Az ukrán háborúból rendszeresen láthatunk olyan felvételeket, amelyeken az ukrán tüzérség lő ki orosz páncélozott járműveket, gyakran haladás közben. Ívelt röppályán, akár több kilométer távolságról eltalálni egy páncélost nem egyszerű feladat, és az ukránok ehhez nem – vagy legalábbis a legutóbbi amerikai szállítmányok beérkezésééig nagy mennyiségben biztosan nem – használtak irányított, magukat célra vezető lőszereket. De az, amit az ukránok rendszeresen megcsinálnak, az még a legmodernebb lőszerekkel sem könnyű feladat, olyan pontosságot és gyorsaságot igényel, ami a legmodernebb hadseregek képességeinek is erősen a határait feszegeti. Akkor hogyan csinálják? A háttérben egy saját fejlesztésű szoftver van.
Tűz és vezetés
Minden modern hadsereg rendelkezik számítógépes tűzvezető rendszerrel, azaz egy olyan rendszerrel, amelynek segítségével a különböző módszerekkel beazonosított ellenséges célpontok adatait továbbítani lehet az egyes tüzérségi ütegek kezelőszemélyzetének, akik aztán csapást mérnek rá. Ennek működéséhez szükség van különböző, a célpontokat megjelölni képes eszközökre, például radarokra, drónokra, távolságmérőkre, műholdakra. Az így megszerzett adatokat valamilyen hálózaton továbbítani kell egy központba, ahol aztán feldolgozzák őket, majd megint a hálózat segítségével kiadni a megfelelő célpontokat az egyes lövegeknek, ütegeknek – amelyek közben saját pozíciójukról is tájékoztatják a központot.
Hagyományosan ezek a rendszerek erősen központosítottan működnek, tehát az egyes alegységek egymással nem, hanem csak a központtal kommunikálnak, a tűzparancsok pedig több lépcsőn át jutnak el az adott löveg kezelőihez. Ilyen például az amerikaiak által kifejlesztett Advanced Field Artillery Tactical Data System (AFATDS) is, amely a korábban használt Tactical Fire Direction System (TACFIRE) helyét foglalta el.
Az amerikai haderőnél a második világháborúban nagyjából 5 perc volt az úgynevezett „hívástól a ravaszig” idő, azaz ennyi idő telt el aközött, hogy egy frontvonalbeli egység tüzérségi csapást kért egy célpontra, odáig, hogy egy löveg kezelői „meghúzták a ravaszt”. Miközben egyre fejlettebb eszközöket vetnek be, ez az idő az elmúlt évtizedekben a sokszorosára nőtt: a vietnámi háború idején már 15 perc, manapság pedig egy óra körül van.
Persze nem önmagában a használt technológia miatt, hanem azért, mert a „baráti tűz” és a civil áldozatok elkerülése miatt a beérkező célpontokat gondosan, több lépcsőben, katonai ügyészeket is bevonva ellenőrzik. Amikor Afganisztánban az amerikai különleges erők közvetlen hozzáférést kaptak tüzérségi ütegekhez, hogy azokkal vadásszanak le tálib célpontokat, a célpont megpillantásától a ravasz meghúzásáig tartó idő újra lement 15 percre, viszont érkezni kezdtek a megrázó képek a magas rangú tálibok által emberi pajzsként használt gyerekek holttesteiről, így ezt a kísérletet gyorsan berekesztették, és e célokra inkább drónokat használnak.
A halál 30 másodperce
Az ukrán hadseregnél ez az idő – figyelem! – 30 másodperc. E mögött az elképesztő adat mögött egy GIS Arta nevezetű szoftver áll. A digitális világ számos sikertermékéhez hasonlóan ez is egy elosztott rendszer, azaz a különböző elemei egymással együttműködve, a feladatokat megosztva dolgoznak, így az adatok feldolgozása sokkal gyorsabban megy, mintha egyetlen központi számítógép próbálna megbirkózni a feladattal.
Az egy ukrán térinformatikai szakértő, Jaroszlva Shersztyuk által megalkotott, azóta pedig sokat fejlesztett GIS Arta egyfelől egy légi- és műholdas felvételek alapján folyamatosan frissített térképadatbázisra, másfelől az ukrán haderőben használatos összes tüzérségi eszköz és lőszer tulajdonságait tartalmazó adatbázisra épül. Az egyes lövegek, ütegek a rendszerhez kapcsolódva valós időben tájékoztatják azt helyzetükről, a másik oldalról pedig érkeznek be a drónok, műholdak, távolságmérők, sőt akár okostelefonok által is szolgáltatott adatok a lehetséges célpontokról. (Azt a kérdést most inkább ne feszegessük, hogy mennyi és milyen minőségű ilyen adat érkezik az amerikai és nyugati hírszerzőktől, felderítő eszközöktől, de az biztos, hogy az ukránok nem csupán saját „kútfőből” értesülnek az orosz egységek mozgásáról.)
Ahogy az Uber rendszere egy bejövő kérésre a legközelebbi szabad, alkalmas autókat jelöli ki az utas elszállítására, úgy lehet kiosztani a GIS Artában a célpontokat a rendszer által felkínált, lőtávolban lévő tüzérségi egységek között, a rendszer pedig a terepviszonyok, a lőszerek ismeretében, és egyéb paraméterek függvényében kiszámolja a célzási adatokat, amelyek aztán megjelennek a különböző lövegek kezelői előtt, így szinte azonnal indulhat a tüzelés. A rendszer honlapja szerint a GIS Arta kétméteres pontosságra képes, mégpedig már az első lövéssel, tehát nincs szükség arra, hogy az első becsapódások után korrigálják az adatokat (bár nyilván erre is van lehetőség, ha egy drón vagy egy megfigyelő látja a célpontot).
This is going to be a long thread on Ukraine's unique 21st century fighting style based on Uber style C3I software, why Western intelligence is plug ignorant of it due to CROWDSTRIKE cybersecurity firm, & the implications of SpaceX's Starlink satcom for the future...
— Trent Telenko (@TrentTelenko) May 9, 2022
1/ pic.twitter.com/k5DK3G7AhB
Az ukránok ezt a rendszert már a mostani orosz támadás előtt, a donbászi szeparatisták elleni 2014 óta folyó harcokban is használták. Trent Telenko független katonai szakértő egy orosz egység elleni ukrán tüzérségi támadásról készült akkori felvételek alapján vett észre nagyon érdekes dolgokat.
„A zárótűz valahogy ’rosszul’ nézett ki. Rosszul alatt azt értem, hogy a lövedékek szinte egy pontban csapódtak be, miközben a robbanások alapján látható volt, hogy teljesen különböző irányszögekből érkeztek.”
Hagyományosan úgy néz ki egy ilyen zárótűz, hogy egy több lövegből álló üteg valamilyen minta szerint, nagyjából egy időben, egyszerre tüzel a célpontra, a becsapódásokon ilyenkor ez a minta köszön vissza. Az ukránok viszont képesek arra, hogy a kijelölt célt teljesen más típusú, a célponttól más-más távolságban és irányban található lövegekkel támadjanak úgy, hogy azok lövedékei másodperces különbségekkel, szinte egyszerre csapódjanak be a célpontnál.
Ezt a GIS Arta segítségével érik el, és a jelenlegi harcokban erre a front teljes szakaszán képesek lehetnek, sőt a rendszer még azt is lehetővé teszi, hogy a célpontokat a tüzérségi lövegek mellett drónoknak, hordozható páncéltörő fegyverekkel felszerelt kis egységeknek is kiosszák, így a tüzérségi zárótűz fedezete alatt még pontosabb és halálosabb támadások is érhetik az orosz egységeket.
De ez a tűzvezető rendszer nemcsak támadásban hasznos, hanem segít megóvni a saját egységeket is. Mivel a különböző lövegek egymástól nagy távolságból is képesek egyszerre tüzet zúdítani egy célpontra, nem szükséges nagy, több löveget számláló ütegekbe, egymás mellé telepíteni őket. A különböző irányokból érkező különböző lövedékek alapján jóval nehezebb az oroszoknak bemérni, honnan lőnek rájuk, és ellencsapást indítani, ha pedig mégis sikerül bemérni egy-egy ukrán tüzérségi állást, akkor is csak egy-egy löveg, és nem egy egész üteg kerül veszélybe. Ha pedig néhány lövés után gyorsan más helyre menekül egy löveg, az új pozíció ismeretében szinte azonnal érkezhetnek az új célzási adatok.
Kapcsolati problémák
Természetesen a GIS Arta képességeivel az oroszok is nagyjából tisztában voltak az invázió megindítása előtt. Március elején egy kibertámadás gyakorlatilag az összes műholdas kapcsolatra képes adattovábbító terminált működésképtelenné tette – ezek kötötték össze többek között a GIS Arta egységeit is.
Csakhogy az ukránok gyorsan ki tudták váltani ezeket, méghozzá az Elon Musk által biztosított Starlink rendszer használatával. Lehetett arról híreket olvasni, hogy a techmilliárdos küldött Ukrajnának a rendszerhez kapcsolódáshoz szükséges terminálokat, valamint ingyenesen biztosított hozzáférést a Starlinkhez az ukránoknak, azonban a legtöbben arra gondoltak, ezek az akadozó ukrán internethozzáférést segíthetik, katonai értelemben legfeljebb az egységek közti kommunikációban játszhatnak szerepet. Tulajdonképpen így is van, csakhogy a kommunikáció egy része az a GIS Arta adatainak továbbítását jelenti, tehát orosz katonák, járművek, állások koordinátáit, illetve az ezek elleni csapásokhoz szükséges célzási adatokat.
A Spacelink ráadásul minimális földi infrastruktúrát igényel, és elektronikusan is nagyon nehéz bemérni adásait, adatainak titkosításával eddig nem boldogultak az orosz hackerek, ahogy a rendszer működését sem tudták eddig komolyabban megzavarni sem közvetlen támadással, sem elektronikus zavarással. A Starlink-terminálok egyébként az orosz vonalak mögött tevékenykedő ukrán egységeknek is létfontosságúnak bizonyultak, mivel a felhasználó közti közvetlen, titkosított üzenetváltásokat is lehetővé tesznek.
A GIS Arta rendszert egyébként a nyugatiak is ismerték, ám egy – hamisnak bizonyuló – hír alapján úgy gondolták, egy orosz hackercsoportnak már évekkel ezelőtt sikerült feltörnie, ezért nem tulajdonítottak jelentőséget létezésének. Most azzal szembesültek, hogy a GIS Arta és a Spacelink együttesen olyan tűzvezetési képességekkel ruházta fel az ukránokat, amelyek utcahosszal verik még az amerikaiakét is.
Elon Musk eddig is a világ egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb – és egyben egyik legkiszámíthatatlanabb – embere volt, a Twitter megvételével pedig még több ember életére lesz kikerülhetetlen hatással. Most viszont már azt is látjuk, hogy az ukrán hadszíntéren sokaknak nemcsak az élete, hanem a halála is az ő kezében van. Felmerül a kérdés, hogy – függetlenül attól, örülünk-e az ukrán hadi sikereknek – biztos jól van ez így?
Még a republikánusok körében is visszaesett. 
