A cikk eredetileg laptársunk oldalán, az eletforma.hu-n jelent meg.
Elsősorban azt kell megértenünk, hogy amióta Afganisztán, mint ország létezik, nincs egységes afgán női sors. Nincs egyféle afgán nő sem, szélsőséges különbségek vannak életmódban, kultúrában. Gyakorlatilag mindenben, ami az élet kereteit jelenti ebben a közép-ázsiai országban. Gyökeresen más életet folytat a törzsi, alapvetően elmaradott, már-már középkori viszonyok között élő kandahári lány, vagy asszony, mint az (esetleg) amerikai iskolában végzett, nyelveket beszélő, dolgozó, magát eltartó kabuli, városlakó nő – vázolja föl Sárközy Miklós a tágabb afganisztáni viszonyokat.
Ne feledjük, hogy Afganisztán esetében a világ egyik legszegényebb országáról beszélünk, mely nem is organikus módon jött létre. A nagyhatalmi akarat alkotta meg: a cári Oroszország és a világbirodalmi státuszra törő Anglia ütközőállamként hozta létre a térség népeinek, országainak féken tartása céljából, a régiós egyensúly-politikát érvényesítve. Gyakorlatilag afgán államiság csak a 18. század közepe óta létezik.
Ahogy a szakértő fogalmaz, afgán nemzetről is nehéz lenne beszélni. Az ország legnagyobb, és egyben meghatározó etnikuma a népesség 42 százalékát kitevő pastuk, a „fennmaradó” 58 százalék pedig tadzsikokból, üzbégekből, hazarákból és még vagy tucatnyi egyéb nemzeti és vallási kisebbségből rekrutálódik.
Középkori viszonyok, elmaradt modernizáció, kezdetleges államiság
Ami azonban a leglényegesebb, a nők életére és sorsára is alapvetően kiható tényező, hogy Afganisztánban nem játszódott le egy olyan fajta, a nyugati mintákat követő modernizációs folyamat, mint, ami megtörtént például Iránban a sah uralkodása idején, vagy Atatürk alatt Törökországban.
Nem épült ki egy, az ország alapvető infrastrukturális igényeit kielégítő közúti és vasúti hálózat. Az egységes állami intézmények csak nyomokban léteztek, közoktatásról, gyermek és anyavédő intézkedésekről és intézményekről pedig még beszélni sem lehet.
Nyugati értelemben vett városiasodásról gyakorlatilag csak Kabul, a főváros esetében beszélhetünk (pár nagyobb városban még rálelhetünk a városiasodás kezdetleges nyomaira). Az ország északi, Szovjetunióval határos sávja a fejlettebb térségek közé tartozott, viszonylagos nyugatias értékekkel és életlehetőségekkel, míg a déli, Pakisztánnal és Indiával határos rész esetében egy rendkívül fejletlen, szegény, elmaradott, értékeit tekintve pedig a középkori viszonyokra emlékeztető országrésszel kell szembesülnünk.
Afganisztánban máig a lakosság nyolcvan százaléka falun él, vagy nomád, a 38 millió afgán polgár húsz százaléka városlakó csak.
Ez az észak-dél ellentét, megszórva néhány kezdetleges városi centrummal aztán alapvetően meghatározta a nők életét is a térségben – teszi hozzá.
A ’79-es szovjet megszállás sem változtatott alapvetően a képleten. Az északi részeken és természetesen Kabulban, ahol erre a lakosságban volt fogadókészség, lezajlott egy alapvetően szovjet típusú modernizáció. Iskolák, kórházak épültek, a nők tanulhattak, dolgozhattak, nem volt kötelező a hidzsáb; a viszonylagos szabad élet feltételei biztosítva voltak.
Dél-Afganisztánra azonban a szovjet megszálló erők soha nem tudták igazán kiterjeszteni hatalmukat, ami egyszersmind azt is jelentette, hogy az a középkorias élet, amit addig ott a nők éltek, nem változott.
A térségben viszont a szovjet erők folyamatos szőnyegbombázásokat hajtottak végre, ami pedig még mélyebbre lökte a déli országrészeket, szegénységet hozva újra a vidékre.
Talibán: ellentmondásos rendet teremtettek
Tulajdonképpen a ’89-es szovjet kivonulást követő több éves polgárháború alapozta meg a tálibok '96-os hatalomra jutását, hiszen addigra már a 15 évnyi háborús viszonyokba az emberek valóban belefáradtak.
Egyfajta össznépi igény volt arra, hogy legyen béke, de legfőképpen legyen rend. Ezt a rendet biztosította, még ha ellentmondásos körülmények között is, a talibán – fogalmaz Sárközy.
A Kandahár központú déli térségből érkező talibán hozta magával a vidékre jellemző értékeket. A legszegényebb középkori körülmények és nomád, félnomád viszonyok között, gyakran a határos pakisztáni menekülttáborokban élő, és onnan hazajövő népesség nem különösebben ódzkodott a tálibok kemény kezű kormányzásától, addigi életük is hasonló körülmények között zajlott.
A tálibok azoknak a térségeknek és az ott élőknek okoztak tragédiát, akik már valamelyest hozzászoktak a szabadabb, nyugatias élethez (és ez etnikailag is meghatározható volt), mint az üzbégek, tadzsikok, hazarák, kabuliak.
Az 1996 és 2001 közötti tálib uralom alapvetően a harcos férfiak ethoszának érvényesülését jelentette. A tálibok által erőszakkal burkába (egész testet lefedő, arcot is elfedő viseletbe) kényszerített afgán nők számára pedig a hagyományos, muszlim értékek követését írta elő – mondja.
Ebbe pedig egyáltalán nem fért bele olyan alapvető dolgok művelése, mint az egyetemi tanulmányok, a munka. A talibán nem vette jó néven, ha egy nő ki volt sminkelve, színes zoknit hordott, vagy éppen zenét hallgatott. Extrém példa, de egyszerűen prostituáltnak tekintették azt a nőt, aki kirúzsozva csak kinézett a szobája ablakából. Ezért már halálbüntetés vagy csonkítás járt, a tálibok által túlhangsúlyozott hudúd (büntetőjogi elrettentő ítéletek) szellemében.
Tragédia az északon élőknek
A tálibok mindezeket a szigorú előírásokat saját magterületükön, a déli országrészekben könnyűszerrel tudták érvényre juttatni, hiszen mindez a helyi (nő)lakosság általánosan vallott és követett értékrendjével rokon volt.
A tragédia ott történt (északon és a nagyvárosokban, Kabulban), ahol a női népesség már egy nyugatiasabb életmódot is megtapasztalt, számukra a saría egyáltalán nem volt „magától” értetődő.
Ezért is kérdéses, hogy a mostani, második tálib hatalomátvétel, mit hoz Afganisztánnak és az afganisztáni nőknek – mondja Sárközy.
A város és a városi lakosság megtapasztalta a lazább életet, életmódot az elmúlt 20 év során, a korábbi tálib uralom alatt megéltek miatt pedig úgy érzik, hogy semmi biztosíték arra, hogy ez így is marad.
Semmifajta védőpajzsa nincs a szekuláris értékeknek. A tálib vezetők pedig továbbra sem mutatnak semmifajta nyitottságot a nők irányában. Összehasonlításképpen: még Iránban is, amelyik szintén egy konzervatív, gyakorlatilag teokratikus (muszlim) állam, még ott is magas, állami, gazdasági pozíciókat töltenek be a nők.
Ez Afganisztánban elképzelhetetlen, talán még a mostani kaotikus állapotok elmúltával is. A figyelmeztető jelek pedig már érkeznek: a női egyetemi oktatók már nem járnak be dolgozni, a heráti egyetemről haza küldték a női hallgatókat, egyre-másra hallani női írók, filmesek meneküléséről.
Félő, hogy a kiteljesedő tálib uralom az egész kulturális, művészeti életet bedarálja majd.
Az írás eredetileg az életforma.hu oldalán jelent meg.
Mi az a megatrend, és miért hagy ki egy jó lehetőséget az, aki nem tudja?
