Petőcz Andrással először egy könyvtárban találkoztam. Felemás személyesség volt ez az összefutás, bevált szokás szerint futtattam a szemem a polcokon, hogy a könyv találjon meg. Az Idegenek trilógia akasztotta meg a tekintet futását, nyúltam érte, nem tudva, addigi életem talán legszorongatóbb irodalmi élménye kezdődik.
Azóta keresem a könyvesboltokban Petőcz Andrást, így nem volt kérdéses, a Napkút Kiadó gondozásában megjelent, Az öregasszony, aki valamikor kislány volt címet viselő novelláskötet sem maradhat ki a házi könyvtárból.
Petőcz András köteteit 2013 óta gondozza a Napkút Kiadó. Ilyen hosszú idő garancia lehet a kölcsönös elégedettségre, a szerző és a szerkesztő(k) által megtalált közös hangra.
Az öregasszony, aki valamikor kislány volt felvállaltan azt a kisprózát hozza vissza, ami egykor Csáth Géza és Mándy Iván sajátja volt. A szövegek legfőbb eszköze az eszköztelenség. Petőcz András nem akar minket elvarázsolni, nem terel sehová. Csak mesél.
Azt nem mindig tudjuk mondani, minden meséjét szeretjük olvasva hallani. Mert nagyon embermesék, arról, hogy ezek a történeteink minket mesélnek el. Nekünk nagyon fontosak, talán leginkább azért, mert benne vannak az elszalasztott lehetőségeink, a gyerekkorban elmaradt megfelelő kondicionálás miatti kötődni képtelenségünk, a sodródásaink a magány felé, amikor már magunk számára is egyre kevésbé leszünk fontosak.
Petőcz András nem ítélkezik, csak néz és elmondja, amit lát. Kérlelhetetlenül, olykor könyörtelenül, de hát ilyenek vagyunk mi végső soron. Többnyire magunk is szemlélődők, suták, mégis mindannyian szeretni valók.
Megfuttatott történetek ezek, látszólag önállóak, mégis egy irányba tartók, olykor sokszoros áttétellel összeérők, felfűzhetők ugyanarra a láncra. Jó lenne néha letenni a kötetet, de minden történet végén előtör az érzés, na még egyet. Miközben folyamatosan ott lebeg az érzés, Petőcz András sokat tud rólunk. Túl sokat.
A jelentős orosz olajimportunk miatt. 
