A legújabb kori budapesti börze története nagyon szép volt, páratlan történelmi időszakban, a kapitalizmus újraindulásakor jött létre. Szerepe jelentős volt, és szinte korlátlan lehetőségeket kínált a befektetőknek. Érdekes, izgalmas, egyben tanulságos történet is, hisz a piac törvényszerűségei alig változnak. Több részes sorozatban elevenítjük fel a BÉT történetét.
Elő-tőzsde
A tőzsde maga hivatalosan 1991 júniusában nyitott, de a kezdet nem ekkor volt. Már évek óta pezsgő vállalati kötvénypiac működött, és ún. tőzsdenapokat tartottak a leendő tőzsdeépületben. Ezek csak annyiban tértek el a későbbi hivatalos intézménytől, hogy szabályozás híján a kötvénytulajdonosok maguk adtak-vettek a parketten, brókerekre sem volt szükség.
A kötvénypiac a 80-as évek közepéig nyúlik vissza: akkor tette lehetővé az állam, hogy az önkormányzatok (akkori nevükön tanácsok) és a vállalatok (természetesen államiak, hisz mind az volt) kötvények kibocsátásával szerezzenek forrást. A kötvények kamata jóval a piaci szint felett alakult (piaci szintnek az egyetlen bank, az OTP kamata számított), ezért óriási lett a kereslet, a kötvények hamar elfogytak, kellett egy másodlagos piac, ahol kialakulnak a reális hozamszintek, árfolyamok a kereslet-kínálatnak megfelelően.
Ezzel először az újonnan engedélyezett kereskedelmi bankok próbálkoztak kevés sikerrel (tapasztalatlanok voltak), így pár ügyes spekuláns arbitrált, így megteremtve magát a piacot. Ennek továbbfejlesztett formája lett a Vörösmarty téri épületben tartott heti egy, majd több tőzsdenap.
A nyitás
Végül jött a rendszerváltás, hivatalosan is megnyílt a kapitalizmus motorja, a tőzsde. Az első napok gyakorlatilag egyetlen részvény, az IBUSZ kibocsátására épültek, de indulásnak ez tökéletesen megfelelt. A befektetők fújtak is rögtön egy lufit a papírban, az 5 ezer forintos kibocsátási árat 10 ezer fölé hajtották fel, ami aztán szép lassan visszaereszkedett, sőt az idők során szinte teljesen el is értéktelenedett. Szerepét mint első részvény azonban remekül betöltötte.
Rövidesen bevezették néhány más, időközben részvénytársasággá alakult cég papírját is, de a következő nagy durranás egy igazi magánvállalkozás, a Fotex papírjainak bevezetése volt. A jegyzés körül voltak apróbb balhék, ráadásul akkor tombolt az elhíresült taxisblokád 90 őszén, de végül a papír a befektetők kedvence lett, és ezt a szerepét 20 éven át meg is tartotta, amikor aztán a társaság Luxemburgba vitte át papírjait.
Kárpótlási jegy
A következő izgalmas időszak akkor jött, amikor piacra került a kárpótlási jegy. Pár hónapig nem volt tőzsdén, pezsgő tőzsdén kívüli piaca volt, viszont 1992 júniusában IBUSZ részvényre lehetett cserélni, és ez alaposan felpörgette mind a kárpótlási jegyek, mind az IBUSZ piacát. Az ügylet stabil 10-15 százalékos „ingyenebédet” kínált. A módszer nagyon egyszerű volt: egy hónapon át be lehetett sétálni a jegyzési helyekre, leadni a jegyeket és felvenni az IBUSZ papírokat (akkor még csak fizikailag kinyomtatott részvények voltak).
1992 végén aztán magát a kárpótlási jegyet is a tőzsdére vezették, és szép lassan megindult a nagyobb vállalatok privatizációja, várható volt, hogy jönnek a tőzsdére a nagy cégek.
Kiabálás, lökdösődés
A kereskedés még teljesen régimódi volt, olyan, mint 100 évvel korábban. A brókerek kiabáltak, hogy mit és mennyit adnának vagy vennének, a levezető megpróbálta összepárosítani az ügyleteket. Közben a brókereknek be lehetett telefonálni, de még csak vezetékes telefonon, miután mobil csak 94-től létezett. Így a brókerek vállaikkal tartották a fülükhöz a telefonokat, miközben kezükkel integettek, ill. a levezetőt próbálták néha fizikailag elérni, hogy ők köthessenek. Nagyon vicces folyamat volt, ezeket már csak filmekben láthatjuk.
A lex MBH-4iG az Alkotmánybíróság előtt. 
