Nem egyszerű a helyzet, és a dilemma nem is először vetődik fel. Amikor egy ország atomhatalom lesz, mindenki megpróbálja felmérni, hogy az visszaélhet-e újonnan szerzett lehetőségeivel felelőtlenül, vagy ugyanúgy visszafogja magát, mint eddig mindenki más azóta, hogy a fegyvert a második világháború befejezése érdekében bevetették két japán város ellen, és így mindenki ismerheti a hatást.
Eddig a józanság győzött
Az eddigi atomhatalmak, köztük India és Pakisztán is, akik néha legszívesebben egymás torkának ugranának, fegyelmezettek maradtak, felmérve, hogy egy ilyen háború vagy megnyerhetetlen, vagy akkora a veszteség, hogy a másik ország legyőzése már nem tekinthető nyereségnek. Irán esetében a nyugati világ megijedt, hisz ott azért voltak fenyegetések, olyannyira, hogy el is döntötték: megakadályozzák az ország atomhatalommá válását, bármi áron. Végül olajembargóval sikerült ezt elérni: olajexport nélkül Irán nem tud létezni, nyomorba süllyedne, ennyit nem ért meg nekik az atomfegyver.
Kamikaze ország
Észak-Korea azonban minden eddigihez képest más eset. Egy kicsiny diktatúráról van szó, amely úgy tűnik, bármire képes, az sem kizárt, hogy akár népét is feláldozná, hogy megdicsőüljön. Ilyen vezetőkre láttunk már példát: Hitler az egész népét elpusztította volna, mikor nyilvánvaló lett, hogy elveszti a háborút, Fidel Castro pedig feláldozta volna Kubát, ha Hruscsov belemegy egy korlátozott atomháborúba. Ez a veszély a Kim dinasztia aktuális uralkodójánál is fennáll: adott esetben semmi nem tartja vissza, hogy valóban bevesse a tömegpusztító fegyvert, ha már egyszer megvan neki. Legfeljebb kollektív öngyilkosságot követ el, népével együtt.
Mindenkinek kellemetlen
Az ilyen veszély ellen viszont már logikus, hogy tenni kell. Oroszországnak és Kínának sincs ínyére egy kontrollálhatatlan atomhatalom, még ha közvetlenül nem is őket fenyegeti. Japán már nagyon ideges: a kísérleti rakéták felé irányultak, és ha mégiscsak rászerelnek egy atombombát, könnyen ő lehet a célpont, így az a paradox helyzet állna elő, hogy másodszor is ő a nukleáris fegyver áldozata, ezúttal teljesen ártatlanul.
Végül ott van Amerika, amely egyrészt fenyegetve van a hosszú hatótávolságú rakétával, ha meglesz, másrészt az egyetlen hatalom, amelyik képes akár egy megelőző csapással is elkerülni a várható még rosszabbat. Most még megbízhatatlanok az észak-koreai rakéták, ha van is atombombája a rezsimnek, legfeljebb népe déli fele ellen tudja bevetni, ha el tudja oda juttatni, de ezzel nem nagyon jutna előre, maximum úgy kerülhetne be a történelemkönyvekbe, mint a koreai nép elpusztítója, anélkül, hogy bármi egyebet elért volna.
A megelőző csapás
Így viszont a hadművelet elvileg lebonyolítható anélkül, hogy atombomba robbanjon. Persze biztosra kell menni: a Amerika akkor csaphat oda, ha felmérte már ellensége jószerével összes rakétáját és atombomba-kezdeményét, beleértve a hegyek gyomrába rejtetteket is (talán épp ennek főpróbája volt az afganisztáni barlang-robbantás). Amint jó néhány korábbi művelet mutatta, az amerikaiak képesek egész pontosan beazonosítani és bemérni a célpontokat, itt csak annyival nehezebb a helyzet, hogy mindegyiket kell, és egyszerre.
Mindemellett szóba sem kerülhet egy olyan háború, mint 65-70 éve Koreában, vagy amilyen Vietnamban zajlott. Fel sem merül szárazföldi haderők bevetése, valószínűleg még a dél-koreai hadseregé sem. A terv vélhetőleg arra épül, hogy teljes infrastruktúrájának megsemmisítésével úgy megroppantják Kim Dzsong Un rendszerét, hogy népe ezúttal könnyedén megdönti, ahogy a keletnémetek is megdöntötték a kommunista rezsimet, ott ehhez elég volt Gorbacsov engedélye, sőt biztatása.
Láttak már karón varjút
Kérdés, hogy minderre megvannak-e a pontos amerikai tervek, van-e vészterv, ha mégis élesedik egy kósza észak-koreai atombomba, és működőképesek-e a rendszerdöntési tervek is. Hibázni nem nagyon lehet, ha másért nem, Dél-Korea miatt. Persze számíthatnak még arra is, hogy mindennek puszta lehetőségétől visszakozik a rezsim, és Kínával tárgyalva mérséklik annyira atom-, és rakétaprogramjukat, hogy lekerüljön a háború a napirendről. Végülis láttak már példát arra, hogy ha Amerika a 21. században nagyon meg akar dönteni egy rezsimet, akkor azt meg tudja tenni: ezt tette a Talibánnal Afganisztánban és Szaddam Husszeinnel Irakban. Itt még az utólagos gondoktól sem kellene tartani: az országrész rendbetételét már Szöül intézné.
3,5-3,75 százalék között maradt az amerikai alapkamat. 
