Október 10-én új szakasz kezdődött az ukrajnai háborúban. Emlékezhetünk, ez volt az a nap, amikor az orosz erők megkezdték szisztematikus, rakétákkal és drónokkal végrehajtott hadműveletüket az ukrán energiainfrastruktúra kiiktatására. Az első napok támadássorozatát kisebb-nagyobb szünetekkel újabbak követték, múlt héten aztán egyenesen az egész háború legnagyobb szabású ilyen hadműveletét hajtották végre az oroszok, amelynek következtében nagyjából hétmillió ukrán maradt hosszabb vagy rövidebb időre áram (és fűtés) nélkül. Ukrajna és a nemzetközi közösség jelentős része a támadásokat a hadi joggal ellentétesnek, és ezáltal háborús bűncselekményeknek tartja, miközben Oroszország azzal érvel, hogy a támadások olyan célpontok ellen irányulnak, amelyeknek „közvetlenül vagy közvetetten közük van Ukrajna katonai teljesítőképességéhez”, ennél fogva tehát elpusztításuk katonai szempontból is indokolható, tehát „jogos” lenne.
Ennek eldöntése majd talán egyszer egy nemzetközi, az Ukrajnában elkövetett háborús bűncselekményeket kivizsgáló bíróság feladata lesz, de ez a jövőbeni ítélet se az oroszok terveit és céljait, se az ukrán lakosság szenvedését nem befolyásolja a jelenben. A kérdés tehát inkább az, mit is akarnak ezzel elérni az oroszok, és hogy elérhetik-e ezeket a céljaikat?
Jelenleg minden bizonyíték abba az irányba mutat, hogy az Ukrajnában harcoló orosz erők borzalmas háborús bűnöket követtek (és minden bizonnyal követnek el most is) el az ország hosszabb-rövidebb időre az uralmuk alá került területein. Ezek minden valószínűség szerint nem, vagy legalábbis jellemzően nem egyes katonák vagy tisztek magánakciói, hanem a legfelsőbb szinteken elrendelt stratégia részei, amelyek célja az ukrán fegyveres erők és a lakosság ellenállásának megtörése lenne.
Megtörni az ellenállást
Az orosz tüzérség és légierő is már a háború legelső szakasza óta intéz rendszeres támadásokat polgári célpontok ellen, a Harkiv környéki harcok idején rendszeresen lőttek rakétavetőkkel és nehéztüzérséggel lakónegyedeket, Mariupolt gyakorlatilag a földdel tették egyenlővé, de Kijevben és más, a fronttól távol fekvő nagyvárosokban is számos, civil áldozatokat követelő találat ért egyértelműen semmilyen katonai jelentőséggel nem bíró épületeket.
Mindez azonban láthatóan nem tudta megtörni sem a kijevi politikai-katonai vezetés elszántságát, de az ukrán lakosság túlnyomó többségének a háború folytatását támogató álláspontján sem tudott változtatni. Mostanra az is egyértelmű lett, hogy az orosz haderő belátható időn belül nem lesz képes nagyobb szabású támadó hadműveleteket végrehajtani, sőt, ahogy a Harkiv környéki ukrán ellentámadás sikerei, illetve Herszon megye nagy részének feladása alapján látható, a meglévő hódítások megtartása is nagyon komoly kihívások elé állítja.
Putyinnak tehát vagy abba kellett volna belenyugodnia, hogy szép lassan ki fogják szorítani Ukrajna elfoglalt részeiről, vagy tovább kellett eszkalálnia a konfliktust, még nagyobb nyomást helyezve Kijevre annak érdekében, hogy Zelenszkijék hajlandók legyenek esetleg a tárgyalóasztal mellett legalább részben elfogadni az orosz hódításokat és feltételeket. De hogyan lehet e nyomást fokozni úgy, hogy az orosz légierőnek sem eszközei, sem ereje nincs ahhoz, hogy Ukrajna-szerte csinálja azt, amit az oroszok már Harkivban, Mariupolban, Bahmutban és rengeteg más városban megtettek, azaz válogatás nélkül rombolni polgári célpontokat, ipari létesítményeket és infrastruktúrát? A nukleáris eszkaláció helyett Putyin azt a forgatókönyvet választotta, amelyet az elmúlt bő egy hónapban megvalósulni láthattunk: az ukrán energiainfrastruktúra megbénítását tűzte ki célul, ami így, a téli hidegek beköszöntével rettenetes szenvedést okozhat az ukrán lakosságnak, milliókat hagyva tartósan áram és fűtés nélkül.
Az erről szóló döntést nyilvánvalóan csakis maga az orosz elnök hozhatta meg, de az ötletben és a megvalósításban mindenképpen fontos szerepet játszhatott és játszik az a Szergej Szurovikin tábornok, akit közvetlenül a krími híd elleni támadás után, és az orosz közlések szerint erre válaszul indított támadások kezdete előtt nevezett ki Putyin az ukrajnai „különleges katonai művelet” főparancsnokává. Szurovikin karrierje kezdetén az 1991-es puccskísérletben játszott szerepével – a puccsisták egyik egységének élén áttört egy moszkvai barikádot, három puccsellenes tüntetőt megölve – alapozta meg kétes hírnevét, majd szerepet kapott Csecsenföldön is, majd 2017-től két alkalommal is vezette a szíriai orosz expedíciós erőket, ahol a Putyin szövetségese, Bassár el-Aszad szír elnök polgárháborús ellenfeleit kegyetlen, polgári célpontok ellen indított légicsapásokkal is igyekezett megtörni – jelentős sikereket érve el.
A régi, rosszul bevált taktika
Hasonló sikerekre számíthat most Ukrajnában is Putyin és Szurovikin? A történelem inkább a nemleges válasz felé hajlik. Akármennyire erkölcsi gátlások nélküli alakoknak is tartjuk az orosz elnököt és az ukrajnai erők főparancsnokát, a stratégiai eszközként, egy háború megnyerésének céljával végrehajtott, civil lakosság elleni terrorbombázásokat nem ők, de még nem is valamelyik totalitárius rezsim találta fel. Hanem Nagy-Britannia, és egy bizonyos Winston Churchill.
Churchill volt a hadügyminiszter Lloyd George kormányában az 1920-as évek elején, amikor az első világháborúba gazdasági és katonai értelemben is belerokkant Brit Birodalom azzal küszködött, hogy a darabjaira robbantott Török Birodalom egykori mezopotámiai területein kialakított brit mandátum területén fenntartsa a „rendet”. Amikor 1920-ban kitört a brit uralom elleni iraki felkelés, Churchill azzal a kihívással szembesült, hogy a sivatagos, óriási kiterjedésű területen rengeteg katona és rengeteg pénz kellett volna ahhoz, hogy a különböző lázadó törzseket, falvakat, városokat hagyományos módszerekkel kényszerítse vissza a Brit Birodalom kebelére.
Márpedig se pénz, se katona nem volt erre a célra, Churchill viszont arra jutott, hogy a célok sokkal gazdaságosabban elérhetők a légierő bevetésével.
„Lehetséges lenne költségeket megtakarítani a folyó és során Mezopotámia légierővel való tartása révén. Mint azt kimutatták, a légierőnek nem kell hosszú utánpótlási vonalakat fenntartania, mivel a távolságok egy-másfél óra alatt megtehetők repülőgépekkel. Kulcsfontosságú Mezopotámia kezelése kapcsán a költségek leszorítása, amint a mostani válságos helyzet elmúlik”
– vázolta fel 1920 márciusában a brit alsóház ülésén. A Királyi Légierő aztán ennek szellemében valóban kulcsszerepet játszott a konfliktusban a lázadó települések bombázásával, a lázadók vezetőinek megadásra kényszerítésével.
„Miután megtagadták a tárgyalást, jóváhagytuk a bombázást, amely két napig tartott. Ezt követte a lázadó törzsek vezetőinek megadása” – fejtette ki a légierőért felelős kormánytag, Lord Thomson, hogyan is működött ez egy Eufrátesz környéki, fellázadt régióban.
A brit vezetés nagy sikerként élte meg, hogy néhány RAF-század és egy maroknyi katona segítségével egészen a második világháborúig fenn lehetett tartani a brit ellenőrzést Mezopotámia felett – a lázadó települések civil lakosságának bombázása nem merült fel, mint erkölcsileg aggályos tényező.
A brit légierő pedig azt a tanulságot vonta le a történtekből, hogy a légierő adott esetben egyedül is el tud dönteni egy konfliktust, és azt feltételezték, hogy ez nemcsak „primitív” iraki törzsek, hanem ellenséges, iparosodott hatalmak ellen is működőképes stratégia lehetne. A második világháborúban aztán tesztelték is az elméletet. (Persze a németek sem voltak szívbajosak, ha civileket kellett bombázni: már a spanyol polgárháborúban megtették a Picasso által is megörökített Guernicában, a háború elején pedig lengyel városok után 1940 májusában Rotterdam belvárosát is bombázta a Luftwaffe, hogy aztán Nagy-Britannia ellen már szisztematikusan a polgári lakosságot célzó támadássorozatot is indítson az angliai csata második szakaszában.) Brit bombázók már 1940 augusztusában bombákat dobtak Berlinre, majd az angliai csata megnyerése és a légifölény kivívása után a britek és a becsatlakozó amerikaiak szisztematikus rombolással igyekeztek nemcsak a német hadiipar kapacitásait csökkenteni, de a német lakosságot is a háborús erőfeszítésekkel szembefordítani.
A brit bombázóparancsnokság élén az az Arthur „Bombázó” Harris állt, aki korábban Irakban egy RAF-századot vezetett, és őszintén hitt abban, hogy elég szenvedés okozásával az iraki törzsekhez hasonlóan a német nép ellenállását is meg lehet törni csupán a légierő bevetésével. Ennek jegyében zajlottak aztán a háború második felében a német városok elleni szőnyegbombázások, amelyek például a Hamburg ellen 1943 nyarán végrehajtott, kifejezetten a lakónegyedeket is célzó Gomorra-hadműveletben, vagy a Drezdát szinte a föld színéről eltörlő 1945. februári támadásokban csúcsosodtak ki.
A módszert az amerikaiak is átvették a Japán elleni háborúban: az egész háború legtöbb áldozatot követelő bombázására 1945. március 9-ről 10-ére virradó éjszaka került sor, amikor amerikai bombázók 1665 tonna bombát, zömében gyújtóbombákat dobtak le Tokióra. A kialakuló pokoli tűzviharban többen haltak meg, mint Hirosimában és Nagaszakiban az atombombák ledobásakor.
A haladó angolszász hagyományokat aztán az amerikaiak a koreai háborúban például Phenjan szőnyegbombázásával, a vietnámi háborúban pedig az észak-vietnámi főváros, Hanoi többszöri terrorbombázásával vagy éppen a vietnámi esőerdők gyilkos vegyszerekkel való rendszeres megszórásával, a vietkong utánpótlási útvonalain fekvő kambodzsai falvak bombázásával is életben tartották, hogy aztán Afganisztánban visszatérjenek a lázadó törzsek a levegőből való kordában tartásának brit gyökereihez – igaz ekkor már precíziós fegyverekkel, amelyek elméletben legalábbis nem válogatás nélkül gyilkolták a polgári lakosságot, hanem célzottan lettek volna képesek kiiktatni az ellenséges vezetőket. Már akkor persze, ha sem a célpontok kijelölői, sem a támadás végrehajtói nem hibáznak, a gyakorlatban azonban volt példa mindkettőre bőségesen.
Idézve egy klasszikust: „De sikerült?” Az 1920-as évek Irakja után sikerült a polgári lakosság bombázásával háborút nyerni, fegyverletételre, engedményekre kényszeríteni országokat, népeket? Nem igazán. Sem a Luftwaffe nem tudta megtörni a britek ellenállását, sem a szövetségesek Németországét (persze a stratégiai bombázásoknak volt szerepe a német hadiipar és haderő gyengítésében, de a fegyverletételhez partraszállás és a Vörös Hadsereg Berlinig tartó véres menetelése kellett). Japán sem adta meg magát Tokió és más városainak pusztulása után, igaz az első atombombák bevetése fontos szerepet játszott a japán vezetés jobb belátásra bírásában, de kérdés, hogy ha egyébként addigra nem szorítják vissza a szövetségesek minden fronton a japán haderőt a saját partvidéke közelébe és nem üzen hadat Japánnak a Szovjetunió is, akkor is így döntöttek-e volna.
Korea, Vietnám vagy éppen Afganisztán esetében pedig egyértelmű a válasz. Mi több, valószínűnek látszik, hogy az ilyen támadások inkább megerősítik a háború támogatottságát a célba vett népesség körében. Egy az észak-vietnámi bombázások kezdete után három évvel készült CIA-jelentés például „határozott bizonyítékokat” talált arra vonatkozóan, hogy az észak-vietnámi lakosság
„elviselhetőbbnek találta a háború nehézségeit, amikor napi szinten veszélyben volt a bombázások miatt, mint amikor ezt a veszélyt elhárították”.
A szakértők szerint a politikai vezetés háborús elszántságát is általában inkább csak megacélozzák az ilyen támadások, mivel arra a meggyőződésre vezetik őket, hogy az ellenség valóban mindenre képes, és az országukat, pozícióikat fenyegető veszélyek elhárítása csak a győzelem kivívásával lehetséges.
Hasonló tapasztalatokat hozott az irak-iráni háború is, ahol mindkét fél az ellenfél fővárosának megtámadásával igyekezett meghátrálásra bírni a másikat – ehelyett inkább mindkét oldal háborús elszántságát megacélozták a fővárosok lakónegyedeire zuhanó bombák, a véres háború pedig közel egy évtizedig zajlott. De ez a taktika akkor sem működött, amikor az aszimmetrikus hadviselés másik oldaláról próbálkoztak vele: a palesztin rakéta- és bombatámadások jellemzően inkább az izraeli jobboldalt, illetve az izraeli társadalom háborús elszántságát erősítik, a World Trade Center pusztulása nem távol tartotta az Egyesült Államokat a Közel-Kelettől, hanem Irak és Afganisztán inváziójához vezetett, és még sorolhatnánk a példákat.
Sötétbe boruló kilátások
Ezekkel szemben ott vannak Szurovikin szíriai sikerei. A tábornokot nem véletlenül emlegetik a „Szíria mészárosa”, illetve orosz oldalról az „Armageddon tábornok” neveken is. Szurovikin először 2017-ben vette át a Szíriában harcoló orosz erők parancsnokságát, majd miután sikerei után feljebb lépett a ranglétrán, 2019-ben újra kinevezték erre a posztra. Ez alatt az idő alatt az orosz légierő és a flotta támogatását élvező szír kormányerők jelentősen visszaszorították az Iszlám Állam erőit például Palmüra végleges visszafoglalásával, miközben az Aszad elnök ellen nyugati támogatással is lázadó erőket is felőrölték, utolsó nagyobb központjukat, Idlibet a Szurovikin vezetése alatt végrehajtott brutális légitámadások sorozata után vették be Aszad erői.
Az orosz és a szír légierő e hadjáratok során kíméletlenül és célzottan bombázta az ellenségesnek minősített területeken található városok civil infrastruktúráját, de célba vették a kórházakat, iskolákat is, közvetlenül és közvetve több tízezer ember halálát okozva, és hatalmas, az Európai Uniót is megrengető menekülthullámot indítva el Szíriából. Miközben volt időszaka a szír polgárháborúnak, amikor az Aszad-rezsim túlélése hajszálon függött, Szurovikin két parancsnoksága alatt az elnök az ország jelentős részén visszaszerezte és megszilárdította a hatalmát.
Csakhogy Ukrajna azért más tészta. Az ország puszta méretei mellett a Szíriában az Aszad ellen harcolóknak nem volt reguláris hadseregük és erős központi kormányzatuk, illetve külföldről sem kaptak a most Ukrajnának nyújtott külföldi támogatáshoz hasonló támogatást. Az orosz légierő gyakorlatilag azt csinált Szíria felett, amit akart, ehhez képest az ukrán légtér életveszélyes környezetnek számít az orosz gépek számára. Utóbbi problémát talán át tudja hidalni az orosz haderő cirkálórakéták és iráni drónok segítségével, de kérdés, meddig tudják fenntartani a csapások az elmúlt öt hétben mutatott intenzitását.
De még ha sikerül is tényleg tartósan ukránok millióit sötétségre és fagyoskodásra kárhoztatni, vajon mi lesz erre az ukrán társadalom, illetve a politikai, katonai vezetés válasza? Zelenszkij és a hadsereg vezetői egyelőre még csak távoli utalásokat sem tettek arra, hogy céljaikból hajlandóak lennének lejjebb adni az orosz terrorbombázások hatására. Ugyan Vlagyimir Klicsko vezetésével a kijevi hatóságok akár a teljes lakosság, 2-3 millió ember kitelepítését is szükségesnek látják, ha tartósan és teljesen leáll a városban az áram- víz és távhőszolgáltatás, tőlük sem hallottunk olyasmit, hogy megadásra, kompromisszumos fegyverszünet megkötésére kérnék az ukrán vezetést.
Ahogy láttuk, a történelmi példák sem arra utalnak, hogy akár a lakosság, akár a politikai vezetés megtörhető lehet ily módon. Persze a fenti példák időben és/vagy térben is viszonylag távol vannak a 21. század Európájától – lehet, hogy 1944-ben Németország nem tört meg a szövetséges bombázók pusztításától, ahogy az észak-vietnámiak is a fogukat összeszorítva csak kiverték az Egyesült Államokat Dél-Vietnámból is, de ettől még a hosszú békéhez és a viszonylagos jóléthez hozzászokott ukrán lakosság fellázadhat Zelenszkij és a hadsereg vezetői ellen, ha tömegesen kezdenek halálra fagyni az emberek az ukrán nagyvárosokban. Egyelőre az Ukrajnából érkező beszámolók nem erre utalnak, a közhangulat még biztosan nem fordult meg, a többség úgy van vele, hogy kerül, amibe kerül, a megszállókat bizony ki kell verni az országból. (Az alábbi videón viszont pont egy olyan eset látható, amikor a lakosság a tartós áramszünetek miatti elégedetlensége már az ukrán hatóságok ellen fordult, de ez egyelőre inkább kivételnek számít, mindenesetre érdemes lesz odafigyelni arra, hogy szaporodnak-e az ilyen híradások a következő hetekben.)
Az is elképzelhető, hogy nem is az ukránok elszántságát sikerül megtörni az oroszoknak. Ha valóban bekövetkezik az ukrán infrastruktúra jelentős részének összeomlása, akkor minden bizonnyal újabb, akár az eddigieket is felülmúló menekülthullám indulhat meg Ukrajnából nyugat felé, és a már így is gazdasági gondokkal küszködő uniós országokban egy újabb ilyen tehertétel megjelenése akár a háború mielőbbi – akár ukrán engedmények árán is történő – befejezését követelő irányba is fordíthatja az európai közhangulatot. Ha ennek nyomán a nyugati kormányok a segítség csökkentésével is elkezdenek nyomást gyakorolni a kijevi vezetésre, az már Ukrajna vezetésének eltökéltségét is megrendítheti.
Nehéz tehát megmondani, hogy Szurovikin – és persze Putyin – kegyetlen, barbár, cinikus, minden bizonnyal háborús bűncselekménynek is számító taktikája csak borzalmas szenvedéseket képes okozni az ukrán népnek vagy akár befolyásolhatja is a háború végkimenetelét. A teljesítőképessége határán lévő ukrán légvédelem nyugati segítséggel vívott párbaja a fogyóban lévő orosz cirkálórakétákkal és a közben már talán Oroszországban is gyártani kezdett iráni drónokkal mindenesetre a következő hetekben is az ukrán háború legfontosabb frontjának fog számítani.
