Privátbankár: Az Önnel készült összes interjúban felbukkan, hogy 12 évesen már a saját kötésű pulóverében ment iskolába, illetve az, hogy az édesapja asztalos. Van ezeknek bármi közük a textilékszerekhez, ahhoz, amivel most foglalkozik?
Mácsár Andrea: Annyiban talán, hogy az édesapámtól örököltem a jó kézügyességemet. Több technikát is megtanultam különféle tanfolyamokon, de az ötlet, a szikra, amiből aztán a textilékszer lett, az enyém volt. Igaz, hogy az elején édesapám segített kitalálni, hogyan lehetnének szépek ezek az ékszerek.
PB: Mi volt az eredeti ötlet?
M.Á.: Úgy készíteni ékszereket, hogy a fát és a textilt kombinálom.
PB: Nem talált a boltban Önnek tetsző ékszert? Mi vezetett oda, hogy ezen kezdett el gondolkozni?
M.Á.: A gyermekeimmel voltam otthon gyesen. 3,5-4 évesek voltak a lányok, amikor szerettem volna kezdeni magammal valamit, de nyolc órában nem akartam visszamenni dolgozni, mivel Budapesten nincs segítségünk, a nagyszülők vidéken élnek. Gondoltam, hogy a kézügyességemmel kellene valamit kezdeni.
PB: Korábban mivel foglalkozott?
M.Á.: Tanár vagyok.
PB: Legalább rajz vagy technika?
M.Á.: Nem, matematika és számítástechnika. Egy magániskolában tanítottam, nagyon megbecsültek, szerettek a hallgatók, jó fizetésem volt, mégis valami másra vágytam. Egy éjjel Kittike lányom felsírt, és amikor felkeltem hozzá, emlékeztem, hogy egy ékszerről álmodtam. Akkoriban jártam egy foltvarró tanfolyamra hetente egyszer, ott tanultuk a szalagrózsák hajtogatását. Arról álmodtam, hogy ezeket a szalagrózsákat valamilyen alapra rögzítem, és abból lesz egy nyaklánc. Másnap reggel a gyerekeket elvittem az oviba, és azonnal nekiálltam.
Egy alkalommal utaztunk haza a szüleimhez. Apukám műhelye a házuk alatt van, ahol éppen fenyőfát fűrészeltek. A fenyőnek nagyon intenzív illata van, amikor az udvaron megcsapott, beugrott, hogy fa lesz az ékszerek alapja! Este, amikor ültünk a vacsoraasztalnál, apunak mondtam, hogy mit találtam ki, apukám felpattant a vacsoraasztaltól, lement a műhelybe és fél óra múlva kis fenyőlapokkal tért vissza. Mondtam, hogy jó, jó, de kellene valami keret, hogy a textilt rá tudjam tenni. Elkezdtük a fogpiszkálókat csiszolgatni, csiszolgattuk 90 fokban, 45 fokban, hogy illeszkedjen a sarkoknál. Mondtam, hogy ez már közelít ahhoz, amit elképzeltem, de hogy lehet azt kivitelezni, hogy mégis szebb legyen és ne tartson 3 órát egy medál elkészítése? Apukám segített átlendíteni a holtpontokon, és így indult.
Egy nyaklánc készült először ezzel a technikával. Még nem kezdtem el azonnal árulni, megmutattam a férjemnek, addig őt ebbe az egészbe be sem vontam. Az előző ékszereket megmutattam neki, és azt mondta, tudod, hogy nagyon őszinte vagyok és kritikus, de ez nem az igazi. Az újra egyből azt mondta, na, ez eladható! Kitaláltuk a márkanevet, levédettük az ékszereket, és csak utána kezdtem el őket árulni az interneten.
Talán egy fél éve készítettem és töltöttem az internetre az ékszereket, amikor egy Németországban élő unokatestvérem szólt, hogy miért nem keresek olyan vásárokat, ahová viszonteladók mennek, így nem nekem kell őket keresgélnem. Találtam is Németországban ilyen vásárokat.
PB: Ott próbálkozott először?
M.Á.: Igen, Münchenben és Frankfurtban. Úgy gondoltam, hogy a magyar piacon rengeteg tehetséges tervező dolgozik és itthon kevesebb vásárlót érhetek el, ezért azt mondtam, irány Németország! A férjemmel kimentünk ezekre a nagy kiállításokra, 12 m2-es standunk volt, amit fel kellett tölteni ékszerekkel. Éjjel-nappal dolgoztunk, még a férjem is beszállt a készítésbe, ő csiszolta és lazúrozta az alapanyagokat.
A német kiállításokon végül lettek német viszonteladóink. Tavaly ott voltam a Fashion Weeken, egyedüli magyar ékszertervezőként válogattak be. Az is megérte, de nagyon sokat kell ezért dolgozni. Ezek a kézműves termékek, nem arról szólnak, hogy betesznek valamit egy gép alá és kinyomja a végtermékek millióit. Itt minden darab egyedi.
PB: Miért külföld és nem Magyarország? Akikkel eddig beszéltem, azok kivétel nélkül nagyon félve indulnának külföldre. Önben honnan ez a nagy bátorság?
M.Á.: Felsőfokon beszélek németül, angolul társalgási szinten, talán innen.
PB: Csak és kizárólag jó nyelvtudás kell?
M.Á.: Nem, bátorság és persze pénz is kell. A kisebb dizájnvásárok nem kerülnek olyan sokba, 500-600 euró általában a költségük, de több magyar kézművesnek ez is sok. A nagyobb költségvetésű vásárokon, a bécsi Fashion Weeken például már 600-800 ezer forint a részvételi díj. Standdíjat kell fizetni, a szállás, az utazás, az étkezés nem olcsó.
A nyelvtudás miatt erőltetem egyébként az osztrák és a német piacot, meg azért, mert ezek közel vannak. Holott a német nyelvterületnél jóval nagyobb felvevőpiacaim is lennének, ahol sokkal jobban szeretik a színes ékszereket. Voltak olyan német vásárok, ahová elmentem, és óriási mínusszal jöttem haza, mert túl színesnek találták az ékszereimet. A Németországban élő nők egy része igényes, csinosan, elegánsan öltözködik, de vannak slampos, sportcipőben, farmerben járók, akik hátizsákban cipelik a cuccaikat. Itt is meg kell találni a megfelelő réteget.
PB: Akkor miért ragaszkodik hozzá ennyire?
M.Á.: Már nem ragaszkodom! Idén máshol is fogok próbálkozni.
PB: Hol?
M.Á.: Az egyelőre titok.
PB: Akkor legalább azt árulja el, Magyarországon kik veszik meg az ékszereit?
M.Á.: Teljesen változó, van 9 éves kislány is, aki a kendőmet hordja és 60-70 éves vásárlóm is volt már. Az idősebb korosztály kifejezetten szereti a hímzett sorozatomat, a klasszikus vonalat. Alapvetően azok veszik, akik szeretik, ha egy ékszer különleges.
M.Á.: Ez így van. Amint átlépjük a határt, külföldön sokkal több pénz van. Én például nem ugyanazon az áron adom külföldön az ékszereimet, mint Magyarországon, drágábban. Ott nem gondolkodnak rajta az emberek, hogy megvegyék-e vagy sem, mert nekik az, hogy egy nyakláncért kifizetnek 20 eurót, nem sok, főleg ha egyedi. Itthon, hogy valaki egy nyakláncért 6 ezer forintot adjon, az csak egy bizonyos réteg, nem mindenki engedheti meg magának.
PB: Önöknek mekkora befektetéssel járt a vállalkozás elindítása?
M.Á.: Nem titok, több millió forint kellett az induláshoz. Nem sokkal az indulás után a férjem azt mondta, most már annyi az alapanyagod, és akkora a kupi, nem lehet leülni a konyhaasztalhoz, kell neked egy hely, elkezdtünk műhelyt keresni. Nem látszott még a siker, de úgy voltunk vele, hogy ha veszünk egy üzlethelyiséget, abból nagy baj nem lehet. Majd kiadjuk, vagy valami lesz vele. A Kisfaludy utcában találtunk egy megfelelő üzletet, nagyon rossz állapotban volt, apukám hozott egy brigádot, ők felújították, egyértelműen ez volt a legnagyobb befektetésünk. Az elején még nagyon sok alapanyagot kellett venni, azóta, ha nem találok megfelelő textilt, vagy valamilyen konkrét mintát keresek, Amerikából, Japánból, Hollandiából, Kanadából kell rendelni, ez sem olcsó.
PB: Beszélhetünk-e már nyereségről?
M.Á.: Nem igazán. Még mindig többet kell beletenni az üzletbe, mint amennyit termel. De a férjem mindig azt mondja, már megérte, mert teremtettünk nekem egy munkahelyet.
PB: Azóta is maradtak családi vállalkozás? Hány ember dolgozik a cégben?
M.Á.: Igen. A férjem és én természetesen nem értünk mindenhez, ezért van, aki a webshopot kezeli, van, amikor marketing tanácsot kérünk egy szakembertől, van partnerünk, aki a fa alapokat gyártja, lazúrozza, van hímzőm és most lesz egy asszisztensem, aki az ügyes-bajos dolgokban segít majd. Az ékszereket én tervezem és készítem.
PB: Nem érezte a hiányosságát az iparművészeti képzésnek?
M.Á.: Abszolút nem. Amikor az első sajtótájékoztatómat tartottam, akkor Mezei Katalin iparművész minősítette az ékszereimet, én félve mondtam neki, hogy nem végeztem iparművészetit, mire ő annyit mondott: Hál' Istennek!
PB: Ha iparművészetit nem is kellett utólag végezni, mégis mi mindent kellett menet közben megtanulni?
M.Á.: Azt, hogy hol hirdessek és miként, hogyan kell fotózni az ékszereimet, mit írjak az ékszerekről. Volt egy szakember, aki ezekre megtanított.
PB: Mennyi idő, amíg elkészül egy ékszer?
M.Á.: Hetek. Mindig egy ékszeren dolgozom, nem tudok sorozatot gyártani. Egy német vásáron az egyik viszonteladó egyszer azt mondta, kér az egyik nyakláncból 50-et, én ebbe majdnem belebetegedtem, hogy nekem 50 ugyanolyat kell csinálni (nevet). De a vásárlóim pont azért szeretnek, mert az én ékszerem nem jön velük szembe az utcán. Formatervezési oltalom van rajtuk, nem másolhatóak.
PB: Volt erre kísérlet?
M.Á.: Igen, de az első ügyvédi felszólítás után abbamaradt a kísérletezgetés, a büntetés igen sokba került volna.
Romániában megdőlt az autópálya-építés 11 éves rekordja. A hálózat 2024-ben jelentősen bővült. 
