Szerintem a legfontosabb, hogy
a válság által ráeszméltünk arra, mi az igazán fontos az életben: az egészség, a család, azoknak az embereknek a közelsége, akik szeretnek minket. Az élet és a hozzánk közelállók egészségének a megbecsülése.
Fontos volt és továbbra is fontos kimutatni, hogy mennyire szolidárisak tudunk lenni. Ez a közösség szolidaritása az anyagilag rászorulókkal, valamint az elszigetelten élőkkel.
Fontos az is, hogy képesek legyünk máshogy viselkedni, ha fertőzőbetegséggel találjuk szembe magunkat, vigyázzunk magunkra és a körülöttünk élőkre. Orvosként megtanultam azt is, hogy mind az egészségügynek, mind az egész országnak jobban fel kell készülnie az olyan kivételes helyzetekre, mint egy pandémia.
De mindenekelőtt tudatosult bennünk, hogy az egyén egészsége jelentős részben a kollektív egészségtől függ.
És ahogy Ferenc pápa mondta: egyedül senki sem tud megmenekülni.
Donald Tusk lengyel kormányfő aggódik. 
