Amikor Háfez al-Asszad 1930-ben egy szegény kis hegyi faluban megszületett, az a Szíria, amelyet később kormányzott, még nem is létezett. Asszad alavita családból jött és falujukba a franciák vittek elemi oktatást - az oszmánok ezt nem tették, túlságosan lenézték azt a síita kis vallási közösséget. Szíria aztán – Libanonnal együtt – 1946-ban vált de facto független állammá, amikor az utolsó francia katona is elhagyta a két országot.
A Baasz Pártban
Asszad már 17 éves korában belépett az éppen akkor alakuló Baasz (Újjászületés) Pártba, amely az első időkben a régi elitek megdöntésével és határkérdésekkel foglalta le magát. A hatalom az akkori Szíriában a nagyvárosok szunnita nagypolgárainak a kezében volt, akik lenézték a vallási kisebbségeket.
De a Baasz Párt alapítói a Sorbonne egyetemen végeztek és hazavitték a szekularizmus és szocializmus felforgató eszmét a Közel-Keletre. Ezek különösen a kisebbségeknél – az alavitáknál, drúzoknál, izmaelitáknál és a keresztényeknél – termékeny talajra hullottak. A gyarmattartó Párizs pedig szívesen szervezett be alavitákat Szíria ellenőrzésére, amely aztán köztük egy kimondott katonai tradíciót fejlesztett ki.
Ahogyan több szegény, de tehetséges fiatal, Asszad is a katonai akadémiát választja, amely iskola ezzel szinte törvényszerűen vált a forradalmárok keltetőhelyévé – a szunnita nagyvállalkozók és nagybirtokosok ellen. Asszad tehetséges pártaktivitaként emelkedik ki és már 21 évesen a szír egyetemi szerezet élére választják.
Nasszer árnyékában
Asszad példaképe az egyiptomi elnök, Gamal Abden-Nasszer volt. Ő 1952-ben döntötte meg fiatal tisztekkel a királyságot, konfrontációs kurzusra helyezkedett a nyugati hatalmakkal és közeledett a Szovjetunióhoz. Különösen a Szuezi-csatorna 1956-os államosítása (amely során szembeszállt angol és francia érdekeltségekkel) tette Nasszert hőssé a teljes arab világ szemében. Szíriában ez olyan lelkesedést váltott ki, hogy 2 évre rá unióra léptek Egyiptommal.
De az Egyesült Arab Köztáraságnak nevezett államalakulat rövid idő múlva megbukott, mivel Nasszer alattvalóivá próbálta tenni a szír partnereit. Megtizedelete a szír tisztikart, elvette a hatalmat a szír pártoktól és államosította a bankokat. 1961-ben aztán konzervatív szunnita tisztek véget vetettek az uniónak.
Puccsok sora
Két évvel később viszont Asszad tisztjei veszik át a katonai hatalmat, amikor elfoglalják Dumair katonai légibázisát. Az 1963-as államcsínyben való részvétel miatt Asszadot a légierő vezérkari főnökévé nevezték ki, valamint helyet kapott a valódi hatalmat gyakorló Forradalmi Parancsnokság Nemzeti Tanácsában. Ezek a tisztek aztán úgy döntenek, hogy a katonaságon belül véget vetnek a pártoskodásnak és mindenki a Baath párt mögé áll be támogatólag. A 33 éves Asszad kapja a megbízást, hogy katonákat nevezzen ki kormányzati kulcspozíciókba.
Az alavita Mohammed Umran kormányfő helyettes lett, a szintén alavita Szaláh Dzsadíd vezérkari főnök, a szunnita Amin al-Hafiz pedig államelnök. De egy helyi felkelés brutális leverése miatti feszültség következményeként 1966 februárjában véres leszámolásra kerül sor a régi Baath hálózat és a katonai tanács között. A katonaság megrohamozza az elnöki palotát, az elnöknek száműzetésbe kellett vonulnia. Umrant aztán 1972-ben Libanonban meggyilkolták, mielőtt visszatérhetett volna Szírába.
Asszad az 1966-os puccs után védelmi miniszter lett. 1970 november 13-án pedig a 40 éves Asszad egy vértelen puccs során letartóztatja ellenlábasait. Dzsadíd vezérkari főnök egészen 1993-ban bekövetkezett haláláig egy damaszkuszi börtönben raboskodott.
A konszolidáció időszaka
1973-ban Asszad egy népszavazáson elnökké választatja magát. A lakosság nagy része rezignáltan fogadta a történéseket: majd egy évtizednyi politikai káosz, puccsok sora, katonai vereség, gazdasági nehézség és külpolitikai elszigetelődés után stabilitásra vágytak. Asszad és a lakosság csupán 12 százalékát kitevő alaviták által ellenőrzött biztonsági szervek aztán évtizedekre meg is teremtették a politikai stabilitást. Ehhez hozzájárult, hogy kiegyezett a szunnita nagyvárosi polgársággal egy liberálisabb gazdaságpolitikai vonalvezetéssel.
Külpolitikájában is rugalmasnak bizonyult. Szovjet fegyversegélyekkel 400 ezres hadsereget épített ki, anélkül, hogy alávetette volna magát Moszkva parancsainak, avagy a kommunista doktrínának. Az 1979-es iráni iszlám forradalom után szövetséget kötött Teheránnal és később a perzsa állam által támogatott libani Hezbollah milicistákkal.
De a belső radikális mozgalmakat nem tűrte és 1982-ben brutálisan vérbe fojtotta a Muszlim Testvériség hamai felkelését. A vérfürdőnek mintegy 20 ezer - többségében civil - áldozata volt. A Szovjetunió bukása után közelebb húzódott a Nyugathoz és 1990-es Öbel-háborúban a Nyugat oldalán harcolt Szaddám Husszei iraki diktátor ellen.
Aszad 2000-ben bekövetkezett haláláig Szíria „a puccsok hazájából” a „stabilitás mintaállamává” vált a Közel-Keleten. Természetesen ennek megvolt az ára: Asszad egy „bonapartista”, tekintélyelvű, a titkosszolgálat és a hadsereg „mindenhatóságán” alapuló és elnyomó diktatúrát tartott fenn, amely kíméletlenül leszámolt minden ellenzékkel és szélsőséggel.
A fiú elszórja az örökséget
Fia, Bassár el-Aszad eredetileg szemésznek tanult Londonban, bátyja 1994-es autóbalesete után azonban ő lett apja első számú örököse. Bár apja halálakor 34 évesen a törvények értelmében túl fiatalnak számított az ország vezetéséhez, az alkotmányt villámgyorsan módosították, majd Aszadot a voksok 97,2 százalékával elnökké választották. Az országban minden nyilvános beszéd alkalmával tapsolni kell, ha elhangzik a neve.
Bassár azonban jórészt fölélte az örökséget. A nemzeti vagyon jelentős részét unokatestvérének, a bizalmas iráni kapcsolatokat fenntartó Rami Maklufnak játszotta át. Helyi megfigyelők véleménye szerint a kiegyensúlyozottabb hatalmi bázison uralkodó Háfez Asszad alatt ki sem tört volna a 2011-es szír polgárháború, miközben a pénzéhes fia ezt már nem tudta megakadályozni.
Nincs elég hadihajójuk a Hormuzi-szoros biztosítására? 
