Akármilyen oldalról, akármilyen elfogultságokkal is szemléljük, ami a Gázai övezetben történik, azt mindenképpen borzalmasnak kell elkönyvelnünk. Ugyan a Hamász által felügyelt palesztin hatóságok adatait fenntartásokkal érdemes kezelni, ahogy a területen működő nemzetközi szervezetek adatait is, az tény, hogy ezrével haltak meg palesztin civilek az övezetben, és az egész lakosság szenved az élelmiszerhiánytól, az egészségügyi ellátás akadozásától, miközben rengeteg ember vesztette el otthonát, és a fél övezet már most romokban hever.
Az izraeli haderő és a kormány narratívája szerint azonban mindez egyrészt szükséges, másrészt a lehető legjobb megoldása a helyzetnek, harmadrészt pedig professzionális hatékonysággal van végrehajtva. Ha mindez igaz lenne, akkor talán, talán el lehetne fogadni a gázai izraeli hadműveletek rettenetes árát. De mi van akkor, ha ez a narratíva nem állja ki a valósággal történő összevetés próbáját?
Hibák és rajtaütések
Paul Rogers, a Bradfordi Egyetem nyugalmazott professzora a Guardianen megjelent írásában pontosan ezt mondja. Vegyünk két esetet az elmúlt napokból. Nagy visszhangot kapott, hogy december 15-én az izraeli haderő katonái tévedésből lelőttek három, a terroristák fogságából kiszabadult túszt. A három fiatalra annak ellenére nyitottak tüzet, hogy félmeztelenül, egy botra kötözött fehér rongyot lóbálva, héberül segítségért kiabálva közelítették meg a katonákat. Egyikük ráadásul túlélte az első golyózáport, hogy aztán mégis végezzenek vele honfitársai, miután bemenekült egy épületbe és tovább kiabált segítségért. Maga az IDF (izraeli hadsereg) is elismerte, hogy nem egyszerűen fatális tévedés történt, hanem a katonák a saját bevetési protokolljaikat is megsértve cselekedtek.
December 12-én a Hamász fegyveresei jól megszervezett rajtaütést hajtottak végre az izraeli erők ellen Észak-Gáza egy olyan területén, amely az IDF közlése szerint már „teljes ellenőrzés” alatt állt korábban. A fegyveresek először meglepetésszerű támadást intéztek egy izraeli egység ellen, majd az annak segítségére siető újabb két egységen is rajta tudtak ütni, mielőtt elérték volna céljukat. Az akcióban a jelentések szerint tíz izraeli katona esett el.
Ráadásul a kérdéses egységek nem holmi tapasztalatlan, csak rendfenntartásra alkalmas katonákból álltak: a rajtaütés egyik áldozata az elit Golán-dandár ezredese, Jichák Ben Baszat volt, aki egyben a legmagasabb rangú elesett katonája lett a gázai hadműveletnek, de rajta kívül is négy tiszt esett el. Még egyszer: mindez hosszú hetekkel az invázió megindítása után, két hónapnyi, elvileg a Hamászt erőit megtizedelő légicsapások után, egy izraeli kontroll alatt álló részén történt a Gázai övezetnek.
A palesztin fegyveresek nem egyszerűen támadást tudtak intézni az IDF erői ellen itt, hanem egy jelentős erőkkel, gondosan megtervezve és több helyszínen, jól összehangolva végrehajtott akciót tudtak kivitelezni, komoly veszteségeket okozva (a Hamász veszteségeiről nincs adatunk).
A két eset olyan értelemben is összefügg, hogy az a tény, hogy ilyen rajtaütésekre sor kerülhet, az vezethet olyan esetekhez, amikor az izraeli katonák válogatás nélkül tüzelnek – túszokra, egymásra, valódi civilekre, hiszen fenyegetve érzik magukat, és úgy gondolják, nincs idejük rendesen felmérni a helyzetet, mert az életük veszélyben van.
Súlyos veszteségek
És az életük valóban veszélyben van. Az IDF rendszeresen közzéteszi veszteségadatait. A legutóbbi frissítés szerint október 27-e (azaz a gázai szárazföldi műveletek kezdete) óta 158 katona halt meg, október 7-e óta pedig 492 halottja van az izraeli haderőnek. Ugyan már ezen az oldalon is megjegyzik, hogy a számokban csak azok szerepelnek akiket „engedélyük van közölni”, az elesettekre vonatkozó számok nagyjából megfelelhetnek a valóságnak.
A sebesültekkel viszont más a helyzet. A legutóbbi hivatalos adatok szerint a „háború” kezdete óta összesen 2066 sebesültje van az izraeli haderőnek, közülük 329-en súlyos, 576-an közepes, 1161-en pedig könnyű sérüléseket szenvedtek. A gázai hadműveletek kezdete óta pedig ugyanez ek a számok 874 sebesültből 198 súlyos, 327 közepes, 349 könnyű.
Csakhogy nagyon úgy tűnik, hogy ezek a számok viszont nem teljesen felelnek meg a valóságnak. A Times of Israel című lap december 17-ei cikke szerint az izraeli biztonsági erők körében már több mint kétezer olyan sebesült van, aki „maradandó károsodást” szenvedett, a sebesültek közel 60 százaléka pedig súlyos fej-, illetve lábsérülések miatt szorult ellátásra. Rengeteg a „baráti tűz” incidens is, egy összesítés szerint nagyjából minden ötödik harctéri haláleset emiatt, illetve balesetek miatt következik be. A hivatalos és a valós számok közti jókora eltérésről írtak más izraeli lapok is, például a Haaretz.
Ha azon most nem is gondolkozunk el, hogy a Hamász – illetve tágabb értelemben a palesztin terrorizmus – felszámolható-e katonai eszközökkel (a válasz a legtöbb szakértő szerint egyértelműen nem), vagy hogy mi is Izrael terve a Gázai övezettel és annak lakosságával a háború után, mindez azt mutatja, hogy Izrael már a háborút sem nyeri meg, vagy legalábbis sokkal nagyobb áldozatok árán nyerheti meg, mint amire az izraeli társadalom, de talán az IDF vezetői is számítottak.
A dolgok alakulása az izraeli haderő egyik alapvető, az ilyen aszimmetrikus konfliktusokban használatos doktrínáját is megkérdőjelezi. Az úgynevezett Dahija-doktrína Bejrút egy negyedéről kapta a nevét, amelyben a 2006-os libanoni háborúban az izraeli haderő iszonyatos pusztítást végzett, arra hivatkozva, hogy itt volt a Hezbollah főhadiszállása.
A doktrína lényege, hogy bármilyen támadásra Izrael tudatosan aránytalanul nagy erőkkel – és pusztítással – válaszol, ezzel törve meg az ellenséges erők, illetve az őket támogató vagy megtűrő civil lakosság harci szellemét és ellenállását. Csakhogy a dolog nem igazán működik, és súlyos hibákhoz vezet. Sokan emlékezhetnek a Gázai övezet legnagyobb és legjobban felszerelt kórháza, az Al-Shífa kórház területén november közepén zajló harcokra. Az izraeli katonai vezetés azt állította, egyértelmű bizonyítékaik vannak arra vonatkozóan, hogy a kórház egyes épületeit a Hamász használta bázisként, az alatta futó alagutakban pedig túszokat, fegyvereket tartott a terrorszervezet.
Az ostromban sok civil vesztette életét, a kórházban ellehetetlenült az ellátás, az intenzív osztályokon tartott betegek, köztük koraszülött csecsemők haltak meg az áramkimaradások és a gyógyszerek, eszközök hiánya miatt. Izrael tehát szokás szerint aránytalanul nagy erővel csapott le egy vélt fenyegetésre, csakhogy a Washington Post oknyomozása szerint a közreadott izraeli adatok és felvételek, illetve más elérhető információk alapján valójában nem bizonyítható, hogy a Hamász tényleg támaszpontként használta volna a kórház területét. Az Al-Shífában történt borzalmak jókora csapást adtak Izrael nemzetközi megítélésének, tovább erősítve az azonnali tűzszünetet, a zsidó állam elítélését követelő hangokat világszerte. A gázai civil lakosság viszont továbbra sem tűnik úgy, hogy egyhamar nekilátna maga elzavarni a Hamászt a hatalomból, a szenvedések viszont egy újabb, még az eddigieknél is radikalizálódottabb, a terrorizmusra nyitottabb generációt nevelhetnek ki.
Mostanra egyértelmű tehát, hogy a Gázai övezetben folytatott izraeli hadműveletek nemcsak kitűzött céljukat – a Hamász megsemmisítését és a túszok kiszabadítását – nem érik el, de ráadásul még katonai értelemben sem úgy mennek, ahogy tervezték azt az izraeli politikai és katonai vezetők. Vajon hajlandók lesznek belátni tévedésüket?
A végeredmény hivatalossá vált.
