6 millió halott, és több mint 6 millió elmenekült ember – ez a mérlege az évtizedek óta húzódó konfliktusnak, és az azt követő humanitárius válságnak Kongóban. A szituáció a tavaly december végén tartott választások előtt is robbanás közelben volt, azóta pedig csak romlott, például cikkünk írása közben érkezett az a hír is, hogy a szavazatok 73 százalékát kapó, másodjára megválasztott Félix Tshisekedi elnök győzelmét megkérdőjelező, és csalást kiáltó Moise Katumbi otthonát egy időre körbevették a biztonsági erők állig felfegyverzett emberei, nem tudni, kinek az utasítására.
Generációs háború – dióhéjban
Azt szeretnénk rögtön leszögezni, hogy a hányattatott sorsú országban kialakult helyzet pontos bemutatása jelentősen meghaladná ezen írás terjedelmét, hiszen már az alapfelállást is szinte lehetetlen átlátni: a több évtizede húzódó konfliktusokban több mint 100 fegyveres csoport és néhány nemzeti hadsereg is szeretné magához ragadni a hatalmat az amerikai Florida államnál valamivel nagyobb méretű, tavakból, hegyekből és esőerdőkből álló keleti régióban. Javakból nincsen hiány: a megszerezhető gyémánt, olaj, arany, kobalt és koltán készletek érthető módon komoly érdekeket mozgatnak meg.
A New York Times összefoglalójában az elmúlt két évben leginkább kiélesedett háborúszakaszt mutatta be, ebben ugyanis a kongói viszonyokhoz képest meglepően egyértelműen látszódnak az egyes oldalakon álló felek.
A konfliktus egyik szereplője az M23, a jól szervezett, de rendkívül kegyetlen lázadócsoport, amelyet a nyugati megfigyelők szerint Kongó keleti szomszédja, Ruanda támogat – a vádat egyébként ez az ország tagadja. Az M23 gyakorlatilag öt év inaktivitás után 2022 tavaszán tért vissza a „színtérre”, 2023 októbere óta például elfoglalta a kelet-kongói terület fővárosának számít Gomába vezető főutakat, valamint a közelben fekvő Sakéra néző hegycsúcsokat is. Novemberben a lázadók kezére került időlegesen az a Kishishe falu is, amelyben az ENSZ vádja szerint 2022-ben mészárlást hajtottak végre, meggyilkolva több mint 170 embert.
A másik oldalon a Kongói Demokratikus Köztársaság tényleges hadserege áll, amelynek csapatai köztudottan fegyelmezetlenek, a portál példája szerint mikor Saké közelében dúltak a harcok, részeg katonák száguldoztak az utcákon.
A hadsereg erejét azonban két új szövetséges is támogatja. Az egyik a Wazalendo, ami szuahéliül hazafiakat jelent, az egykor rivális milíciák koalíciója, amelyet a kormány hozott össze az M23 visszaszorítására, annak ellenére, hogy a harcosok híresen nehezen tudnak együttműködni, és rendkívül brutálisak.
A másik ág egy körülbelül 1000 fős, román (!) zsoldosokból álló erő, közülük sokan korábban a francia idegenlégióban szolgáltak, és Goma és Saké környékén állomásoznak. Ha az M23 megpróbálja elfoglalni a várost – ahogyan 2012-ben egyszer rövid időre meg is tette –, a románok feladata a város védelme. Ők az utolsó védelmi vonal - mondta egy nyugalmazott francia tiszt, aki a kongói hadseregnek ad tanácsokat.
Ez tehát a felállás, amelynek mentén jelenleg is folyamatos a feszültség, aminek közepén a közel 96 milliós ország lakossága a túlélésre játszik, többek között a bányákban tapasztalható, egészen embertelen körülmények közt dolgozva, sokszor gyakorlatilag rabszolgasorban.
Vissza a múltba
Az okostelefonok, számítógépek és elektromos járművek a modern világot és a technológiai fejlődést jelképezik, a felhasználói oldalban pedig egyáltalán nem merül fel az, hogy az újratölthető akkumulátorokban használt kobaltot milyen körülmények között, honnan teremtik elő.
Siddharth Kara, a Harvard egyetem kutatója két évtizede foglalkozik a modernkori rabszolgaság, az emberkereskedelem és a gyermekmunka kérdésével. Véleménye egyértelmű a kongói kobaltbányák kérdéséről – bár az ország nagyobb készlettel rendelkezik, mint a bolygó többi része együttvéve, a nyersanyag ellátási egyáltalán nem tiszta.
Az NPR kérdésére elmondta, a kobalt jelentős részét „kisüzemi” bányászok termelik ki, ők lényegében olyan munkások, akik napi néhány dollárnak megfelelő összegért rendkívül veszélyes és mérgező munkát végeznek.
A bányászterület bejárása olyan, mintha évszázadokkal visszatekernénk az időt – fogalmazott. Hozzátette:
a munkások embertelen, gyötrelmes, megalázó körülmények között dolgoznak. Csákányokkal, ásókkal, betonvasakkal csapkodják és kaparják a földet az árkokban, gödrökben és alagutakban, hogy kobaltot gyűjtsenek.
A kutató emlékeztetett, a kobaltot megérinteni és belélegezni is mérgező – több százezer szegény kongói mégis ezt teszi nap, mint nap. Idősek, fiatalok, gyerekek, fiatal anyák a hátukra szíjazott csecsemőkkel, mind ezt a mérgező kobaltport lélegzik be.
A kobaltbányák nemcsak az embereket, hanem Kongó földjeit is megmérgezik és elcsúfítják. Kara beszámolója szerint a bányaipar miatt fák millióit vágták ki, a létesítmények körüli levegő homályos a portól és a szeméttől, a vizet pedig a feldolgozásból származó mérgező szennyvíz szennyezi.
Nincsenek „jó” bányák?
A kobaltot a világon ma használt szinte valamennyi lítiumionos újratölthető akkumulátor gyártásához használják, a nemzetközi nagyvállalatok, techcégek számára kulcsalapanyag. A kutató elismeri, hogy a Kongón kívüli felhasználók elméletileg különbséget tesznek a csúcstechnológiás ipari bányavállalatok és a „kisüzemi” bányászok által, horrorkörülmények közt kitermelt kobalt közt, ugyanakkor figyelmeztetett arra, hogy a kettő alapvetően összefonódik.
Kijelentette, a bányákban szinte mindegyikében dolgoznak „kisüzemi” bányászok, ásnak bennük és körülöttük, az így megszerzett kobaltot pedig bejuttatják a hivatalos ellátási láncba. Azaz gyakorlatilag semmilyen kobaltalapú akkumulátorról nem lehet biztosan kijelenteni, hogy tiszta forrásból származik.
A szakember szerint mindezt pedig a folyamatosan is zajló, nagy léptekben haladó technológiai átállásnál is figyelembe kell venni. Így fogalmazott:
nem szabadna a világ egyik legelnyomottabb és legszegényebb sarkában élő emberek és a környezet kárára átállnunk az elektromos járművek használatára. Az ellátási lánc alja, ahonnan a világ szinte teljes kobaltmennyisége származik, színtiszta horror.
Humanitárius válság
A fegyveres konfliktusok és a bányaiparban történő, alapvető emberi jogokat is megsértő körülmények páratlan válságot okoztak; mindez pedig a világban zajló egyéb, nagyobb visszhangot kapó események mellett egészen egyszerűen nem fér bele a köztudatba.
A baj nagyon nagy, a megoldás viszont nem látszik. A Norwegian Refugee Council nemzetközi civil szervezet idén augusztusi jelentése így festette le a helyzetet:
az elmúlt hónapokban drámaian romlott a helyzet a Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részén. Az erőszak, az éhínség és a lakóhelyüket elhagyni kényszerülő emberek száma szélsőségesen mértéket ölt, a média azonban közömbös és elhanyagolja a kérdést. A külvilág nem foglalkozik a kialakult, hatalmas humanitárius válsággal egy olyan régióban, ahol az ilyen szükségletek évtizedek óta rendkívül magasak.
Ez a világ legnagyobb éhínsége. 25 millió ember nagyrészt magára maradt az éhezéssel, betegségekkel és támadásokkal szemben. A gyermekek egyharmada nem jár iskolába. Fegyveres csoportok támadnak védtelen családokra, nők és lányok szexuális erőszaknak vannak kitéve, az élelmiszerkészletek gyorsan fogynak, és nincs ivóvíz.
Minden szempontból tökéletes egyensúlyi árfolyam nem létezik
