Az összeomlás szélén az ukrán légvédelem, nagyon kemény tele lehet Ukrajnának

A Krím-félszigetet Oroszországgal összekötő Kercsi-híd elleni, még mindig nem teljesen tisztázott módon végrehajtott ukrán támadás óta a háborús híreket az oroszok által indított megtorló csapások uralták. A túlnyomórészt cirkálórakétákkal és Irántól vásárolt „öngyilkos” drónokkal végrehajtott csapássorozat célja hamar nyilvánvalóvá vált: az ukrán áram- és távhőellátás szétrombolása a nagyvárosokban, nemcsak a fronthoz közeli településeken, hanem az ország egész területén. Ha e téren nagy sikereket érnek el az oroszok, az a közelgő, hosszú, hideg téli hónapokban mérhetetlen szenvedést fog okozni az ukrán polgári lakosságnak. Orosz részről nyilvánvalóan abban reménykednek, hogy a helyzet olyan súlyossá is válhat, hogy a lakosság komoly nyomást helyezzen az ukrán politikai és katonai vezetésre a háború akár területi veszteségekkel is történő lezárása érdekében.

Válaszul nyugati részről azonnal elkezdtek jönni az ígéretek, a konkrét felajánlások légvédelmi rendszerek szállítására, sőt már meg is érkezett néhány ilyen Ukrajnába. (Lehetséges, hogy ezek még az új orosz taktika alkalmazása előtt indultak útnak, mindenesetre az ukránok régóta kérnek ilyen rendszereket, és eddig nagyon keveset kaptak, bevetésükről sem nagyon lehetett korábban hallani.) Azt gondolhatnánk tehát, hogy az orosz sikerek csak időlegesek lehetnek, hamarosan beérkezik a felmentő nyugati lovasság (de legalábbis a lovaik és fegyvereik, ha maguk a lovasok nem is), és megmenti a helyzetet, a fronttól távol fekvő ukrán nagyvárosok pedig megint viszonylag biztonságos helyekké válnak. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Az okok megértéséhez kicsit vissza kell mennünk az időben, és áttekinteni, hogyan is alakult a légierők és a légvédelmek párharca eddig Ukrajnában.

Jó alapokra épített légvédelmek

Az orosz támadás előtti helyzetértékelésekben, sőt még az orosz invázió első napjaiban-heteiben is egyértelműnek tűnt, hogy az amerikai után a második legerősebb légierejével rendelkező Oroszország legfeljebb néhány nap alatt leradírozza az égboltról a sokkal gyengébb ukrán légierőt, majd teljes légifölényre tesz szert. Onnantól pedig nagyjából azt tesz az ukrán légtérben, amit akar, harci repülőgépeivel és harci helikoptereivel hatékonyan támogatja a földön harcoló egységeit, illetve az ukrán hátországot is folyamatosan fenyegeti. Ahhoz, hogy ez a gyakorlatban miként is néz ki, elég felidézni az Irak elleni amerikai invázió eseményeit, ott a támadók az első egy-két napban módszeresen kiiktatták az iraki légierőt és légvédelmet célzott csapások sorozatával, majd bevetések ezreit repülték érdemi ellenséges fenyegetés nélkül.

Miután az első napokban az orosz harci gépek is ott voltak mindenhol Ukrajna felett, és az orosz hadvezetés már március 6-án diadalmasan bejelentette, hogy megsemmisítették az ukrán légierőt, a légvédelmet pedig „precíziós fegyverek” bevetésével őrlik fel, mégis nagyon máshogy alakultak a dolgok. Néhány hét után jelentek meg az első cikkek arról, hogy mégis hol bujkál az orosz légierő, aztán pedig beállt az a ma is fennálló helyzet, hogy az ukrán légtér felett egyik fél sem gyakorol ellenőrzést, a légierők egységei pedig nagyon veszélyes és általában kevéssé hatékony bevetéseket repülnek, ha egyáltalán repülnek.

Ukrainian firefighters respond to a Russian strike on power infrastructure in Rivne Oblast. pic.twitter.com/N7WnYQKW4O

— OSINTtechnical (@Osinttechnical) October 23, 2022

De mi történt? Légifölényt két fő okból nem sikerült kialakítaniuk az oroszoknak. Egyrészt ehhez nem elég, ha egy légierőnek sok fejlett harci gépe van. A NATO erői, és főként persze az amerikai légierő azért képes kiiktatni egy ellenséges ország légvédelmét, mert ez alapvető részét képezi a hadászati doktrínának. Külön, erre kifejlesztett fegyverekkel veszik célba a légvédelmi ütegeket, radarokat, erre kiképzett pilóták hajtják végre a bevetéseket, és addig nem nyugszanak, amíg el nem érik céljaikat – és persze az is segít, hogy egyedül képesek bevetni lopakodó bombázókat és vadászgépeket, amelyek biztonságosabban repülhetnek még az ellenséges légvédelem által ellenőrzött légtérben is. Az oroszoknak még radarok ellen bevethető rakétáik mondjuk csak-csak voltak, de láthatóan nem volt igazi tervük és elszántságuk arra, hogy egy ilyen kampányt végigvigyenek.

A másik tényező az, hogy miközben az ukrán légierő nagyon gyenge volt a háború kitörésekor, a légvédelem viszont az egyik legerősebb volt Európában. Ennek történelmi okai vannak: a hidegháború évei alatt a szovjetek rájöttek, hogy nincs esélyük felvenni a versenyt a NATO légierejével. Ezért aztán rengeteg erőforrást fektettek különböző légvédelmi eszközök fejlesztésébe, és ennek meg is lett az eredménye: egy többrétegű, mindenféle fenyegetés ellen hatékonyan bevethető légvédelem. Az S-300-as, S-400-as rakétarendszerek akár több száz kilométer távolságig képesek célpontokat támadni, a Buk- és a Tor-rendszerek rugalmasabbak, gyorsabban mozognak és gyorsabban bevethetők, és közelebbi, akár gyorsan manőverező célpontok ellen hatékonyak. Ám, ha még ezek védőernyőjén is átjut valami, akkor ott vannak a Pancir vagy a Tunguzka rendszerek, de említhetnénk az Osa vagy a Strela eszközöket, és persze légvédelmi gépágyúkkal, illetve vállról indítható légvédelmi rakétákkal is fel vannak szerelve az orosz erők.

Ezen eszközök nagy része azonban az ukrán oldalon is jelen van, hiszen Ukrajna is megörökölte őket a Szovjetuniótól. És miközben számos orosz fegyverrendszer nem az elvárt módon működött a háború során, a légvédelmi eszközök tulajdonképpen teljesítették, amit ígértek. Az első napokban az orosz elektronikus zavarás, illetve az orosz támadás miatt kitört fejetlenség miatt nyíltak lyukak az ukrán légvédelemben, de aztán ezeket sikerült betömni.

A másik oldalon azt láthattuk a háború első szakaszában, hogy a lassú, lopakodásra képtelen Bayraktart TB-2-es drónok szinte akadályok nélkül támadhatták az orosz menetoszlopokat. Még az a csúfság is megesett, hogy az orosz légvédelem büszkeségeit, Buk, Tor vagy Pancir egységek fölé repülve közvetlenül semmisítették meg ezeket. Ez azonban nem  a rendszerek hibája volt, hanem a logisztikai és vezetési káoszé – az oroszok egyszerűen nem használták megfelelően az eszközeiket.

Új fenyegetések

Amint a káosz alábbhagyott és többé-kevésbé stabil frontvonalak jöttek létre, gyakorlatilag öngyilkos akció lett mindkét oldalon „rendes” bevetési magasságon harci gépekkel repülni. Amikor azt látjuk, hogy az orosz gépeket, helikoptereket leginkább a vállról indítható nyugati légvédelmi rakétákkal találják el, az nem azért van, mert a szovjet alapokra építkező ukrán légvédelem nem működik jól, hanem azért, mert nagyon is jól működik. Ha nem így lenne, akkor nem a fák koronája felett méterekkel repülnének a harci gépek, hanem messze a vállról indítható eszközök hatótávolsága felett, ahol nem végzetes egy műszaki hiba vagy a pilóta egy rossz mozdulata, ahol van idejük reagálni a különböző fenyegetésekre. Amikor azt látjuk, hogy orosz és ukrán repülőgépek és helikopterek néhány tucat méteres magasságban repülnek a front felé, majd orrukat felhúzva lövik ki a rakétáikat úgy nagyjából az ellenség irányába, majd menekülőre fogják, ez mind-mind tisztelgés a szovjet hagyományokból kinőtt orosz és ukrán légvédelem hatékonysága előtt.

Csakhogy mindkét oldalon akadnak azért problémák. Az oroszok számára a legnagyobb gondot a HIMARS-rendszerekből kilőtt rakéták jelentik. Ugyan az amerikai rakétavetők érkezésekor az orosz hadvezetés magabiztosan nyilatkozta, hogy világelső légvédelmi rendszereiknek ezek nem okozhatnak problémát, a valóság nagyon más. A legjobb példa erre az Antonovszkij híd esete. A herszoni orosz csapatok utánpótlásában kulcsfontosságú építmény nyilvánvaló célpontja volt a HIMARS-ütegeknek, megvédése pedig fontos lett volna az oroszoknak. Mégsem sikerült, pedig rengeteg felvételt lehetett látni arról, hogy dolgoznak az orosz légvédelmi ütegek, az ukrán rakéták viszont eljutottak a céljukig. Persze egy 4 méter hosszú, 25 centi széles, és 2,5-szeres hangsebességgel közeledő GLMRS-rakéta nem is az a célpont, amire egy S-300-as rendszert kitaláltak.

A másik gondját az orosz légvédelemnek a szintén amerikai, kifejezetten légvédelmi radarok ellen bevethető HARM levegő-föld rakéták okozzák, amelyeket az ukránok valahogy rá tudtak eszkábálni a saját harci repülőgépeikre. Ezek a légvédelmi radarok jelei alapján vezetik célra magukat, és az ilyen támadások miatt az oroszoknak sokszor kikapcsolva kell tartaniuk a légvédelmi rendszereiket, hogy elkerüljék a nagy veszteségeket.

Az ukránoknak nem annyira minőségi, hanem mennyiségi gondjaik vannak. Az ukrán légvédelmi eszközök a legfejlettebb orosz rakétákon kívül le tudnak lőni mindent, amit az oroszok küldeni tudnak, viszont fogynak a légvédelmi ütegek és elsősorban a légvédelmi rakéták is. Mivel például az S-300-as ütegekbe való rakétákat a közeljövőben Oroszország nem fog szállítani, és a NATO-országoktól sem lehet beszerezni, minden egyes kilőtt rakéta nagy kincs, és nemcsak azért, mert egyébként igencsak drágák is ezek az eszközök. Ha a rakéta egy sokmillió dolláros orosz repülőgépet vagy egy fejlett cirkálórakétát „szed le”, akkor ez megéri az ukránoknak, de ha pártízezer dolláros Orlan-10-es orosz vagy szintén 10-20 ezer dollárból összerakható iráni drónokra lövik ki ezeket, akkor már nagyon más a helyzet. Viszont mégsem tehetik meg, hogy ezeket hagyják repkedni, mert a felderítődrónok az ukrán csapatokat veszélyeztetik, az iráni „lebegő lőszerek” pedig valahol be fognak csapódni, és ott emberéleteket és kritikus infrastruktúrát is veszélyeztethetnek. (Az alábbi videón az látható, ahogy kijevi rendőrök kézifegyverekkel lőnek le egy orosz drónt. Ez is lehetséges, de erre azért nem lehet légvédelmet alapozni.)

A másik fő gond a sok megvédendő célpont és a nagy terület. Ahogy Fülig Jimmy találóan megjegyezte a pofonokról: nem lehet mindegyik mellé egy közlekedési rendőrt állítani – és nem lehet minden ukrán nagyvárost, hőerőművet, transzformátorállomást körülrakni légvédelmi ütegekkel. Ukrajna nagy, az oroszok pedig a Fekete-tenger felől, a megszállt területekről, illetve Belaruszból (innen is indultak az elmúlt két hétben cirkálórakéták és iráni drónok) az egészet be tudják lőni.

Ha pedig van is légvédelem, azt túl lehet terhelni. Egy-két-három célponttal még mondjuk elbír, de 20-30-40 egyszerre beérkező rakéta/drón közül valamennyi már biztos, hogy átjut a védelmi rendszereken. Márpedig hiába fogynak az orosz cirkálórakéta-készletek, iráni drónból úgy tűnik, bőven lehet elég, hogy ezt a harcmodort az oroszok még sokáig fenntartsák, ráadásul a hírek szerint sokkal nagyobb romboló erejű iráni ballisztikus rakétákat is vásárol Oroszország.

Ukrainian AD intercepts a Russian Kh-101 pic.twitter.com/nuXXMPtJ6a

— OSINTtechnical (@Osinttechnical) October 21, 2022

Nem jön a segítség

De miért nem tud segíteni a nyugat, miért nem rakják tele Ukrajnát nyugati légvédelmi eszközökkel, ahogy például vállról indítható légvédelmi és páncéltörő eszközök esetén megtörtént, és ami miatt már egyetlen orosz páncélos vagy alacsonyan szálló harci repülő sincs biztonságban az ukrán vonalak környékén? Leginkább azért, mert a nyugaton sincs túl sok felesleges légvédelmi eszköz. A NATO-haderők alapvetően abból a feltételezésből indulnak ki, hogy harci helyzetben elsősorban a légierejük feladata az ellenséges légi eszközök semlegesítése. Természetesen léteznek nyugati légvédelmi rendszerek, de nem véletlen, hogy 2001 és 2021 között Oroszországból származott a globális fegyverpiacon eladott légvédelmi rendszerek 42 százaléka (és az egyébként a fegyverpiacot uraló amerikai fegyveripar csak 25 százalékot tudott kihasítani ebből a tortából). Összességében tehát sem elég rendszer, sem elég rakéta nincs nyugaton ahhoz, hogy elárasszák ezekkel az ukránokat. Ami pedig van, ott még súlyosabb a fent leírt egyszerű közgazdaságtani egyenlőtlenség: többmillió dolláros Patriot rakétákat lövöldözni olcsó iráni drónokra nem fenntartható hosszú távon.

Additional footage https://t.co/6v3A3CqYs1

— OSINTtechnical (@Osinttechnical) October 22, 2022

A legtöbbet még a norvég fejlesztésű, de az Egyesült Államok által Ukrajnának felajánlott NASAMS-rendszertől lehet várni, az ugyanis levegő-levegő rakétákat is ki tud lőni, ezekből pedig jóval nagyobb készletei vannak a NATO légierőknek, illetve az olyan régebbi – de egy iráni drón ellen bőven megfelelő – típusoknak, mint mondjuk az AIM-9 Sidewindernek az ára sem annyira csillagászati. Segítséget jelenthetnek az olyan elavultabb rendszerek is, mint mondjuk a Németország által már átadott Gepard önjáró légvédelmi gépágyús rendszerek, ezek szintén alkalmazhatók a drónok ellen, csak hát ezekből sincs elég nyugaton se, hogy telepakolják velük Ukrajnát.

Az igazi probléma viszont az, hogy alapvetően a kicsi, olcsó, nagy tömegben bevethető repülő eszközök ellen a világ egyetlen légvédelmének sincs igazán jó ellenszere. Szaúd-Arábia és Izrael évek óta szembesül a problémával, az előbbi az Ukrajnában bevetett iráni drónokhoz nagyon hasonló, a hútik által használt eszközök, utóbbi a Hezbollah és a palesztin fegyveresek által használt „barkácsolt” rakéták képében. A szaúdiak sokmillió dolláros Patriotokat lövöldöznek a drónokra, sőt vadászgépeiket is bevetik ellenük, Izrael a Vaskupola-rendszerre hagyatkozik, de annak is minden egyes kilőtt rakétája nagyjából 80 ezer dollárt kóstál, egy indítóállás ára pedig tízmillió dollárokban mérhető.

Az ilyen lassú, gyenge fizikai és elektronikus védelemmel rendelkező eszközök ellen a haderők a jövőben elektronikus hadviselési eszközöket, számítógépvezérelt gépágyús rendszereket, lézeres rendszereket, esetleg erre a célra kifejlesztett elfogó drónokat terveznek használni – csakhogy ezek még fejlesztés alatt állnak, és minden ígéretes teszt ellenére biztosan nem lesznek a következő hónapokban bevethetők Ukrajnában.

Addig viszont marad tehát a kérdés, hogy az ukrán légvédelmi rakéták fogynak el előbb, vagy az orosz rakéták és drónok? Most nagyon úgy tűnik, hogy az előbbiek, és ha az ukránok nem akarnak légvédelem nélkül maradni, akkor vagy nagyon záros határidőn belül ki kell találniuk valami ötletes módszert az iráni drónok ellen, vagy egyszerűen át kell majd engedniük ezeket a légvédelmi ernyőkön, és reménykedni benne, hogy kézifegyverekkel, gépágyúkkal, vállról indítható rakétákkal le tudják nagy részüket lőni, a maradék pedig nem okoz majd túl nagy károkat.

A legvalószínűbb forgatókönyv viszont az, hogy az orosz rakéták és drónok jelentette fenyegetésre a következő hetekben, hónapokban nem lesz igazi válasza sem Ukrajnának, sem nyugati támogatóinak. A tél pedig közeleg, és az ukrán energetikai infrastruktúra már most nagyon nagy nyomás alatt van. Ha pedig az ukrán télben milliók maradnak majd áram és fűtés nélkül, az a zuhogó bombákkal összemérhető humanitárius katasztrófát jelenthet.

(További részletek, adatok Perun kiváló videós összefoglalójában.)