Az elmúlt hetekben is tovább folytatódtak az ukrán energiainfrastruktúra elleni orosz támadások. A forgatókönyv nagyjából ugyanaz, mint korábban, az oroszok egy-két hetente egy-két napig tucatjával lövik ki a cirkálórakétákat, drónokat, föld-föld üzemmódra átprogramozott légvédelmi rakétákat az ukrán villamosenergia-hálózat kritikus pontjaira. A bevetett eszközök egy részét lelövi az ukrán légvédelem, egy másik részük viszont átjut a légvédelmen és becsapódik – persze az okozott károk és a pontosság ezek esetében is változó. Ezután jönnek a jelentések arról, hogy éppen mekkora területen szűnt meg az áram-, a víz-, a fűtésszolgáltatás, hány ukrán maradt sötétben, hidegben, vezetékes víz vagy éppen internet és mobilhálózat nélkül. Ezután kezdődnek a javítások, hogy aztán általában néhány nappal az éppen aktuális támadáshullám után helyreálljon a „normális” rend, azaz a tervezhető, előre bejelentett, napi néhány órás áramszüneteké.
Mindig az aktuális híreket olvasva nehéz eligazodni abban, hogy tulajdonképpen most merrefele is billen a mérleg a háború a frontvonalak utáni legfontosabb frontján. Az oroszok érik el inkább a céljaikat vagy az ukránok? Egy idő után sötétségbe és hidegbe fog borulni egész Ukrajna, vagy az ukrán civilek helyzetének lassú javulása kezdődhet? E kérdésekre persze nem könnyű válaszolni, mivel hiányos, és sok esetben szándékosan hamis információk állnak csak a rendelkezésünkre. Abból viszont, amit látunk, le lehet vonni bizonyos következtetéseket.
Sérülékeny pontok
Először is tisztázzuk, mit és miért pont azt támad Oroszország. Amikor az ukrán energiainfrastruktúráról beszélünk, mint a rakéta- és dróntámadások célpontja, elsősorban az ukrán villamosenergia-hálózatról beszélünk. Miért ez a célpont, és nem mondjuk a földgázvezetékek vagy a vízművek? Ennek két oka is van. Egyrészt a villamos áram az, ami szinte mindenhez kell. A civil lakosok mindennapi életén át a villamosított vasúthálózaton, a gyárakon keresztül a többi alapvető infrastruktúra működtetéséig. Ha áram nincs, akkor általában vezetékes víz vagy távhő sincsen, tehát egy csapással több legyet is leüthetnek az oroszok.
A másik fontos tényező az, hogy a villamosenergia-hálózat igen sérülékeny. Az áram néhány tucat erőműből, túlnyomórészt a felszínen vezetett vezetékeken keresztül jut el az ország minden pontjára, és ezek helyét, útvonalát jól lehet ismerni, de akár egy műholdfelvétel alapján is könnyű meghatározni.
Lehetett olyan híreket olvasni, amelyek szerint különböző ukrán források alapján az ukrán energiainfrastruktúra 30-40-50 százaléka megsemmisült. De mit is jelent ez? Semmiképpen sem a villamosenergia-termelési kapacitásokat. A háború előtt az ukrán áramtermelés bő felét atomerőművek biztosították, és ugyan ezek közül a zaporizzsjai jelenleg is orosz kézen van, a visszaesett fogyasztás miatt még így is jelentős az atomenergia aránya – márpedig atomerőműveket közvetlenül egyelőre az oroszok nem támadtak, már csak azért sem, mert egy nukleáris katasztrófa minden bizonnyal jelentős orosz területeket is radioaktív szennyezéssel árasztana el.
Ráadásul az atomerőművek különösen, de minden erőmű elég strapabíró szerkezet, a szovjet tervezésűek pedig különösen. Egy-egy cirkálórakéta vagy pláne egy 50 kilogrammos robbanófejjel felszerelt iráni drón nem sok kárt tudna tenni bennük. Nem ez a helyzet viszont azokkal a transzformátorállomásokkal, amelyek az erőművekből kijövő nagyfeszültségű áramot több lépcsőben a lakossági és ipari felhasználók számára megfelelő feszültségűre és áramerősségűre alakítják át. Ezek általában a szabad ég alatt vannak elhelyezve, és tele vannak gyúlékony anyagokkal, kiesésük pedig nagyon komoly problémákat okoz az áramellátásban. Nem véletlen tehát, hogy elsősorban ezek az orosz támadások célpontjai (még akkor is, ha a rakéták hőerőművek közvetlen közelében csapódnak be – a cél itt is általában a kilépő áramot átalakító transzformátorok, és nem maga az erőmű). Az oroszok a fontosabb alállomások helyét pontosan ismerhették is, mivel a rendszer túlnyomó része még a szovjet időkben épült fel, ráadásul a 2004-es „narancsos forradalom” idején az Oroszországba menekült rengeteg ukrán tisztviselő között az energiahálózatot jól ismerők is voltak.
Ukrán szempontból a transzformátorok szisztematikus pusztítása azért is okoz különösen nagy gondot, mert ezek elég drága, általában megrendelésre, sokszor több hónapos átfutással készülő szerkezetek. Az hagyján, hogy ukrán raktárakban nem állnak belőlük sorba a gyorsan beépíthető cseredarabok, de Nyugat-Európában sem, és további gondot jelent ebből a szempontból, hogy az ukrán villamosenergia-hálózat jórészt a nyugat-európaitól eltérő szabványokat használ, így a nyugati alkatrészek még kevésbé használhatók fel a megsemmisültek pótlására.
Mint láthattuk, ez a taktika tulajdonképpen működik is: az ukránok minden erőfeszítése ellenére az ország jelentős területei, emberek milliói – és tegyük hozzá, fegyvergyárak, javítóüzemek, vasúti csomópontok tucatjai – maradnak rendszeresen áram nélkül, sokszor hosszú napokig is akár. Megvannak azonban ennek a taktikának a korlátai is, és ezek is látszanak: Ukrajna nem sötétült el teljesen, és az energiainfrastruktúra, ha akadozva, kihagyásokkal is, de még mindig működik. Miért, ha ott vannak ezek a könnyen beazonosítható, sérülékeny pontjai a hálózatnak?
El is fogyott, de maradt is még
Először is ott van az orosz fegyverek és lehetőségek kérdése. Ha az orosz légierő korlátlan ura lenne az ukrán légtérnek, illetve lennének nagy számban bevethető precíziós bombái, akkor valószínűleg képes lenne gyakorlatilag lenullázni az ukrán villamosenergia-hálózatot. De hát a kettő közül egyik feltétel sem teljesül. Pilóta nélküli eszközökkel és rakétákkal viszont nehezebb a feladat. Rögtön ott van a bevethető orosz készletek problémája.
A helyzet az, hogy az orosz haderő vezetésén kívül senki nem tudja pontosan, hány és milyen típusú ballisztikus és cirkálórakétája maradt még az oroszoknak. Nyugati elemzők már hónapok óta mondogatják, hogy a készletek nagyon lecsökkenhettek, és most már hamarosan kimerülnek, de a 2-3 hetente indított támadások egyelőre nem ezt mutatják. Az ukrán hírszerzés néhány hete azt közölte, hogy az oroszoknak még 3-4 ilyen nagyobb szabású támadásra lehet elég fegyvere, de természetesen ez is csak becslés. Mi okozza ezt a nagy bizonytalanságot? Amikor egy haderőnél bevethető készletekről beszélnek, akkor általában nem arra gondolnak, hogy hány darab létezik egy-egy eszközből, ugyanis elméletben léteznek olyan stratégiai tartalékok, amelyekhez nem lehet nyúlni.
Ha azt olvassuk, hogy az Egyesült Államok kezd kifogyni a HIMARS-rendszerekhez Ukrajnába szállítható rakétákból, akkor ez nem azt jelenti, hogy az amerikai raktárakból az utolsó darabokat pakolják a repülőgépekre, hanem arról, hogy az ország stratégiai tervei alapján „lefoglalt” készleten felül már alig van átadható rakéta. (Mondjuk számolnak egy Tajvan elleni kínai agresszióra adott válasszal, plusz más lehetséges konfliktusokkal, illetve vannak félretéve készletek arra a nem túl valószínű eshetőségre is, ha az anyaországot kell megvédeni valamilyen támadástól.) Elvben ugyanez a helyzet Oroszországban is. A különböző fegyverekből kell lennie tartaléknak a hatalmas ország határainak megvédésére, de egy hipotetikus, a NATO elleni konfliktusra is illik tartalékolni, és számolni kell mondjuk egy Kaukázusban kitörő konfliktus lehetőségével is. Kérdés, hogy az orosz stratégák mekkora készleteket tartanak elégségesnek, és mondjuk politikai utasításra mennyire hajlandók ebből lejjebb adni. Láttunk jeleket arra, hogy az oroszok hozzányúlogatnak ilyen stratégiai tartalékokhoz (például a Szentpétervár körüli légvédelmi alakulatok rakétarendszerei eltűntek a műholdképekről), de biztosat erről kívülről lehetetlen mondani.
Aztán ott van az utánpótlás körüli bizonytalanság is. Tudjuk, hogy a modern orosz cirkálórakéták nyugati alkatrészekkel készültek a háború előtt, és ezeket jelenleg csak kerülőúton, drágábban, kisebb számban és lassabban tudják beszerezni az oroszok a szankciók miatt, de azt nem, hogy mekkora készleteket halmozhattak fel az oroszok ezekből, mennyit tudnak beszerezni „feketén” és mennyit tudnak esetleg például kínai alkatrészekkel helyettesíteni. Mindenesetre azt talán ki lehet jelenteni, hogy a háború előtti gyártási sebességet felpörgetni nem lehetnek képesek az oroszok, márpedig a legütőképesebb rakétákból havonta legfeljebb egy-két tucatot tudott előállítani korábban az orosz hadiipar, a háború alatt pedig ennél jóval nagyobb ütemben használták el ezeket. A gyártás viszont nem fog teljesen leállni, tehát ha a meglévő készletek ki is fogynak, az oroszok akkor is fognak tudni ilyen támadásokat indítani, csak éppen mondjuk nem 2-3 hetente 80-100 eszközzel, hanem 2-3 havonta 40-50-nel.
A készletek fogyásának jelei már most is látszanak. Erre a célra az oroszok leghatékonyabb fegyvere az Iszkander ballisztikus rakéta lenne, hiszen ezek nagyon pontosak, és a jelenlegi ukrán légvédelmi eszközök gyakorlatilag tehetetlenek ellenük (a legújabb amerikai fegyverszállítási csomagba betett Patriotok képesek lehetnének elfogni ezeket egy korlátozott területen, de az ukránok által használt S-300-asok például nem). Azonban az Iszkanderekből a háború első heteiben nyilván a gyors győzelem reményében nagyjából kétszáz darabot lőttek ki az oroszok, miközben a becslések szerint havi hat darabot tudnak előállítani belőle. Hasonló lehet a helyzet a Kalibr cirkálórakéták esetében is, legalábbis erre utalhat a tény, hogy az oroszok a hajók ellen fejlesztett Oniksz-robotrepülőgépeket, illetve a hidegháborús időkből visszamaradt, megbízhatatlan, elavult cirkálórakétáikat is bevetik e támadásokban. Persze a helyzetet nagyban megváltoztathatja, ha importból be tudnak szerezni nagyobb tételben alkalmas fegyverrendszereket, ezt láthattuk az iráni drónok esetében, de még nagyobb gondokat okoznának az ukránoknak az iráni ballisztikus rakéták, amelyek érkezéséről több hír is megjelent az elmúlt hetekben.
Alkalmazkodóképesség
Vannak orosz oldalon más korlátozó tényezők is. Először is ott van a felderítés kérdése. Lehet, hogy ismerik a megcélzott alállomások helyét, de ezeket át is helyezhetik az ukránok. Egy-egy támadás után fel kell mérni, mennyire volt az sikeres, kell-e újabb eszközöket küldeni ugyanarra a célpontra vagy mást érdemes támadni. Telepítettek-e az ukránok légvédelmi eszközöket egy adott cél mellé? Ha igen, több eszközt kell arra a célpontra irányítani, hogy lehetőleg legalább egy átjusson a légvédelmen, de ha nem, óriási pazarlás többmillió dolláros rakétákból 2-3-at elpazarolni egyetlen célpontra. A bizonyos rakétákat indító orosz stratégiai bombázókat is folyamatosan szervizelni kell, illetve a rakéták célpontjait, útvonalát is le kell programozni – nagyon úgy tűnik, hogy az összes rendszer és a rendelkezése álló erőforrások az eddig látott 1-2-3 hetes ütemnél gyorsabban nem képesek újabb nagyszabású támadási hullámok indítására.
Közben viszont az ukránok sem ülnek tétlenül. Az első támadások sokkja után sokat fejlődött az, ahogy az ukránok reagálnak. Az energiaszolgáltatók egy-egy támadási hullám idején már előre lekapcsolják a hálózat sérülékeny részeit a megcélzott területen, ezzel elkerülve a hálózat további elemeinek a túlterhelés miatti sérülését. Javítóbrigádok álltak fel, amelyek azonnal a helyszínre sietnek és megkezdik a kármentést és a helyreállítást. A kritikus helyeken, mint például a kórházakban generátorokat állítottak szolgálatba, a lakosságnak melegedő és áramvételező pontokat állítottak fel, a vasút dízelmozdonyok, sőt a hírek szerint egyes esetekben még gőzmozdonyok újra szolgálatba állításával is igyekezett áthidalni a nehézségeket. Az ukrán szakemberek munkáját nyilvánvalóan segítik nyugatról is, ahonnan megindult az elérhető cserealkatrészek szállítása is.
Az ukrán légvédelem is egyre hatékonyabban dolgozik, egyrészt az orosz módszerek kiismerése, másrészt a beérkező nyugati légvédelmi rendszerek révén. Azonban ezen az oldalon is megvannak a korlátok. Ahogy egy korábbi cikkben írtuk, a NATO-tagállamokban sem állnak halomban a jobbnál jobb légvédelmi rendszerek, ezért arra nem lehet számítani, hogy néhány héten vagy akár hónapon belül áthatolhatatlan légvédelmi védőernyő borulna Ukrajna fölé, és ezen – ahogy szintén megírtuk korábban – egy-két Patriot-üteg érkezése sem fog változtatni. Közben pedig fogynak az ukrán légvédelem szovjet-orosz rendszereinek rakétái, márpedig az ukrán légvédelem gerincét jelenleg még mindig az S-300-as, illetve a Buk-rendszerek adják. Ezekhez nagyon korlátozottan tudnak az ország nyugati szövetségesei rakétákat beszerezni és szállítani, a készletek kimerülése pedig nemcsak a hátországban, hanem a frontvonalon is komoly problémákat okozna Ukrajnának.
Azonban ukrán oldalon még lehetnek tartalékok a rendszerben. Ahogy fejlett légvédelmi eszközöket is csak egy új veszélyre válaszul kezdtek kapni az ukránok, úgy elképzelhető, hogy a helyzet kritikussá válása esetén nyugaton végre leszámolnak a harci repülőgépek Ukrajnába küldésének tabujával is. Igaz, ukrán pilóták például F-16-osokra történő átképzése hosszú időt venne igénybe (hacsak nem zajlik ez már teljes titokban, minden eshetőségre felkészülve valahol), de ha ez megtörténne, akkor a légtér uralása a most bevetett orosz fegyverek többsége ellen hatékony védelmet nyújthatna.
De ki fog akkor „nyerni” a háborúnak ezen a frontján? Ki áll jobban a saját céljai teljesítésében? A fentiek alapján azt láthatjuk, hogy egyelőre tovább folytatódik a versenyfutás az ukrán légvédelem és az orosz rakéták és drónok között. Jelenleg nagyjából erőegyensúly állt be, az oroszok nem képesek tovább növelni a támadásaik intenzitását, az ukránok viszont nem tudják jobban megvédeni az infrastruktúrájukat. A következő nagy kérdés az lehet, hogy az orosz cirkálórakéták fogynak-e el hamarabb vagy az ukrán S-300-as rendszerekhez való rakéták, és hogy közben mi érkezik Iránból és nyugatról a felekhez.
Elérhetetlen célok
Nagyon úgy néz ki, hogy az idei tél folyamán, illetve a tavasz első hetei idején hasonló mederben folyhatnak tovább a dolgok. Ez biztosan rengeteg szenvedést fog okozni az ukrán polgári lakosságnak, de a feltételezett orosz célok megvalósulására nagyon kicsi az esély. A hátország infrastruktúrájának szisztematikus támadása – mint egy korábbi cikkben szintén leírtuk – nem új és nem is orosz találmány.
Ez elméletben két módon lehetne döntő hatással a háború menetére. Ha egy ország hadiipara teljesen megsemmisül, vagy éppenséggel áram hiányában képtelen további termelésre, az nagyban csökkentheti fegyveres erőinek harci képességeit. Csakhogy jelen esetben az ukrán fegyveres erők utánpótlásának nagy része nem Ukrajnában, hanem Európában és főleg az Egyesült Államokban készül, az pedig kevéssé valószínű, hogy az orosz légierő a közeljövőben mondjuk texasi fegyvergyárakat bombázzon.
A másik lehetőség a lakosság megtörése lenne, de a történelmi példák alapján ez sem tűnik túl valószínűnek. A második világháborúban Németországot és Japánt, a koreai háborúban Észak-Koreát, a vietnamiban Észak-Vietnamot bombák tonnáinak millióval szórták meg, civil lakosok ezreit, százezreit megölve. Egyik ország sem adta meg csupán ezért magát, sőt Észak-Korea a döntetlent, Észak-Vietnam pedig a győzelmet is ki tudta harcolni, miközben a világ akkori legerősebb légiereje mindent bevetve támadta. A későbbi elemzések ráadásul azt mutatták, hogy az emberek ugyan a bombatámadások hatására kevésbé hittek országuk győzelmében, de ahelyett, hogy kormányuk ellen fordultak volna és kikényszerítették volna a fegyverletételt, inkább még elszántabban dolgoztak, javították ki a károkat, miközben egyéni és társadalmi szinten is egyre hatékonyabban alkalmazkodtak a körülményekhez. (Erről, illetve a történelmi példákról is bővebben beszél az ausztrál katonai szakértő, Perun a témáról készített kiváló, alább megtekinthető összefoglalójában.)
Az ukrán lakosság körében készült felmérések is azt mutatják, hogy többségük a nehézségek és veszteségek ellenére sem, sőt akár éppen azok hatására is kitart amellett, hogy az ország egészét – beleértve a Krím-félszigetet is – fel kell szabadítani az orosz megszállás alól, békéről pedig csak ezután lehet beszélni. Mivel az ukrán haderő az elmúlt hónapokban jelentős sikereket ért el a frontokon, az orosz pedig jelen állás szerint képtelen nagyobb szabású támadó hadműveletek indítására, az ukránoknak még arra sincs okuk, hogy kételkedjenek abban, ez elérhető cél lehet. A történelmi példák azt mutatják, hogy egy ország lakosságát még az sem tudja teljesen megtörni, ha bombák milliói változtatják üszkös romhalmazzá városaikat. Az ukrán civileknek biztosan nehéz tele lesz, de áramszünetek és a fagyoskodás nem fogja őket rávenni arra, hogy megadják magukat az orosz agressziónak.
A luxustermékek egyik jellemzője volt, hogy a piacuk válságálló, érzéketlenek az általános kereslet hullámzására, ám ez sem látszik már örök igazságnak. 
