Teljes foglalkoztatottság
Immár bő két éve hónapról hónapra jóval 100 ezer fölötti mértékben nő az új állások száma az Egyesült Államokban, sőt jó pár hónapban 200 ezer fölött is járt ez az adat. A munkanélküliség a válság csúcsán mért 10 százalékról 4,7 százalékig esett, amit a közgazdászok többsége már teljes foglalkoztatottságnak tart, tekintettel arra, hogy mindig lesznek, akiknek épp megszűnt az állásuk, de még nem találták meg az újat, vagy a munkapiacra először lépők, akiknek kellhet pár hónap az álláskereséshez.
Maga a FED is meghatározta a munkanélküliség természetes mértékét, kvázi teljes foglalkoztatottságot, mégpedig 5 százalékos szintnél. Ez alatt már egyes területeken munkaerőhiány keletkezhet, ami bérnyomást okoz, azt pedig rendszerint infláció követi. Most a helyzet annyiban tér el, hogy a kvázi teljes foglalkoztatottság megvan, a munkabérek meg is lódultak, csak az infláció nem indult be.
Nem úgy működik, ahogy a FED elképzeli
Ebben szerepe lehet a rendkívül alacsony kamatnak, amit paradox módon épp a túl alacsonynak talált infláció miatt tartanak fenn, de leginkább talán azért, mert egyszerűen úgy hozzászoktak a kamatmentességhez a jegybankárok, hogy félnek változtatni rajta. A jegybank azt várná, hogy ha nincs kamat, akkor a polgárok jobb híján fogyasztanak.
Csakhogy pont egy ellenkező, de logikus hatást érnek el: a fogyasztók a válság óta elővigyázatosabbak, nem akarnak sem eladósodni, sem tartalékok nélkül maradni. És mivel nem kapnak kamatot megtakarításaikra, úgy kalkulálnak, többet kell megtakarítaniuk ahhoz, hogy ugyanannyi jövőbeli pénzük legyen.
Hosszú táv
Nézzük meg ezek után, hogy a mostani amerikai munkanélküliségi szint milyen a múlttal összevetve. Ha magas lenne, azt mondanánk, hogy érthető valamelyest az aggodalom, de 1948-tól tavalyig az átlagos munkanélküliség 5,8 százalék volt. Ha megnézzük, mi zajlott 1890 óta (a grafikon csak 2010-ig van megrajzolva), azt látjuk, hogy 5 százalék alatt összesen csak kb. 42 éven át volt a munkanélküliség, ami a teljes időtartam harmada. A mai helyzet tehát az igen hosszú távú statisztika szerint is meglehetősen kedvező.
|
| Munkanélküliség az Egyesült Államokban 1890 és 2010 között |
Robotok? 150 éve riogatnak
Ennek függvényében rögtön az a kérdés is felmerül, hogy hol a régóta jósolt folyamat, melynek során a gépek kiszorítják az embert a munkaerőpiacról. Nos, ezt a felvetést már Marx is megtette bő 150 éve, sőt még géprombolások is zajlottak, mondván, azok elveszik a dolgozók kenyerét. Mi történt ezzel szemben? Valóban lecsökkent az ipari munkásság aránya, de ezzel szemben megnövekedett a szolgáltatási szektor, és amint látjuk, a világ legfejlettebb gazdaságában semmit nem növekedett a munkanélküliség.
Ez nem zárja ki azt, hogy a jövőben mégis megindulhat ilyen folyamat, és nem csak az iparban, hanem sokkal szélesebb körben is teret nyer az automatizálás. De most, amikor Amerikában és Japánban lényegében teljes, Németországban majdnem teljes a foglalkoztatottság (nálunk pedig krónikus munkaerőhiány jelei mutatkoznak, igaz ennek oka az indokolatlanul alacsony bérek), még teljesen felesleges erre az elméleti lehetőségre alapozni.
Nem vágta földhöz. 
