Amikor Oroszország tavaly február végén lerohanta Ukrajnát, a legtöbben, még talán a szakértők többsége is arra számított, hogy az orosz légierő egyértelmű fölénybe fog kerülni az ukrán légtérben, és hatékonyan fogja támogatni a szárazföldi erők hadműveleteit. Sokan emlékezhettek arra, ahogy az amerikaiak által vezetett koalíció leradírozta az iraki légierőt és a légvédelmet a tábláról, majd teljes fölényben tevékenykedett az iraki égbolton az ország elleni invázió idején. Adta magát a feltételezés, hogy az egyértelműen a világ második legerősebb légierejének tartott orosz valami hasonlóra lesz képes a néhány tucat harcképes, még a szovjet időkből megmaradt géppel rendelkező ukrán légierő ellen.
Arról, hogy ez miért nem így alakult, sokat lehetett olvasni akár e hasábokon is. Most röviden legyen elég annyi, hogy az orosz légierő eleve nem arra lett tervezve és felszerelve, amire az amerikai, de a pilóták hiányos kiképzése, a modern, precíziós bombák és rakéták hiánya, valamint a szovjet időszakból maradt, és nyugati vállról indítható fegyverek tömegével megerősített ukrán légvédelem teljesítménye is megakadályozta, hogy az oroszok az ukrán légtér urai legyenek. A helyzet odáig fajult, hogy az orosz légierő sokáig csak epizódszerepet játszott a fronton, látványos, de pontatlan, és nagyrészt hatástalan támadásokkal tartotta fenn a látszatot, hogy közvetlen támogatást is nyújt a harcoló csapatoknak. Közben az ukrán hátországot és az energiainfrastruktúrát szigorúan a frontvonalaktól biztonságos távolságból indított cirkálórakéták, ballisztikus rakéták és drónok támadták.
Fokozódó fölény
Fontos azonban, hogy ez nem jelenti azt, hogy az oroszok ne lennének légifölényben Ukrajnában. Ennek ugyanis nem kell azt jelentenie, hogy a fölényben lévő légierő azt csinál, amit akar – elég, ha többre képes, mint az ellenfele, és ez jelen esetben teljesül. Az ukrán légierő ugyanis szintén csak alig-alig tudott közvetlen támogatást nyújtani a fronton, ráadásul a hadműveletekben érzékeny veszteségeket is szenvedett, arányaiban jóval nagyobbakat, mint az orosz. Kérdéses, hogy ezen a helyzeten változtathat-e az a néhány MIG-29-es gép, amelyet Lengyelország és Szlovákia ajánlott fel Ukrajnának, és amelyek közül néhány már talán meg is érkezett Ukrajnába. A valószínű az, hogy ezek legfeljebb a status quo fenntartására elegendőek de inkább még arra sem, ha közben az ukrán légvédelem nem kap jelentősebb erősítéseket.
Azonban a mérleg eleve az oroszok felé mutató nyelve az utóbbi hetekben még inkább kitérni látszik az oroszok irányába. Ahogy korábban is megírtuk, a frontról érkező hírek arra engednek következtetni, hogy az oroszok megtalálták a módját annak, hogy ugyan térben és időben is korlátozott módon, de repülőgépeik nagy tömegű bombákat tudjanak ledobni ukrán célpontokra a frontvonal környékén. Ehhez arra van szükség, hogy az orosz gépek rendes repülési magasságban (tehát nem nagyon alacsonyan repülve, ahogy eddig tették) berepüljenek az ukrán föld-levegő (SAM) rakéták hatósugarába.
Miért tudják ezt most megtenni az oroszok, ha eddig nem tudták? Az egyik ok mindenképpen az ukrán légvédelem erőinek megfogyatkozása. Ahogy korábban előrejeleztük, az ukrán hátország ellen indított támadások egyik fő kérdése az volt, hogy mennyire fogja ez leapasztani a légvédelem szovjet-orosz eszközeinek a jelen helyzetben alig pótolható rakétakészleteit. A csörgedező nyugati eszközök ellenére ugyanis az ukrán légvédelem gerincét még mindig az S-300-as, valamint a rövidebb hatótávolságú Buk és Tor ütegek jelentik, rakétákat ezekhez azonban nagyobb számban csak Oroszországtól lehetne vásárolni.
Ráadásul a frontvonalak közelében az oroszok felderítő- és kamikazedrónokkal, tüzérséggel, valamint radarjeleket követő levegő-föld rakétákkal is vadásznak az ukrán légvédelmi eszközökre, köztük nemcsak a rakétaütegekre, de az olyan korai előrejelző radarokra is, amelyek nagyobb távolságból lennének képesek bemérni a közelgő támadó gépeket, időt adva a légvédelemnek a felkészülésre. Ennek következményeképpen az ukránok hiányt szenvednek az ilyen eszközökből is, a megmaradtakat pedig hátrébb vonják, esetleg kikapcsolva tartják, hogy ne legyenek könnyen bemérhetők.
Az oroszok pedig igencsak agresszíven használják elektronikus hadviselési eszközeiket is. A háború elején arra is lehetett számítani, hogy az erre a területre évtizedek óta jelentős erőforrásokat koncentráló, és világelsőnek számító orosz haderő nagyban fog támaszkodni az elektronikus hadviselésre, ám az invázió első napjai után ennek nem sok jelét lehetett látni (valószínűleg technológiai és logisztikai gondok is közrejátszottak ebben). Most azonban a frontvonalhoz nagyon közel telepítve fedeztek fel ilyen eszközöket (és persze semmisítettek meg is ilyeneket az ukránok), ez azt mutatja, hogy a technológiai gondokat áthidalhatták az oroszok, és úgy gondolják, az ukrán eszközök zavarása megéri azt a kockázatot, hogy ezeket az eszközöket beviszik az ellenséges tüzérség lőtávolságán belül.
Folyosókat nyitnak
A lényeg viszont az, hogy a különféle eszközök kombinációjával az oroszok – Tom Cooper, az orosz légierő avatott ismerője szerint – bizonyos kiválasztott frontszakaszoknál képesek olyan „biztonságos folyosókat” létrehozni vadászbombázóik, sőt talán bombázóik számára is, amelyeken keresztül ezek meg tudják olyan távolságra közelíteni az ukrán állásokat, ahonnan irányított bombákat dobhatnak le rájuk. Ez nagyjából 30-40 kilométeres távolságot jelenthet egy nagy magasságban (12 ezer méteren vagy még magasabban, nagy sebességgel repülő Szu-34-es esetében. Ez nagyon rövid reakcióidőt biztosít csak az ukrán légvédelem számára, amelynek nagyjából 30-60 másodperc ideje lenne bemérni a célpontot és rakétát indítani rá, miközben a fent leírt módszerekkel erős nyomás tartják. Összességében tehát az orosz légierő így vállalható mértékű kockázatok mellett támadhatja nagy rombolóerejű bombákkal az ukrán pozíciókat.
Nagy rombolóerejű irányított bombák? – kérdezheti magában a tájékozott olvasó. Hát nem arról volt szó, hogy az oroszoknak nincsen elég precíziós bombája? De arról. Azonban – még ha sokszor nem is úgy látszik – azért az oroszok is hasznosítják a tapasztalatokat, illetve fejlesztenek is új eszközöket. Az ilyen támadásokhoz egyrészt bevetik a meglévő irányított bombákat, amelyekből ugyan korlátozott készleteik vannak, illetve korlátozottan képesek csak nyugati alkatrészek nélkül gyártani ilyeneket, teljesen elfogyni azonban nem fognak.
Egy UPMK nevezetű készlettel viszont szinte bármilyen, akár több évtizedes tervezésű bombát is korlátozottan irányíthatóvá, illetve siklásra képessé lehet változtatni, ezzel jelentősen növelve mind hatótávolságát, mind pontosságát. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a bombára kis szárnyakat, illetve a kormányzást lehetővé tévő vezérsíkokat szerelnek fel, így az jóval nagyobb távolságot tud megtenni a levegőben, miközben a GPS orosz megfelelője, a GLONASS-rendszer adatai alapján korrigálja is a röppályáját. Hasonló készleteket az amerikaiak is használnak, és ugyan ezek nem tesznek lehetővé olyan pontosságot, mint a direkt irányítottra tervezett bombák, jóval kisebb költséggel adnak egy viszonylag hatékony eszközt a légierők kezébe.
Massive Russian UPMK glide bombs destroy Ukrainian army storage warehouses near Kherson. pic.twitter.com/iK6EfKXzFh
— Patriarch Hermogenes (@Germogen_Moscow) April 9, 2023
Tűz és halál
Különösen aggasztó lehet az ukránok számára, hogy az oroszok a hírhedt ODAB-500 termobárikus bombákat is felszerelik ilyen készletekkel, és be is vetik ellenük. A vákuumbombaként is emlegetett termobárikus fegyverek úgy működnek, hogy hagyományos robbanófej helyett a bomba (vagy rakéta) töltetének első része egy finom, gyúlékony szemcsékből álló aeroszolt juttat a levegőbe, majd a második töltet ezt gyújta be. Az ilyen típusú fegyverek különösen hatékonyak bunkerek, megerősített állások ellen, mivel a gyúlékony aeroszol ezekbe is be tud jutni, az intenzív égés pedig nagy körzetben szívja ki az oxigént a levegőből (innen a vákuumbomba elnevezés), ezáltal fulladásos halálra ítélve azokat is, akik közvetlenül nem esnek a robbanás hatókörébe.
Ilyen fegyvereket eddig bevetettek az oroszok, például a bahmuti harcokban is, de a TOS-1 „Buratino” termobárikus rakétákkal felszerelt rakétakilövő néhány kilométeres hatótávolsága miatt könnyen eshetett áldozatául az ukrán tüzérség válaszcsapásainak.
Tom Cooper még valamire lett figyelmes az orosz légierő tevékenységéről született képek elemzése közben. Az egyik felvételen ugyanis az látható, hogy egy TU-22M szuperszonikus bombázógép bombarakterébe az oroszok ZB-500GD gyújtóbombákat helyeztek el (ezek tulajdonképpen a hírhedt amerikai napalmbombák orosz változatai).
„Ezen meg kellett állnom, és némi gondolkodás után el kell ismernem: erre nem számítottam”
- írja a szakértő arra utalva, hogy eddigi tudása szerint ezek a bombák olyan sérülékenyeknek számítottak, hogy 700 kilométeres óránkénti sebességnél gyorsabban nem repülhettek az ezeket szállító gépek, mert a bombák borítása ezt nem bírta volna, így a repülőgép is súlyos sérüléseket szenvedhetett volna. Az odáig rendben van Tom Cooper szerint, hogy a raktérben a sebesség nem probléma, azonban kioldáskor a bombák azonnal felrobbanhatnak – vagy legalábbis eddig ezt gondolhattuk.
Ha viszont az oroszok találtak megoldást a ZB-500-asok megerősítésére, és az orosz légierő elég magabiztos ahhoz, hogy TU-22-eseit „szőnyegbombázásra” használva gyújtóbombákkal és hagyományos bombákkal árassza el az ukrán védelmi vonalak bizonyos szakaszait, az nagyon rossz hír az ukránok számára.
„A célpontok közelsége miatt minden egyes bombázót teljes kapacitásra lehet pakolni, azaz akár 6000 kilogrammnyi bombát (például 12 darab ODAB-500-ast) lehet ledobni egy küldetésben – „vállalható pontossággal”. Ha ez akár csak nagyjából betalál, az nagyobb tűzerőnek felel meg mint BM-21-es rakétakilövők egy egész ütegének egy sorozata, hogy csak egy példát mondjak.”
A hét egyik háborús híre volt, hogy megérkezett Ukrajnába az első Patriot légvédelmi rendszer. Ez persze fontos hír az ukránoknak, ám ezen a helyzeten rövid távon semmiképp nem fog változtatni. Jelen tudásunk szerint a közeljövőben összesen két Patriot-rendszer Ukrajnába szállításáról van szó, miközben a fontosabb ukrán hátországi célpontok és a frontvonal kiemelt szakaszainak védelméhez legalább 8-10 ilyenre lenne szükség. A méregdrága és nagy presztízsű Patriotokat biztosan nem fogják egyelőre a frontvonal közelébe telepíteni, ahol biztosan megpróbálnák levadászni őket az orosz drónok és rakéták. Az is kérdés, mennyi elfogórakétát kapnak a Patriotokhoz az ukránok, mindenesetre nem valószínű, hogy korlátlanul lövöldözhetnék ki ezeket a drága eszközöket a kezelők (egyetlen rakéta árát a pontos típustól függően 1-4 millió dollárra teszik a szakértők).
Közben pedig a szovjet tervezésű légvédelmi rakéták tovább fogynak, a többi nyugati rendszer pedig szintén egy-egy darabonként érkezik, változó képességekkel és lőszerkészlettel. A kiszivárgott Pentagon-iratok szerint az amerikaiak attól tartanak, hogy az ukrán légvédelem ereje a mostani trendek alapján április végére, májusra jelentősen visszaeshet. Ez újabb lehetőségeket nyithat az orosz légierő számára, és a bahmuti vagy az avdijivkai támadó hadműveletek mellett ez a várható ukrán offenzíva átütő sikerének esélyeire is komoly hatással lehet.