Néhány perc leforgása alatt négy harci gépet, két Szuhoj repülőgépet és két helikoptert vesztett az orosz légierő május 13-án, Oroszország brjanszki régiója felett. Több elmélet is létezik arról, hogy mi történt, de eddig mindegyikben voltak nehezen megmagyarázható lyukak. Ha orosz területen dolgozó szabotőrök voltak, hogyan tudtak négy gépet is nagyjából egyszerre, a bizonyos magasság felett már használhatatlan vállról indítható fegyverekkel lelőni. Ha az ukrán légierő dolgozott, mit lőttek ki? Ha az ukrán légvédelem, milyen eszköz tudta így meglepni az oroszokat? Most azonban van egy elmélet, amelyben a kirakós legtöbb darabkája a helyére kerülni látszik – és ez elég rossz hír az oroszok számára.
De előbb egy kis kitérő, mert e nélkül nehezen lenne érthető, mi is történhetett. A légiharcról szóló elképzeléseinket még mindig az egymást szédítő manőverekkel üldöző második világháborús pilóták, illetve a Top Gun filmek szintén a bátor, emberfeletti képességű pilóták köré épülő története dominálja. Pedig már a 20. század utolsó évtizedeiben sem a pilóták reflexei vagy a repülőgépek manőverezési képességei döntötték el elsősorban egy-egy légi összecsapás sorsát, hanem a fejlettebb rakéták és elektronikus eszközök.
Stratégiai bújocska
A 21. század aztán még inkább eltávolította egymástól a légiharc résztvevőit. Egy F-35-ös vadászgép a legtöbb repülési tulajdonságában alulmarad az akár évtizedekkel korábbi konstrukciójú negyedik generációs vadászgépekkel szemben, ám még jóval azelőtt le tudná lőni bármelyiket, hogy azok egyáltalán a láthatáron feltűnnének, ráadásul úgy, hogy azok még azt sem tudják, mi és honnan támadja őket. (Az egyszerűség kedvéért most abba már ne is menjünk bele, hogy a modern, fejlett légierők valójában elképesztően összetett, a műholdaktól a földi légvédelmi rendszereken át az elektronikus hírszerzésig eszközök ezreit és információk milliót kombináló hálózatként működnek – de ez csak még inkább afelé mutat, hogy nem a G-erőkkel való kemény küzdelem, hanem mikrochipek döntik el a légiharcok 99 százalékát.)
A légvédelmek és a harci repülőgépek párbaja is hasonló elvek mentén működik. Ahogy a vezetésben, itt is a „látni és látszani” kérdése dönt el mindent, csak éppen minden szereplő minél többet akar látni, és minél kevésbé látszani. Ha egy modern légvédelmi rendszert úgy képzelünk el, hogy az eget folyamatosan pásztázó, mindent látó radarokból, és állandóan kilőhető, félelmetes elfogórakéták százaiból áll, akkor megint messze járunk a valóságtól.
Ugyan egy az égbolt végtelenjén magányos pontként repülő vadászgép sérülékenyebbnek tűnik, mint egy jól álcázottan a földön megbúvó légvédelmi üteg, valójában a felek itt is egymásra vadásznak, és az van előnyben, aki előbb tudja meg a másik pontos helyét. Miközben egy repülőgép azért mégiscsak képes adott esetben a hangsebesség kétszeresével manőverezni, repülhet nagyon alacsonyan vagy nagyon magasan, használhat mindenféle elektronikus zavaróeszközöket és kaphat információkat a földről vagy más gépektől, egy légvédelmi üteget vezérlő radar akkor képes ellátni a feladatát, ha be van kapcsolva. Ha viszont be van kapcsolva, akkor megfelelő eszközökkel akár több száz kilométerről is bemérhető, erős radarjeleket bocsát ki, és közben legjobb esetben is csak egy teherautó sebességével képes helyet változtatni, ha baj van.
Baj pedig bőven lehet, hiszen minden rendes légierő rendelkezik kifejezetten „radarvadász”, tehát a radarjelek alapján magát célravezető rakétákkal, de bármilyen más megfelelő hatótávolságú földi vagy légi indítású fegyver érkezésére is lehet számítani, ha egy légvédelmi eszköz elárulta a pozícióját az ellenségnek.
Persze ha a légvédelmi egység méri be a hatótávolságán belül lévő ellenséges gépet, és ki is lő rá rakétát vagy rakétákat, akkor pedig a repülő van nagy bajban, hiszen egy fejlett légvédelmi elfogórakétát „lerázni” vagy „kicselezni” nem éppen egyszerű feladat.
Mindebből az következik, hogy egy modern légvédelem és egy modern légierő párbaja valójában inkább egy iszonyatosan nagy tétekre játszott, de borzasztóan vontatott, állandó koncentrációt igénylő stratégiai játékra hasonlít, amelyben a „játékosok” akár napokon, heteken keresztül is csak ide-oda tologatják a bábukat, hogy aztán másodpercek-percek alatt lezajló összecsapásokban dőljön el emberéletek és sokmillió dolláros eszközök sorsa.
Lőj és fuss!
Ha Ukrajnát nézzük, akkor ez a játék valahogy úgy néz ki, hogy az ukránok természetesen igyekeznek készen állni minden, az orosz légierő részéről érkező fenyegetés leküzdésére, illetve minél több orosz harci gép levadászására. Ezt azonban úgy kell megtenniük, hogy az orosz műholdas, földi, légi és elektronikus hírszerzés lehetőleg ne tudja meghatározni a fogyóban lévő, nehezen pótolható légvédelmi eszközök helyét.
Az orosz támadásoknak pedig azok elsődleges célpontjai mellett az is a céljuk, hogy kiprovokálják az ukrán légvédelem akcióba lépését, és ha lehet, le is csapjanak annak eszközeire – különösen, ha mondjuk egy frissen Ukrajnában érkezett nyugati rendszerről, neadjisten egy Patriotról van szó.
A gyakorlatban az ukrán légvédelem valahogy úgy működik, hogy „békeidőben” csak néhány nagy hatótávolságú, viszonylag megbízható, de nem túl értékes radar pásztázza az égboltot, miközben a többi rendszer valahol megbújva várakozik. Ha „helyzet” van, tehát a radar érzékel valamit, a földi megfigyelők látnak valamit, a NATO-hírszerzés vagy éppen a Belaruszban és Oroszországban is aktív ukrán hírszerzés észlel fenyegetést, akkor aztán hirtelen akcióba lép a többi eszköz, és lehetőleg minél gyorsabban igyekeznek bemérni és semlegesíteni a támadó orosz eszközöket, legyenek azok drónok, repülőgépek, cirkálórakéták, helikopterek vagy akár Iszkander vagy Kinzsal rakéták.
Ez az orosz megfigyelők számára nagyjából úgy néz ki, mintha egy karácsonyfa égői gyulladnának ki ukrán területen, hirtelen akár tucatnyi légvédelmi eszköz helye, a radarjelei alapján általában beazonosítható típusa válik számukra ismertté, amelyeket megpróbálhatnak egy készenlétben tartott második hullámmal (repülőgépekről kilőtt rakétákkal, drónokkal, cirkáló-, ballisztikus és hiperszonikus rakétákkal is akár) támadni.
Ezért aztán az ukránok lehetőleg az „akció” végén minél gyorsabban igyekeznek új helyre telepíteni az eszközeiket, és kezdődhet újra a várakozás. (Persze mindez erős leegyszerűsítés, amelyben például nem számolunk azzal, hogy akár egy mobiltelefonhívás vagy egy közösségi médiás videó is elárulhatja egy légvédelmi egység helyét, miközben nyilván az orosz hírszerzésnek is vannak a „terepen” dolgozó ügynökei is – nem csoda, hogy súlyos büntetés terhe alatt tiltották meg az ukránoknak, hogy felvételeket posztoljanak a légvédelmi erők működéséről.)
E kontextussal felvértezve nézzük tehát, mi történhetett 2023. május 13-án, az orosz légierő „fekete napján”, illetve előtte. Korábbi cikkünkben azt írtuk, az események egyik lehetséges magyarázata, hogy az ukránok – megelégelve az északi határvidékük elleni rendszeres, orosz területről indított támadásokat – a határhoz közel telepített valamilyen légvédelmi rendszerrel lepték meg az oroszokat. De pontosan hogyan történt ez, és milyen rendszerről vagy rendszerekről van szó?
A történtek egy lehetséges forgatókönyvét az ukrán háború fordulatairól rendszeresen tudósító Tom Cooper, az orosz légierő egyik legjobb szakértője írta le. Természetesen végig szigorúan feltételes módban ír, hangsúlyozva hogy e szöveg „és a valós események közti bármilyen hasonlóság puszta véletlen”, de írását (és különösen a hatrészes sorozat minden részét) elolvasva nagyon szépen a helyükre kerülnek a kirakós darabkái.
Mint azt az orosz légierő új módszereit taglaló cikkünkben is írtuk, az oroszok siklóbombává alakított, megfelelő sebességgel és magasságból elengedve akár 50-60 kilométeres hatótávolságra is képes bombákkal támadták az elmúlt időszakban az ukrán állásokat. Ezek tesztelésére, bevetésére ideális terep Észak-Ukrajna orosz határ menti része, hiszen itt az oroszországi bázisok közelében, a donbaszi, herszoni, légvédelemmel sokkal jobban ellátott frontvonalaktól messze lehetett csiszolgatni az ilyen akciók technikáját.
Ezeket a bevetéseket Szu-34-es gépek repülték, és az első néhány alkalommal az ukránok nem nagyon tudtak mit tenni ellenük, de valamit lépniük kellett. Ezért aztán – szól Tom Cooper forgatókönyve – egy-két, a fentebb leírt, pótolható, megbízható, feltehetően P-15-ös radart telepítettek a környékre, valamint szintén egy vagy több, talán valószínűleg Buk típusú, önjáró légvédelmi rakétarendszert. Előbbiekkel is csak véletlenszerűen pásztázták néha a légteret (itt már nagyon közel az orosz határ, az orosz elektronikus figyelőrendszerek mindent látnak), utóbbiak pedig teljes rádiócsöndben vártak az alkalomra.
Ezután történhetett, hogy az ukránoknak „kapásuk akadt”, sikerült pont jókor észrevenniük az egyik közeledő Szu-34-est, és a Buk 15-20 másodpercre feléledve kilőtt rá egy rakétát, majd újra eltűnt. Azonban az orosz gép észlelte a közeledő rakétát és a küldetést félbehagyva el tudott előle menekülni.
Új szereplők érkeznek
Erre természetesen az oroszok is válaszoltak, előbb valószínűleg földi eszközökkel és drónokkal igyekeztek kideríteni, mivel is állnak szemben pontosan, majd egy idő után – immár egy Buk vagy ahhoz hasonló kategóriájú légvédelmi eszközre felkészülve – folytatták a támadásokat, reménykedve abban, hogy talán ki is tudják az ukrán ütegeket csalogatni a bujkálásból, és lecsapni rájuk. Később aztán ráállnak arra, hogy a Szu-34-eseket elektronikus hadviselésre specializált Mi-8-as (Mi-8MTPR) helikoperekkel kísérjék, mivel ezek nemcsak bemérni tudják az ellenséges radarokat, de zavarni is, sőt a kilőtt rakétákat is meg tudják zavarni. A csapathoz csatlakozhatott még egy Szu-35-ös vadászgép is, minden bizonnyal Kh-31-es radarvadász rakétákkal felszerelve. (Vannak azért fehér foltok a történetben, könnyen elképzelhető, hogy az ukránoknak sikerült lelőni egy orosz gépet már korábban, ahogy az is, hogy az oroszok semlegesítettek ukrán radarokat, légvédelmi ütegeket, csak éppen ezekről nincsen megerősített hírünk.)
Ebben a felállásban az ukránoknak nem sok esélyük volt bármit is tenni, a válaszlépéshez új bábut kellett volna feltenniük a táblára. Valamit, ami nagyobb hatótávolságú, jobb képességű fegyver, mint a Buk, valami, aminek az elektronikus „ujjlenyomatát” még nem ismerik olyan jól az orosz elemzők, ami ki tudja cselezni a Mi-8MTPR rendszereit.
Egészen véletlenül éppen május eleje tájékán érkeztek meg Ukrajnába az első, a Nyugat által átadott Patriot rendszerek. Nem tudjuk, az ukránok ehhez pontosan milyen rakétákat kaptak, de a Patriothoz létezik akár 60 kilométer távolságig hatékony rakéta, sőt olyan is, amelyik képes az ellenséges gépek radarjele, sőt az ellenséges elektronikus zavarás forrását követve célravezetni magát.
Egy teljes Patriot-üteg is elfér egy kisebb teherautókonvojon, de egy ilyen meglepetésszerű akcióhoz elég lehet az is, ha csak egy tűzvezető radart és egy rakétakilövőt csempésznek oda a határ közelébe, ehhez néhány katonai teherautó is elég lehet, amelyek szépen betagozódnak a normál logisztikai forgalomba a környéken. Aztán már csak újra várni kellett, és figyelni az oroszok mozgását.
És ha így történt, hogyan zajlott volna a támadás az orosz gépek ellen? Elképzelhető, hogy az ukránok kicsit siettették a dolgokat, és mondjuk „véletlenül” bekapcsolva hagytak órákig egy P-15-öst, hátha ráharapnak az oroszok a csalira.
Mindenesetre amikor feltűnik a szokott támadó csoport, akkor először a helikopterekre lőttek volna ki rakétákat, hiszen az elektronikus hadviselésre specializált Mi-8 a legveszélyesebb ellenfél ebben a helyzetben, mert az új fegyvert is bemérheti, megzavarhatja, amint a személyzet rájön, mi is történik. A következő célpont a radarvadász rakétával szerelt Szu-35-ös lenne, és végül a Szu-34-es. Persze a rakéták kilövése 1-2 perc alatt megtörténik, és a célba érésükhöz sem kell sokkal több idő.
Jöhetnek az újabb fordulók?
Eddig a feltételezések. A tények pedig azok, hogy egy néhány perces időintervallumban május 13-án két Mi-8-as helikopter (az egyik biztosan MTPR altípus, amelyből összesen csak mintegy 20 darabja volt bevethető az orosz légierőnek), egy Szu-35-ös és egy Szu-34-es harci gép kapott végzetes találatot az orosz légtérben, közel az ukrán határhoz.
Ha valóban az egyik Patriot üteget (illetve annak egy részét) láttuk működésben, akkor az oroszoknak van min aggódnia. A legjobb tudásunk szerint az Ukrajnának átadott Patriotok közül az egyik Kijev környékén védi a fővárost (ezt láthattuk is működésben a Kinzsal rakéták lelövése kapcsán), a másik Odessza környékén tartózkodik. Azonban akár mindkettőről lecsatlakozhatott egy radar és egy rakétakilövő, amelyek a fentebb leírt módon a frontvonalak és a határ közelében „vadászik”. Május 22-én a herszoni ukrán sajtószolgálata azt jelentette, hogy lelőttek egy Szu-35-ös gépet a körzetben, majd a bejelentés gyorsan eltűntették a közösségi médiáról. Újabb bábut ütött le a tábláról Ukrajna? Lehetséges.
Persze – ha valóban így zajlottak a brjanszki események – az oroszok jóval többet tudnak nálunk. Megfigyelőeszközeik is láthatták a történteket, illetve begyűjthették a rakéták roncsait is. Ha ők már tudják, mi is történt, átalakíthatják úgy a bevetéseiket, hogy kisebb kockázatot jelentsenek, de az biztos: a frontok közelében sokkal veszélyesebb lett a légtér az orosz gépeknek. Ugyan egy két „vadászgató” Patriot-egység csak egy-egy kis darabkáját tudja lefedni a frontnak, az oroszok nem tudhatják, éppen hol tartózkodnak.
A bábuk tologatása tovább folytatódik, mi pedig várhatjuk, mikor kapunk legközelebb hírt arról, hogy valamelyik félnek sikerült alaposan túljárnia a másik eszén.
