Aki követi az orosz-ukrán háború híreit, annak nem újdonság, hogy miután az oroszok - időlegesen? - feladták Kijev, illetve Ukrajna teljes tengerparti sávjának elfoglalására vonatkozó terveiket, a harcok gyökeresen más mederben folytatódtak tovább. Az elmúlt hetekben a konfliktus lassú, felőrlő háborúvá változott, amelyben a tankok, a gyors mozgású gyalogsági erők vagy a légierő helyett a tüzérség játszotta a főszerepet.
A szovjet, illetve az erre épülő mai orosz hadászati doktrína mindig is kiemelt hangsúlyt fektetett a tüzérség tömeges és elsöprő alkalmazására, Kelet-Ukrajnában pedig pontosan ehhez az eszközhöz nyúlt vissza az orosz hadsereg (illetve a szakadár tartományok vele együtt harcoló, névleg önálló haderői). Ez nem csak stratégiai okokra visszavezethető döntés volt: a háború első időszakában a legnagyobb harcértékű gyalogsági és páncélosegységek jelentős veszteségei miatt, illetve a légierő hatékonyságát nagyon jelentősen csökkentő nyugati légvédelmi eszközök, illetve a precíziós fegyverek, mint például a modern cirkálórakéták egyre nagyobb hiánya miatt az orosz hadvezetésnek kevés más választása volt.
Lehengerlő tűzerő
Tüzérségi eszközökből ugyanis - még ha nem is mindig a legmodernebb verziókból - van bőven mind a fronton, mind a raktárakban, és kilőhető lőszer is szinte korlátlanul rendelkezésre áll. Sőt, ellentétben mondjuk a cirkálórakétákkal és lézeres irányítású bombákkal, egyszerű tüzérségi lőszereket és a rakétavetőkbe való rakétákat még a szankcióktól sújtott orosz hadiipar is képes különöseb probléma nélkül gyártani.
Az orosz taktika az elmúlt hetekben tehát nagyjából úgy nézett ki, hogy az elfoglalni igyekezett településeket, frontszakaszokat addig ágyúzták és rakétázták, amíg ott kő kövön nem maradt, majd a gyalogság és a páncélos alakulatok benyomultak, hogy felszámolják a megmaradt, általában igencsak szerény ellenállást. Közben az orosz tüzérség igyekezett lőni az ukrán utánpótlási útvonalakat is, ezzel megnehezítve, hogy a nyomás alá helyezett védők lőszerhez, élelemhez jussanak, esetleg friss alakulatokkal lehessen őket felváltani. Jól mutatja a tüzérségi bombázás intenzitását, hogy a becslések szerint az oroszok napi 50 ezer lövedéket használtak el a kelet-ukrajnai harcok során az elmúlt időszakban.
És ez tulajdonképpen működött is. Az oroszok hosszú harcok után elfoglalták Szeverodonyecket és Liszicsanszkot, ezzel a szakadár Luhanszk megye egész területe az ellenőrzésük alá került, és a kelet-ukrajnai frontvonalon máshol is előfordult, hogy nagyon kritikussá vált az ukránok helyzete, az oroszok jelentős erőket fenyegettek bekerítéssel, fontos utánpótlási útvonalak kerültek veszélybe.
A kifinomultságával az első világháború nagy nyugati fronti anyagcsatáira emlékeztető taktika sikeréhez az kellett, hogy az oroszok óriási fölényben legyenek tüzérségi eszközök terén, és ez adott volt, hiszen már a háború első szakaszában jóval több bevethető löveggel és rakétavetővel rendelkeztek, mint az ukránok, és ilyen eszközökből szinte kifogyhatatlan készletek álltak a raktárakban is, és e tartalékok egy részét ki is szállították mostanra a frontvonalra. Igaz ugyan, hogy ezek nagyrészt igen elavult, a hidegháború, idején tervezet és gyártott eszköz, de ilyen tömegben bevetve sem a pontosság hiánya, sem a megbízhatatlan működés nem különösebb probléma. Ha napokon át, éjjel-nappal szünet nélkül lőnek egy földdarabot, előbb-vagy utóbb mindent eltalálnak, ha pedig kimarad néhány ukrán állás a szórásból, az állandó bombázástól demoralizált, sokkos állapotba került védőkkel még a gyengén képzett, részben kényszersorozott szeparatista alakulatok is elboldogultak. (Aztán persze visszavonultak, ha komolyabb ukrán ellentámadás érkezett, de ez már egy másik történet.)
Munka a háttérben
Igen ám, de ehhez nemcsak lövegek, hanem lőszer is kellett, méghozzá nagyon sok. Mint korábban részletesen megírtuk, az orosz haderő logisztikai gondjait nagyban enyhítette Kelet-Ukrajna sűrű vasúthálózata, és ez igaz a lőszerellátásra is. A donbaszi ütközet folyamán az orosz tüzérség ellátása leginkább úgy zajlott, hogy a lőszert szállító vonatok valahol a frontvonaltól 30-40-50 kilométernyire megálltak, és az ott kialakított lőszerraktárakba pakolták ki a szállítmányukat. Innen aztán az egyes alakulatok szállítójárművei vitték tovább a frontra.
Bár ezek kapacitásai végesek voltak, és minden egyes átrakodás gyakorlatilag kézi erővel történik, az orosz haderőnél nincsenek szabványosított raklapok, és ezeket nagy hatékonysággal kezelni tudó rakodógépek, hanem a lőszert faládákban szállítják, ilyen kis távolságból ez nem okozott nagy problémákat, a rendszer nem túl hatékonyan, de kisebb-nagyobb döccenőkkel működött. Az ukránok ugyan fejlett tüzérségirányító rendszerüket használva egyes orosz ütegeket semlegesíteni tudtak, de érdemben nem tudtak mit tenni az orosz tűzhengerrel szemben, ráadásul persze saját, az orosz lövegek hatótávolságával nagyjából megegyező távolságból hatékonyan tüzelni tudó lövegeiket is félteniük kellett az orosz tüzérségelhárító tűztől.
Mindezt az ukrán - és nyilván az őket segítő nyugati - stratégák már az orosz visszavonulás-újratervezés idején látták, nem véletlen, hogy Ukrajna és maga Volodomir Zelenszkij elnök is többször, nyomatékosan kérte az orosz tüzérségi fölényt ellensúlyozni képes nyugati nehézfegyverek szállítását.
Új nehézfiúk a placcon
Ezek el is kezdtek csordogálni Ukrajnába, elsőként az amerikai M-777-es tarackok, majd a lengyel AHS Krab, a francia Caesar, illetve német gyártású PzH 2000-es önjáró tarackokból is érkeztek Ukrajnába, és ezeket az elmúlt hetekben el is kezdték bevetni. Ezek pontosabb és fejlettebb fegyverek a hasonló orosz lövegeknél (mondjuk a még a szovjet időkben fejlesztett 2S19 Msta önjáró tarackoknál), de hatótávolságuk csak speciális lőszerekkel haladja meg a nagyjából 40 kilométert, ami nagyjából az orosz tüzérség hatótávolságának tekinthető, az orosz lőszerraktárakat pedig nem éri el megbízhatóan. Azért már ezek is komoly fejtörést okoztak az oroszoknak, mert saját tüzérségükkel ellentétben ezek is rendkívüli pontossággal tudják eltalálni a kijelölt célokat (a GPS-alapú irányzás után megfelelő lőszertípusokkal arra is képesek, hogy a lövedék pályáját radarral kövessék, és módosítsák), ezzel potenciálisan halálos veszélyt jelentve akár mozgó célpontokra is, amelyek hatótávolságukon belül vannak.
Amikor június elején Joe Biden bejelentette, hogy az Egyesült Államok nyolc HIMARS rakétarendszert küld Ukrajnába, sokan bizonyára azt gondolták, hogy ilyen kis mennyiségben ez a fegyver inkább szimbolikus jelentőségű lesz a harctéren, komolyabb hatása nem lesz az eseményekre. A HIMARS-ok viszont csattanós, vagy inkább robbanós választ adtak a kétkedőknek.
Az M142 High Mobility Artillery Rocket System (nagy mozgékonyságú rakétás tüzérségi rendszer) tulajdonképpen egy teherautóra szerelt rakétavető. Ukrajnába küldött verziójának kilövőegységébe egyszerre hat darab GMLRS GPS-célravezetéssel felszerelt rakétát lehet betölteni. Ezek a rakéták elméletben akár 150-200 kilométerre is elrepülhetnek, azonban az Egyesült Államok arra hivatkozva, hogy az ukránok ne tudjanak velük oroszországi célpontokat támadni, a hatóválságot nagyjából 80 kilométerre korlátozta.
Csakhogy ez is a kétszerese az orosz tüzérség által hatékonyan belőhető távolságnak, és ami ennél is fontosabb: bőven beleesnek a front mögött kialakított orosz lőszerraktárak is. Nem véletlen, hogy az amerikai bejelentésre az oroszok nagyon idegesen, a szokásos fenyegetésekkel (fegyverszállítmányok támadása, ezt már közvetlen NATO-beavatkozásnak fogják tekinteni) reagáltak. Amikor ezzel nem sikerült megakadályozni a szállítást, akkor az orosz kommunikáció átváltott arra, hogy a verhetetlen orosz légvédelmi rendszereken, elsősorban az S-300-as rakétarendszereken úgysem jutnak majd át a gaz nyugati rakéták.
De átjutnak. Az orosz csapatlégvédelmi fegyverek valóban kiválónak számítanak, csakhogy egyszerre 6-12, azaz egy vagy két HIMARS által kilőtt rakétával már nem boldogulnak. Jól mutatja, ezt hogyan használják ki az ukránok, hogy néhány napja, július 10-én egy HIMARS-sorozat előbb elpusztított egy S-300-as üteget Herszon mellett, majd a következő sorozat az orosz 20. gárda-gépesített lövészhadosztály a közelben található főhadiszállását találta telibe, a hírek szerint körülbelül 150 orosz katonát, köztük több magas rangú tisztet is megölve.
What appears to be the aftermath of a precision strike on the Russian position in Kherson oblast. If the 20th Guards Motorized Rifle Division HQ really was located here then I think it's safe to say they won't be coming home in one piece.
— Artoir (@ItsArtoir) July 11, 2022
46.6391, 32.6197https://t.co/d2xWPbw0xY pic.twitter.com/B88KltAz9M
Lángok és robbanások
A helyzet annyira súlyos, hogy még az orosz közösségi médiában is megjelentek ezzel kapcsolatos bejegyzések. Az állami televízió munkatársa, Andrej Rudenko posztjában lángoló épületek képei alá írta ki, hogy az ukránok minden bizonnyal HIMARS-rendszereket használva találtak el lőszerraktárakat.
“Nagy lángok és robbanások... a helyzet szörnyű”
- írta Rudenko, míg Alexander Sladkov, a Rosszia 1 csatorna haditudósítója arról posztolt, hogy az ukránok “döntéshozatali” központokat támadtak rakétákkal és tüzérséggel. “Eredményeket elérve. A központok kicsik, de fontosak” - tette hozzá.
A szeparatista erők egyik volt parancsnoka, a Sztrelkov néven posztoló Igor Girkin pedig emberek és felszerelés tekintetében elszenvedett “nagy veszteségekről” írt, és arról, hogy az orosz légvédelmi rendszerek “hatástalanoknak bizonyultak a HIMARS-rakéták tömeges csapásai ellen”.
Ukrán oldalról persze egész más fényben látják a történéseket.
“A HIMARS már eddig is ÓÓÓÓRIÁSI hatással volt. Még több belőle az (amerikai) lőszer és felszerelés mellett segíthet demilitarizálni a terroristaállamot”
- írta Olekszij Reznyikov ukrán védelmi miniszter pár napja.
A nyugati tüzérségi eszközök, és elsősorban a HIMARS-ok megjelenése óta legalább 30 orosz lőszer- és üzemanyagraktár kapott találatot a frontvonalak mögött, eddig biztonságosnak ítélt távolságban. Ez már a megsemmisült készletek miatt is nagy érvágás, azonban igazán azért fájhat az oroszoknak, mert ezután kénytelenek lesznek raktáraikat jóval messzebb, a fronttól nagyjából 100 kilométerre, tehát a lebutított HIMARS-ok hatótávolságán kívülre telepíteni.
Mivel sem teherautója, sem sofőrje nem lett több (hanem inkább kevesebb) az oroszoknak, sem a logisztikájukat nem alakították át a 21. századnak megfelelő rendszerekkel, ez súlyos problémákat fog okozni a csapatok ellátásában. Ez pedig azt jelentheti, hogy ha nem találnak ki az oroszok valamit a fejlett nyugati tüzérségi eszközök hatástalanítására, akkor Szeverodonyeck környékén alkalmazott taktika sem fog tovább működni. Mivel más egyelőre nincs az oroszok tarsolyában, ez egyben az orosz előrenyomulás végét is jelentheti.
Ugyan az oroszok már többször is állították, hogy megsemmisítettek HIMARS-rendszereket Ukrajnában, ezt semmilyen nyugati vagy független forrás nem erősítette meg. Mivel sem az orosz légierő, sem az orosz tüzérség nem tűnik alkalmasnak mélyen az ukrán vonalak mögött ilyen apró, mobilis célpontok megsemmisítésére, az egyetlen lehetőség a lőszerutánpótlás ellehetetlenítése lenne, ez azonban csak az ukrán hátország infrastruktúrájának módszeres elpusztításával lenne kivitelezhető. Az elmúlt időkben újra fokozódó orosz rakétacsapások ellenére erre úgy tűnik az orosz haderő nem képes hagyományos eszközökkel. A korábban idézett Girkin fel is tette a kérdést:
“Mikor kezd majd el végre az orosz hadsereg minden képességét kihasználva harcolni?”
Remélhetőleg erre a kérdésre nem kapunk választ, az viszont tény, hogy múlt héten az amerikaiak újabb négy HIMARS-rendszer Ukrajnába küldését jelentették be.
BUX 118 131,89 pont, +0,64 százalék 14.30 órakor. 
