Nagyjából az ukrajnai háború első napjainak lezárulta óta foglalkoztatja a katonai elemzőket és a híreket figyelő embereket is a kérdés, hogy hol a fenében bujkál tulajdonképpen az orosz légierő. Az orosz és az ukrán légierő egymáshoz viszonyított ereje, valamint azok alapján, amit például Irak égboltján művelt az amerikaiak vezette szövetség az ország elleni invázió megindulásakor, egész másra lehetett számítani. Az orosz légierő azonban – bár ezt többször bejelentették az orosz haderő vezetői – nem radírozta le az égről ukrán ellenfelét, és a földön harcoló katonáknak sem nyújtott elsöprő erejű támogatást. De miért nem volt képes erre a világ minden mutató szerint második legerősebb, a köztudatban is félelmetes csapásmérő erőként élő légiereje?
Természetesen ennek nem egyetlen oka van. Az orosz légierő eleve nem ugyanazokra a célokra lett tervezve, mint az amerikai, de vezetési, fegyverzetbeli és kiképzési hiányosságokat is fel lehet emlegetni az okok között. Végeredményben azonban azt lehet mondani, hogy az orosz légierő valójában egész egyszerűen nem olyan erős, mint amilyennek hinni lehetett – ebben pedig döntő szerepet játszott egyetlen ember: Adolf Tolkacsev.
Ártani akart - és tudott is
Hogy kicsoda? – kérdezheti most a kedves olvasó, és joggal, nem az önök készülékében van a hiba, ha még nem hallották ezt a nevet, ugyanis a történet minden szereplőjének érdeke volt titokban tartani a Tolkacsev által játszott szerepet. Tolkacsev ugyanis kém volt, méghozzá nem is akármilyen: tevékenysége még a szerény becslések szerint is több milliárd dollárt spórolt meg az Egyesült Államoknak, míg a Szovjetuniónak hasonló mértékű károkat okozott. Mindezt ráadásul nem zsarolásnak engedelmeskedve, és nem is anyagi előnyökért (bár kapott pénzt szolgálataiért), hanem elsősorban meggyőződésből tette, szovjet állampolgárként szolgáltatta ki hazája legféltettebb titkait a nagy ellenségnek.
A dolog természetéből fakadóan persze Tolkacsev motivációit nehéz pontosan rekonstruálni – ő pedig már nem számolhat be ezekről, hiszen 1986-ban kivégezték hazaárulásért. Kémként való működése idején a CIA-nak eljutatott információk mellé időnként egészen személyes hangú leveleket is mellékelt. Ezek alapján azt lehet tudni, hogy a szovjet rendszerből való kiábrándulásának legfontosabb oka felesége, Natasa anyjának és apjának sorsa volt, akik az 1930-as évek sztálini tisztogatásainak váltak áldozataivá. Az akkor két éves kislány édesanyját kivégezték, édesapját a Gulágra küldték, ő maga pedig árvaházba került. 18 éves korában találkozott csak újra apjával, aki ezután három évvel meghalt, de csak azután, hogy elmesélte szenvedéseinek igazi történetét lányának.
Amikor Tolkacsevék 1957-ben összeházasodtak, Natasa Adolfot is „megfertőzte” rendszerellenes nézeteivel, amelyek a hruscsovi „olvadás” éveiben éppen nem is voltak annyira veszélyesek. 1962-ben az elsők között csaptak le a váratlan módon kiadásra engedélyezett Szolzsenyicin-műre, az Ivan Gyeniszovics egy napjára. Aztán a rendszer reformjával kecsegtető évek után jött az újabb szigorítás, Hruscsov bukásával Tolkacsev már nem reménykedett abban, hogy a szovjet rendszer megváltoztatható. Andrej Szaharov és Szolzsenyicin írásait szamizdatban olvasgatva Tolkacsev azon gondolkodott, mit tehetne a rendszer megdöntéséért – aztán rájött, hogy a diktatúra ellen bevethető fegyvere végig ott volt az asztalfiókjában.
Tolkacsev – és egyébként felesége is – ugyanis a Fazotron-NIIR radarkutató intézetben dolgozott, és megbecsült munkatársként a legfontosabb projekteken, a jövő szovjet légvédelmi és harci repülőgépekre szerelt radarjain is dolgozott, ráadásul ezek kapcsán hozzáfért a tervezés alatt álló harci repülőgépek specifikációihoz, terveihez is.
Ipari méretű ipari kémkedés
Az igazi problémát nem is a szigorúan titkos anyagok kicsempészése jelentette Tolkacsevnek, hanem az, hogyan ajánlja fel szolgálatait az amerikai hírszerzésnek. Többször próbált kapcsolatba lépni az amerikai követség munkatársaival, de azok vagy nem vették komolyan, vagy KGB-provokációnak hitték a közeledést. Végül azonban sikerült egy benzinkútnál szót váltania Garnder Hathaway-jel, a CIA moszkvai irodafőnökével, és hosszú, óvatos folyamat végén az amerikai hírszerzők úgy döntöttek, hogy a végül Sphere, azaz Gömb fedőnevet kapó Tolkacsev valóban felbecsülhetetlen értékű információkkal rendelkezik, amelyek a lebukás kockázatát is vállalhatóvá teszik.
Tolkacsev 1978-1979-től kezdve látta el információkkal a CIA-t, összességében pedig több ezer, sőt talán százezernél is több oldalnyi titkos iratot fényképezett le és adott át az amerikaiaknak 1985-ös lebukásáig. Az amerikaiak még az 1990-es évek közepén is dolgoztak a Tolkacsevtől kapott információk fordításán és kiértékelésén, a szakemberek ugyanis nem bírták a kém által diktált ütemet. Az iratok között ott volt többek közt az 1980-as évek elején-közepén szolgálatba állított MiG-29-es és a Szu-27-es harci repülőgépek szinte minden fontosabb tulajdonsága, de az orosz harci gépekre tervezett új radarok, a földi légvédelmi radarok – például a fejlesztés alatt álló, ma például Ukrajnában is fontos szerepet játszó S-300-as, valamint a Buk rendszerek – titkai, de a Stora aktív harckocsi-védelmi rendszerről, vagy éppen a MiG-31-es repülőgépek digitális radarrendszeréről is kaptak az amerikaiak anyagokat. Érintett volt a helyből felszállásra tervezett Jak-38-as repülőgép, de az A-50-es légtérellenőrző gép is (ez a típus most szintén fontos szerepet játszik az ukrajnai orosz légi műveletek koordinálásában, illetve az ukrán célpontok felderítésében), de egyes források szerint egy tervezett lopakodó tulajdonságokkal bíró bombázóval kapcsolatos kutatások is amerikai kezekbe vándoroltak (ebből végül nem lett semmi, talán részben amiatt is, hogy már erre is fel tudtak volna készülni az amerikai rendszerek gyártói).
Ez valószínűleg a világtörténelem egyik legsikeresebb és legnagyobb léptékű ilyen kémakciója volt, összemérhető azzal, amikor a szovjetek rátették a kezüket az amerikai atomprogram részleteire, sok-sok évnyi kutatómunkát és kísérletezést spórolva meg maguknak. Az amerikaiak a megszerzett információk felhasználásával számos készülő rendszerüket, harci gépüket tervezték át, kifejezetten a szovjet rendszerek és fegyverek gyenge pontjait kihasználó módon, erősségeiket pedig kioltva. Nem véletlen, hogy ahol a következő években a szovjet haditechnika az amerikaival szembekerült, az eredmény elsöprő amerikai fölényt hozott. Az 1986-ban Líbiát támadó amerikai gépek pontosan ismerték a líbiai légvédelem szovjet rendszereinek működését, az Öbölháborúban vagy szíriai légierő által Izrael ellen bevetett MiG-29-esek egyetlen légigyőzelmet sem tudtak elérni az amerikai típusok ellen, ahogy Jugoszlávia bombázása idején is hat MiG-29-est lőttek le a szövetségesek, a jugoszláv légierő pedig nem tudott egyetlen nyugati harci repülőgépet sem lelőni.
Évtizedekre kiható pofon
Amikor Tolkacsev végül lebukott, a szovjeteknek azzal kellett szembesülniük, hogy mind az akkori, mind a jövőbeli radarrendszereik és harci gépeik alapjai jól ismertek legnagyobb ellenségük előtt. A tervezett fejlesztések helyett az egyébként is egyre inkább pénzhiánnyal küszködő, a modern elektronikai rendszerek területén az amerikaiaktól végzetesen lemaradni kezdő szovjet hadiipar szűkös forrásait a további fejlesztések helyett a kompromittálódott rendszerek és fegyverek sietős módosításaira kellett fordítani. A Szuhoj tervezőiroda egyik mérnöke szerint
„Húsz év és több mint 10 ezer alkatrész módosítása kellett ahhoz, hogy Szu-27-es harci gépet a Szu-27SM változatra továbbfejlesszék, és ezzel legalább részben kijavítsák a károkat, amelyeket Tolkacsev okozott”
Közben összeomlott a Szovjetunió, és az 1990-es években az orosz hadiipar a korábbi források töredékéből kellett elvegetáljon valahogy. Így aztán természetesen arra nem jutott pénz, hogy a kompromittálódott rendszerek helyett a nulláról kezdjenek új fejlesztésekbe. A Putyin-korszakban aztán lett újra pénz, de ennek egyik feltétele az volt, hogy az egykori híres tervezőirodákat, többek közt a MiG-ekről híres Mikojant, a Szuhojt vagy éppen a Tupoljevet beolvasztották az Egyesült Repülőgépgyártó Vállalatba, ahol központi irányítás és felügyelet alatt folyik a munka. Ez a lépés is részben a Tolkacsev-sokk következménye, a dolgokat egyébként is a saját kontrollja alatt tudni szerető, ráadásul egykori KGB-s Putyinnak a Fazotronnál történtek is indokot és ürügyet szolgáltattak a központosításra.
Ez azonban már nem tudott változtatni a tényen, hogy a most Ukrajnában bevetett orosz légvédelmi fegyverek és harci gépek nagy részét még a Tolkacsev által elárult, vagy az azok alapján tervezett eszközök jelentik, mint például az S-300-as légvédelmi rendszer vagy a Szu-27-es alapjaira épült Szu-34-es vagy Szu-35-ös gépek. Ezek ugyan egyelőre nem kerültek direkt összeütközésbe amerikai vagy NATO harci gépekkel, de biztosak lehetünk benne, hogy az átadott nyugati légvédelmi rendszerek mellett az esetleges gyenge pontjaikról szóló információk is utat találtak az ukrán erőkhöz.
Adolf Tolkacsevet végül 1985-ben tartóztatták le. A szovjet hírszerzést valószínűleg egy amerikai áruló vezette nyomra, de valószínűleg egyébként is lebukott volna, mert a Fazotronnál is gyanakodtak már arra, hogy valaki kijátssza a biztonsági protokollokat. (A szovjetek később azt állították, hogy az utolsó időszakban már tudtak Tolkacsevről és hamis információkkal „etették” rajta keresztül a CIA-t.) Minden idők egyik legsikeresebb kémjét 1986-ban végezték ki hazaárulás vádjával, a tevékenységéről eredetileg nem, de menet közben tudomást szerző felesége két évet töltött munkatáborban, és 1990-ben meghalt.
Egyikük sem érhette meg tehát a Szovjetunió végső bukását, de Adolf Tolkacsev valamennyit biztos hozzátett az 1980-as évekre már recsegő-ropogó építmény összeomlásához, így tulajdonképpen teljesítette a saját maga számára kijelölt küldetést. Tevékenységének hatása azonban messze túlélte a Szovjetunió végét is: sok milliárd dollár fejlesztési pénzt spórolt meg az amerikai hadiiparnak, szovjet harci gépek és egyéb rendszerek egész generációit tette sebezhetővé, és ő az első számú felelős azért is, hogy az „új” orosz hadiipar egyes részei egy olyan mély gödörből indultak útnak, ahonnan még máig sem tudtak kimászni teljesen.
Tolkacsev történetéről bővebben olvashat a Russia Beyond vagy a The Atlantic hasábjain, Tom Cooper összefoglalóját itt találja, magyarul pedig a Jetfly cikkét ajánljuk.
A szlovén kormány csütörtöki ülésén további hat hónappal meghosszabbította a határellenőrzést a horvát és a magyar határon.
