A világban kint lévő hitelpénz - részvény- és kötvényállomány -, vagyis a tőkepiac mérete tavaly 212 billió dollár volt, 356% a világ-GDP-hez képest A világban kint lévő hitelpénz - részvény- és kötvényállomány -, vagyis a tőkepiac mérete tavaly 212 billió dollár volt, 356% a világ-GDP-hez képest. Honnan zúdult a világra ez a tömérdek pénz?
A régi vicc szerint kérdik a bankárt, miért vette be a fiát az üzletbe. "Öregszem, meg kell osztani a feladatokat. Ezentúl a fiam utasítja el a tízezer alatti hitelkérelmeket, én már csak a tízezer fölöttieket". Ám ez nagyon régi vicc: a bankok ma már a nemzetközi hitelezés töredék részét végzik csak, és annak nagy részére sem a bankbetétekben, hanem a tőkepiacon keresnek forrást.
A világban kint lévő hitelpénz - részvény- és kötvényállomány -, vagyis a tőkepiac mérete 1990-ben 54 billió dollár volt, az akkori világ-GDP 261 százaléka, 2000-ben 114 billió dollár és 321 százalék, 2007-ben 202 billió dollár és 376 százalék - az arányt tekintve ez az eddig csúcs -, tavaly pedig 212 billió dollár, az eddigi rekordösszeg, 356 százalék a világ-GDP-hez képest, a McKinsey Global Institute legutóbbi összesítése szerint.
Nyilvánvaló, hogy a kint lévő adósság sokszorozódása - a reális fedezethez képest - kellett hogy okozza a pénzügyi válságot, amelyet még ma is nyög a világ. A bajt közvetlenül a nem elsőrendű amerikai jelzálogkölcsönök okozták, de ha nem ott, valahol máshol mindenképp megrepedt volna a rendszer, és inkább előbb, mint utóbb. Honnan is zúdult a világra ez a tömérdek pénz, amely az egykori bankárral ellentétben szinte vadászta az adósokat?
A nemzetközi tőkepiac értéke mindenkor az árfolyamok és a pénzbeáramlás-kiáramlás eredménye. Az utóbbiból csak a McKinsey intézet által mért nemzetközi - azaz külföldről származó - összes új nettó tőkebeáramlás is elképesztő ütemben nőtt a világ tőkepiacára az elmúlt évtizedekben: 1990-ben 900 milliárd dollárt, 2000-ben 4,7 billió dollárt, a 2007-es csúcson 10,9 billió dollárt tett ki a nettó új pénz, és tavaly 4,4 billió dollár volt, rendre a világ-GDP 5 százaléka, 13 százaléka, 22 százaléka, illetve 8 százaléka.
Ha bűnbakot kell találni, az legyen a fogyasztó?
Hihetnénk, a tőkepiac mind több- és többfejű sárkánya mi vagyunk, a világ lakosai. A tőkepiac ugyanis ma már mindenki pénzét kezeli, akinek egyáltalán van pénze: az utóbbi húsz év állami szabályozásai és gazdasági kényszerei, illetve csábításai világszerte folyószámlába, nyugdíj- és egészségügyi alapba, befektetési alapokba, a bankközi piacra, részvénybe és kötvénybe terelték az emberek pénzét, akár tudtunkon kívül is. A főleg munkabérből élő emberek megtakarításai azonban a tőkepiacra beáramló pénznek igen csekély részét adják csak. Például a tőkepiacon leginkább jelen lévő amerikai lakosság új megtakarítása - az amerikai kereskedelmi minisztérium statisztikája szerint - 1990-ben 276,7 milliárd dollár, 2000-ben 213,1 milliárd dollár, 2008-ban 592,3 milliárd dollár, majd a visszaesés után tavaly év végén 592,8 milliárd dollár volt. Ez 1990-ben a 15 billió dollár eszközértékű amerikai tőkepiacnak az 1,8 százalékával, 2000-ben a 0,4 százalékával, tavaly körülbelül az 1 százalékával volt egyenértékű.
Amerika elfelejtett spórolni
Ez az elenyésző arány nem meglepő ahhoz képest, hogy az amerikai lakosság megtakarító képessége az utóbbi évtizedekben folyamatosan romlott: 1990-ban az egész évi lakossági jövedelemtömeg 9,8 százalékából lett megtakarítás, de 2000-re az arány 6,5 százalékra, majd 2007-re 2,9 százalékra csökkent, és csak a válság okozta nagy félelem emelte 2008-ban 5,4 százalékra, ám tavaly már csak 5,3 százalék volt.
A nehézség a forrásnál keletkezett. Az amerikai példánál maradva: az Egyesült Államokban 1990-ben 3,326 billió dollár volt a kifizetett munkabérek összege, vásárlóértékben 27,3 százalékkal több, mint tíz évvel azelőtt. A 2000-ben kifizetett, 5,789 billió dollárnyi munkabér 32,1 százalékkal ért többet reálisan a tíz évvel korábbinál, de a 2008-as 8,073 billió dollár már csak 11,5 százalékkal haladta meg a 2000-esnek a vásárlóértékét, és a tavalyi - a 2008-asnál nominálisan is kevesebb - 7,971 billió dollár 8,7 százalékkal ért többet szintén a 2000-esnél.
Eközben az amerikai iparvállalatok összes adózott eredménye 1990-ben, 266,3 milliárd dollár, reálértékben 0,9 százalékkal volt több a tíz évvel korábbinál. Ám a 2000-es 507,4 milliárd dollár már 44,6 százalékkal haladta meg az 1990-est reálértékben, a 2006-os előző rekordösszeg, 1,349 billió dollár pedig 127 százalékkal volt több a 2000-esnél reálértékben. A visszaesés után a tavalyi 1,408 billió dollár megint rekordösszeg volt, reálértékben még mindig 119 százalékkal több a 2000-esnél.
Időközben ugyanis beköszöntött a nemzetközi versenyképességi verseny. A korábbi korszakkal ellentétben a profitnövelés fő forrása a költségcsökkentés, azon belül a legkisebb ellenállás mentén a munkaköltség relatív csökkentése lett. Ezek szerint a tőkepiac sem igen táplálkozhatott másból, mint amit a vállalatok - a részvényesek - a munkaerőn megtakarítottak.
Az a hiteltömeg, amely 2007-től agyonnyomta az amerikai, majd a nyugat- és kelet-európai gazdaságokat - benne a lakáshitelesekkel, a fogyasztási hitelesekkel, az egész vásárlóközönséggel - végeredményben és jelentős részben abból a pénzből származhatott, amelyet az emberek mind kevésbé kaptak meg munkabér formájában Amerikában, Nyugat-Európában éppúgy, mint a nemzetközi tőkepiacra csak az utóbbi húsz évben bevonult keleti féltekén. Így a tőke haszna tulajdonképpen dupla, hiszen a munkabér "kidobott pénz", ellenben a mind bőségesebb, adósért kiáltó hiteltömeget kamatra adták.
A hitelfelvétel nem volt kényszer
Hitel felvételére persze senki sem kényszerített senkit. A fejlett világ lakosai azonban szerették volna megőrizni a "jóléti államból", a "fogyasztói társadalomból" örökölt életszínvonalat. Még így sem sikerült: például az Egyesült Államokban a 2000-rel zárult tíz évben évente átlagosan 3,7 százalékkal nőtt a lakossági fogyasztás, ám a tavallyal zárult évtizedben már évente csak 1,8 százalékkal. A legnagyobb kérdés az, miként lesz ezután, amikor a bérek és fizetések a korábbiaknál is kevésbé emelkednek, de belátható ideig nagy hitelkínálat sem lesz.
A régi vicc szerint kérdik a bankárt, miért vette be a fiát az üzletbe. "Öregszem, meg kell osztani a feladatokat. Ezentúl a fiam utasítja el a tízezer alatti hitelkérelmeket, én már csak a tízezer fölöttieket". Ám ez nagyon régi vicc: a bankok ma már a nemzetközi hitelezés töredék részét végzik csak, és annak nagy részére sem a bankbetétekben, hanem a tőkepiacon keresnek forrást.
A világban kint lévő hitelpénz - részvény- és kötvényállomány -, vagyis a tőkepiac mérete 1990-ben 54 billió dollár volt, az akkori világ-GDP 261 százaléka, 2000-ben 114 billió dollár és 321 százalék, 2007-ben 202 billió dollár és 376 százalék - az arányt tekintve ez az eddig csúcs -, tavaly pedig 212 billió dollár, az eddigi rekordösszeg, 356 százalék a világ-GDP-hez képest, a McKinsey Global Institute legutóbbi összesítése szerint.
Nyilvánvaló, hogy a kint lévő adósság sokszorozódása - a reális fedezethez képest - kellett hogy okozza a pénzügyi válságot, amelyet még ma is nyög a világ. A bajt közvetlenül a nem elsőrendű amerikai jelzálogkölcsönök okozták, de ha nem ott, valahol máshol mindenképp megrepedt volna a rendszer, és inkább előbb, mint utóbb. Honnan is zúdult a világra ez a tömérdek pénz, amely az egykori bankárral ellentétben szinte vadászta az adósokat?
A nemzetközi tőkepiac értéke mindenkor az árfolyamok és a pénzbeáramlás-kiáramlás eredménye. Az utóbbiból csak a McKinsey intézet által mért nemzetközi - azaz külföldről származó - összes új nettó tőkebeáramlás is elképesztő ütemben nőtt a világ tőkepiacára az elmúlt évtizedekben: 1990-ben 900 milliárd dollárt, 2000-ben 4,7 billió dollárt, a 2007-es csúcson 10,9 billió dollárt tett ki a nettó új pénz, és tavaly 4,4 billió dollár volt, rendre a világ-GDP 5 százaléka, 13 százaléka, 22 százaléka, illetve 8 százaléka.
Ha bűnbakot kell találni, az legyen a fogyasztó?
Hihetnénk, a tőkepiac mind több- és többfejű sárkánya mi vagyunk, a világ lakosai. A tőkepiac ugyanis ma már mindenki pénzét kezeli, akinek egyáltalán van pénze: az utóbbi húsz év állami szabályozásai és gazdasági kényszerei, illetve csábításai világszerte folyószámlába, nyugdíj- és egészségügyi alapba, befektetési alapokba, a bankközi piacra, részvénybe és kötvénybe terelték az emberek pénzét, akár tudtunkon kívül is. A főleg munkabérből élő emberek megtakarításai azonban a tőkepiacra beáramló pénznek igen csekély részét adják csak. Például a tőkepiacon leginkább jelen lévő amerikai lakosság új megtakarítása - az amerikai kereskedelmi minisztérium statisztikája szerint - 1990-ben 276,7 milliárd dollár, 2000-ben 213,1 milliárd dollár, 2008-ban 592,3 milliárd dollár, majd a visszaesés után tavaly év végén 592,8 milliárd dollár volt. Ez 1990-ben a 15 billió dollár eszközértékű amerikai tőkepiacnak az 1,8 százalékával, 2000-ben a 0,4 százalékával, tavaly körülbelül az 1 százalékával volt egyenértékű.
Amerika elfelejtett spórolni
Ez az elenyésző arány nem meglepő ahhoz képest, hogy az amerikai lakosság megtakarító képessége az utóbbi évtizedekben folyamatosan romlott: 1990-ban az egész évi lakossági jövedelemtömeg 9,8 százalékából lett megtakarítás, de 2000-re az arány 6,5 százalékra, majd 2007-re 2,9 százalékra csökkent, és csak a válság okozta nagy félelem emelte 2008-ban 5,4 százalékra, ám tavaly már csak 5,3 százalék volt.
A nehézség a forrásnál keletkezett. Az amerikai példánál maradva: az Egyesült Államokban 1990-ben 3,326 billió dollár volt a kifizetett munkabérek összege, vásárlóértékben 27,3 százalékkal több, mint tíz évvel azelőtt. A 2000-ben kifizetett, 5,789 billió dollárnyi munkabér 32,1 százalékkal ért többet reálisan a tíz évvel korábbinál, de a 2008-as 8,073 billió dollár már csak 11,5 százalékkal haladta meg a 2000-esnek a vásárlóértékét, és a tavalyi - a 2008-asnál nominálisan is kevesebb - 7,971 billió dollár 8,7 százalékkal ért többet szintén a 2000-esnél.
Eközben az amerikai iparvállalatok összes adózott eredménye 1990-ben, 266,3 milliárd dollár, reálértékben 0,9 százalékkal volt több a tíz évvel korábbinál. Ám a 2000-es 507,4 milliárd dollár már 44,6 százalékkal haladta meg az 1990-est reálértékben, a 2006-os előző rekordösszeg, 1,349 billió dollár pedig 127 százalékkal volt több a 2000-esnél reálértékben. A visszaesés után a tavalyi 1,408 billió dollár megint rekordösszeg volt, reálértékben még mindig 119 százalékkal több a 2000-esnél.
Időközben ugyanis beköszöntött a nemzetközi versenyképességi verseny. A korábbi korszakkal ellentétben a profitnövelés fő forrása a költségcsökkentés, azon belül a legkisebb ellenállás mentén a munkaköltség relatív csökkentése lett. Ezek szerint a tőkepiac sem igen táplálkozhatott másból, mint amit a vállalatok - a részvényesek - a munkaerőn megtakarítottak.
Az a hiteltömeg, amely 2007-től agyonnyomta az amerikai, majd a nyugat- és kelet-európai gazdaságokat - benne a lakáshitelesekkel, a fogyasztási hitelesekkel, az egész vásárlóközönséggel - végeredményben és jelentős részben abból a pénzből származhatott, amelyet az emberek mind kevésbé kaptak meg munkabér formájában Amerikában, Nyugat-Európában éppúgy, mint a nemzetközi tőkepiacra csak az utóbbi húsz évben bevonult keleti féltekén. Így a tőke haszna tulajdonképpen dupla, hiszen a munkabér "kidobott pénz", ellenben a mind bőségesebb, adósért kiáltó hiteltömeget kamatra adták.
A hitelfelvétel nem volt kényszer
Hitel felvételére persze senki sem kényszerített senkit. A fejlett világ lakosai azonban szerették volna megőrizni a "jóléti államból", a "fogyasztói társadalomból" örökölt életszínvonalat. Még így sem sikerült: például az Egyesült Államokban a 2000-rel zárult tíz évben évente átlagosan 3,7 százalékkal nőtt a lakossági fogyasztás, ám a tavallyal zárult évtizedben már évente csak 1,8 százalékkal. A legnagyobb kérdés az, miként lesz ezután, amikor a bérek és fizetések a korábbiaknál is kevésbé emelkednek, de belátható ideig nagy hitelkínálat sem lesz.
MTI
Romániában megdőlt az autópálya-építés 11 éves rekordja. A hálózat 2024-ben jelentősen bővült. 
