Nagy bajban az európai film - miért nem tesz senki semmit?

December 10-én adták át az Európai Filmakadémia (EFA) 2016-os díjait Wroclawban, Európa tavalyi kulturális fővárosában. Az EFA-díjak elméletileg a legfontosabb és legnagyobb presztizzsel rendelkező európai filmdíjak – azt is mondhatnánk, pont olyanok, mint az Egyesült Államokban az Oscar. Azzal az apró különbséggel, hogy míg az Oscar-díjátadókon hajnalig izgul Európa is az egész világgal együtt, és egy film vagy színész értékelésénél komolyan számít, hány Oscar-díja van (vagy akár „csak“ jelölése), az EFA-díjakról gyakorlatilag senki sem hallott.

A díjátadót már senki nem közvetíti élőben, s bár maga a díj a díjazottnak nyilván jól esik, a családja és közvetlen kollégái is bizonyára megveregetik a vállát, tulajdonképpen mégis értéktelen.

Hiszen mikor nevezhetünk egyáltalán értékesnek egy díjat? Akkor, ha a díjazott mű a kitüntetés hatására hirtelen keresett lesz, ha a díjazott alkotó népszerűsége érdemben emelkedik, és a szakma ajánlatokkal kezdi őt bombázni. Az EFA sajnos biztosan nem okoz ilyen áttörést – aki a díj előtt nem volt ismert és sikeres, az az EFA-díjazás után sem lesz az. Az elmúlt 22 év Legjobb film díjazottjai:

Ezernégyszáz ember lerágja a körmét, melyik lesz a legjobb európai film

A művészeti díjaknak alapvetően az az értelmük, hogy az adott „márkát“ emelik egy bizonyos rangra. Ergo akkor van értelme a díjnak, ha arról mindenki tud. Ehhez pedig a díjat fel kell építeni – nagyon komoly munkával, nagyon komoly pénzből.

Mit értettek meg az egyes díjakért felelős akadémiák a 21. századból? Az Oscar-díjat osztó Amerikai Filmakadémia hivatalos Instagram-oldalának 1,1 millió követője van. A @eurofimawards-ot cikkünk írásakor 1408-en követik. (A brit BAFTA, amely egy valóban jelentős, ámde mégiscsak egy országos jelentőségű díj, 182 ezer követővel büszkélkedhet.)

Ez nem azért van, mert az embereket nem érdekli az európai film, hanem azért, mert az EFA-t nem érdeklik az emberek – hetente tesznek ki egy érdektelen képet bármiféle érdemi információ nélkül. Az amerikaiak ezzel szemben minden nap közzétesznek valami érdekes információt kiválóan illusztrálva.

Te mikor érezted magad utoljára igazán európainak?

Hogy miért érdemes pénzt költeni egy művészeti díj felfuttatására? Egy jól felépített díj ugyanis identitást ad - gondoljunk bele, miért is drukkoltunk annyira a Saul fiának. Európai identitás azonban gyakorlatilag nem létezik, és úgy tűnik, Európa ezért semmit nem is tesz - ahogyan az európai filmkészítők sem. Talán lefoglalja őket az a sértettség, melyet azért éreznek, mert az ő filmjeiket egy szűk rétegen kívül senki nem nézi meg - ellenben az amerikai filmek máig képesek megtölteni a mozikat. Ugyanakkor nem szabad elmenni amellett a tény mellett, hogy az európai filmek nagy átlagban véve sokkal színvonalasabbak, sokkal inkább aktuális problémákról beszélnek, sokkal őszintébbek, mint amerikai társaik. A huszadik század közepén még Európa volt a filmművészet fellegvára – ma pedig már nem vagyunk sehol. Gondolkodhatunk azon, hogyan borulhatott fel ennyire a mérleg.

Az európai identitás hiánya komoly probléma és egyre komolyabb is lesz. Az amúgy kiváló minőségű amerikai produktumok fogyasztása torz identitásképet eredményez, nincs mihez kötődnünk európaiként. Talán egy-két alkotás, Az ifjú pápa című produkció továbbá a Berlin Station című sorozat próbálkozott minket büszke európaivá tenni, ezek azonban minimális számú nézőhöz jutottak el és nem használtak elegendő nemzetiségű művészt ahhoz, hogy igazán európainak érezzük a produkciót - bár tény és való, hogy így is jóval többet értek el, mint az átlag. Elsöprő sikerű európai produkciók helyett az amerikai tömegtermelés eredményeit szívja magába kontinensünk közönsége – ami kulturális és társadalmi problémákat okoz.

Nem marad más, csak a rombolás

A probléma az amerikai filmek dominanciájával leginkább az, hogy az amerikai mozi nem filmeket, hanem termékeket állít elő. Meg kellene érteni, hogy a mozi lényege a történetmesélés.  A történetmesélés a kommunikáció egyik legszebb formája, a kommunikáció pedig a béke kulcsa és elengedhetetlen hozzávalója.  Ha egy film azzal a kizárólagos céllal jön létre, hogy profitot termeljen, ha ez az alkotók egyetlen szándéka, akkor a film épp a lényegét veszíti el és békétlenséget szül. Ha például az amerikai filmekben az orosz emberek kizárólag negatív szereplők lehetnek (mert a pénztáraknál fizető nézők ezt akarják látni), azzal az alkotók azt érik el, hogy a fél világgal megutáltatják az oroszokat - egyszerű.

Félreértés ne essék, a filmművészet nem nonprofit műfaj és főleg nem jószolgálati intézmény. De kell lennie egy középútnak, mely az anyagi és a művészeti érdekeket egyensúlyba hozza.  Hollywood azonban elfelejtette az alapokat, történetmesélés helyett a pénzt hajkurássza és közben szisztematikusan rombol.

Miért mennek az európaiak Hollywoodba?

Ha viszont így van, akkor miért akarnak a nagy európai rendezők mégis mind Hollywoodba menni, hollywoodi filmet forgatni? Ennek igazán csak úgy lenne értelme, ahogy azt Sorrentino tette Az ifjú pápával: ha csupán az amerikaiak technikai profizmusát és persze pénzét használja fel a saját meglévő európai pályájának tudatos építéséhez.

Persze azért érthető a többiek tengerentúli (le)lépése is - ha rosszabb is, amit ott csinálnak, mégis a közönség jobban elismeri az Oscart mint a berlini Arany Medvét, jobban elismeri Bradly Coopert mint Tony Servillót. Aki azt akarja, hogy tényleg filmrendezőként tartsa számon a világ, az egy hollywoodi produkcióval teszi le a névjegyét. A folytonos visszaigazolásra egy igazi tehetségnek igenis szüksége van.

Hát nincs ennél nagyobb baja Európának? Ha úgy vesszük, nincs

Könnyen elintézhetnénk egy legyintéssel a kérdést: van nagyobb baja is Európának annál, mint hogy teljesen értéktelen a legfontosabb filmes díja. Alig nő a gazdaság, időről-időre felmerül, hogy széthullik az eurózóna, miközben jönnek a migránsok és mennek a britek – de az európai értékválságnak igenis fontos része és egyben szimptómája is az európai film úttalansága.

Ha nem sikerül élővé tenni és megerősíteni a közös európai értékrendet, amelynek pedig nagyon fontos része a közös európai kultúra is, akkor mindegy is, hogyan teljesít a közös gazdaság, a közös pénz - a végén úgyis ott kötünk ki, ahol 1993, az Európai Unió születése előtt voltunk.

Európának szüksége van európai filmre, jelenleg azonban nem látszik, hogy az illetékesek ezt felismernék vagy bármit tennének érte.