6 millió halott, és több mint 6 millió elmenekült ember – ez a mérlege az évtizedek óta húzódó konfliktusnak, és az azt követő humanitárius válságnak Kongóban. A szituáció a tavaly december végén tartott választások előtt is robbanás közelben volt, azóta pedig csak romlott, például cikkünk írása közben érkezett az a hír is, hogy a szavazatok 73 százalékát kapó, másodjára megválasztott Félix Tshisekedi elnök győzelmét megkérdőjelező, és csalást kiáltó Moise Katumbi otthonát egy időre körbevették a biztonsági erők állig felfegyverzett emberei, nem tudni, kinek az utasítására.
Generációs háború – dióhéjban
Azt szeretnénk rögtön leszögezni, hogy a hányattatott sorsú országban kialakult helyzet pontos bemutatása jelentősen meghaladná ezen írás terjedelmét, hiszen már az alapfelállást is szinte lehetetlen átlátni: a több évtizede húzódó konfliktusokban több mint 100 fegyveres csoport és néhány nemzeti hadsereg is szeretné magához ragadni a hatalmat az amerikai Florida államnál valamivel nagyobb méretű, tavakból, hegyekből és esőerdőkből álló keleti régióban. Javakból nincsen hiány: a megszerezhető gyémánt, olaj, arany, kobalt és koltán készletek érthető módon komoly érdekeket mozgatnak meg.
A New York Times összefoglalójában az elmúlt két évben leginkább kiélesedett háborúszakaszt mutatta be, ebben ugyanis a kongói viszonyokhoz képest meglepően egyértelműen látszódnak az egyes oldalakon álló felek.
A konfliktus egyik szereplője az M23, a jól szervezett, de rendkívül kegyetlen lázadócsoport, amelyet a nyugati megfigyelők szerint Kongó keleti szomszédja, Ruanda támogat – a vádat egyébként ez az ország tagadja. Az M23 gyakorlatilag öt év inaktivitás után 2022 tavaszán tért vissza a „színtérre”, 2023 októbere óta például elfoglalta a kelet-kongói terület fővárosának számít Gomába vezető főutakat, valamint a közelben fekvő Sakéra néző hegycsúcsokat is. Novemberben a lázadók kezére került időlegesen az a Kishishe falu is, amelyben az ENSZ vádja szerint 2022-ben mészárlást hajtottak végre, meggyilkolva több mint 170 embert.
A másik oldalon a Kongói Demokratikus Köztársaság tényleges hadserege áll, amelynek csapatai köztudottan fegyelmezetlenek, a portál példája szerint mikor Saké közelében dúltak a harcok, részeg katonák száguldoztak az utcákon.
A hadsereg erejét azonban két új szövetséges is támogatja. Az egyik a Wazalendo, ami szuahéliül hazafiakat jelent, az egykor rivális milíciák koalíciója, amelyet a kormány hozott össze az M23 visszaszorítására, annak ellenére, hogy a harcosok híresen nehezen tudnak együttműködni, és rendkívül brutálisak.
A másik ág egy körülbelül 1000 fős, román (!) zsoldosokból álló erő, közülük sokan korábban a francia idegenlégióban szolgáltak, és Goma és Saké környékén állomásoznak. Ha az M23 megpróbálja elfoglalni a várost – ahogyan 2012-ben egyszer rövid időre meg is tette –, a románok feladata a város védelme. Ők az utolsó védelmi vonal - mondta egy nyugalmazott francia tiszt, aki a kongói hadseregnek ad tanácsokat.
Ez tehát a felállás, amelynek mentén jelenleg is folyamatos a feszültség, aminek közepén a közel 96 milliós ország lakossága a túlélésre játszik, többek között a bányákban tapasztalható, egészen embertelen körülmények közt dolgozva, sokszor gyakorlatilag rabszolgasorban.
Vissza a múltba
Az okostelefonok, számítógépek és elektromos járművek a modern világot és a technológiai fejlődést jelképezik, a felhasználói oldalban pedig egyáltalán nem merül fel az, hogy az újratölthető akkumulátorokban használt kobaltot milyen körülmények között, honnan teremtik elő.
Siddharth Kara, a Harvard egyetem kutatója két évtizede foglalkozik a modernkori rabszolgaság, az emberkereskedelem és a gyermekmunka kérdésével. Véleménye egyértelmű a kongói kobaltbányák kérdéséről – bár az ország nagyobb készlettel rendelkezik, mint a bolygó többi része együttvéve, a nyersanyag ellátási egyáltalán nem tiszta.
Az NPR kérdésére elmondta, a kobalt jelentős részét „kisüzemi” bányászok termelik ki, ők lényegében olyan munkások, akik napi néhány dollárnak megfelelő összegért rendkívül veszélyes és mérgező munkát végeznek.
A bányászterület bejárása olyan, mintha évszázadokkal visszatekernénk az időt – fogalmazott. Hozzátette:
a munkások embertelen, gyötrelmes, megalázó körülmények között dolgoznak. Csákányokkal, ásókkal, betonvasakkal csapkodják és kaparják a földet az árkokban, gödrökben és alagutakban, hogy kobaltot gyűjtsenek.
A kutató emlékeztetett, a kobaltot megérinteni és belélegezni is mérgező – több százezer szegény kongói mégis ezt teszi nap, mint nap. Idősek, fiatalok, gyerekek, fiatal anyák a hátukra szíjazott csecsemőkkel, mind ezt a mérgező kobaltport lélegzik be.
A kobaltbányák nemcsak az embereket, hanem Kongó földjeit is megmérgezik és elcsúfítják. Kara beszámolója szerint a bányaipar miatt fák millióit vágták ki, a létesítmények körüli levegő homályos a portól és a szeméttől, a vizet pedig a feldolgozásból származó mérgező szennyvíz szennyezi.
Nincsenek „jó” bányák?
A kobaltot a világon ma használt szinte valamennyi lítiumionos újratölthető akkumulátor gyártásához használják, a nemzetközi nagyvállalatok, techcégek számára kulcsalapanyag. A kutató elismeri, hogy a Kongón kívüli felhasználók elméletileg különbséget tesznek a csúcstechnológiás ipari bányavállalatok és a „kisüzemi” bányászok által, horrorkörülmények közt kitermelt kobalt közt, ugyanakkor figyelmeztetett arra, hogy a kettő alapvetően összefonódik.
Kijelentette, a bányákban szinte mindegyikében dolgoznak „kisüzemi” bányászok, ásnak bennük és körülöttük, az így megszerzett kobaltot pedig bejuttatják a hivatalos ellátási láncba. Azaz gyakorlatilag semmilyen kobaltalapú akkumulátorról nem lehet biztosan kijelenteni, hogy tiszta forrásból származik.
A szakember szerint mindezt pedig a folyamatosan is zajló, nagy léptekben haladó technológiai átállásnál is figyelembe kell venni. Így fogalmazott:
nem szabadna a világ egyik legelnyomottabb és legszegényebb sarkában élő emberek és a környezet kárára átállnunk az elektromos járművek használatára. Az ellátási lánc alja, ahonnan a világ szinte teljes kobaltmennyisége származik, színtiszta horror.
Humanitárius válság
A fegyveres konfliktusok és a bányaiparban történő, alapvető emberi jogokat is megsértő körülmények páratlan válságot okoztak; mindez pedig a világban zajló egyéb, nagyobb visszhangot kapó események mellett egészen egyszerűen nem fér bele a köztudatba.
A baj nagyon nagy, a megoldás viszont nem látszik. A Norwegian Refugee Council nemzetközi civil szervezet idén augusztusi jelentése így festette le a helyzetet:
az elmúlt hónapokban drámaian romlott a helyzet a Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részén. Az erőszak, az éhínség és a lakóhelyüket elhagyni kényszerülő emberek száma szélsőségesen mértéket ölt, a média azonban közömbös és elhanyagolja a kérdést. A külvilág nem foglalkozik a kialakult, hatalmas humanitárius válsággal egy olyan régióban, ahol az ilyen szükségletek évtizedek óta rendkívül magasak.
Ez a világ legnagyobb éhínsége. 25 millió ember nagyrészt magára maradt az éhezéssel, betegségekkel és támadásokkal szemben. A gyermekek egyharmada nem jár iskolába. Fegyveres csoportok támadnak védtelen családokra, nők és lányok szexuális erőszaknak vannak kitéve, az élelmiszerkészletek gyorsan fogynak, és nincs ivóvíz.
Tűzszünetnek nyoma sincs. 
