|
| határátkelő |
Már az ókorban is
Amióta a Földön az emberiség országokra, államszövetségekre oszlott (több ezer éve kezdődött a folyamat), azóta aktuális a kérdés, hogy az adott állam kit enged be és kit nem, és ezt hogyan tudja betartatni. Már a nagyra nőtt Római Birodalom szembekerült azzal a problémával, hogy a kelet felől szüntelenül áramló népek belépnek a Duna-Rajna határvonalon, a Limesen, és elárasztják a birodalmat. Végül ez is lett a hatalmas ország veszte: a beáramló germán népek (frankok, osztrogótok, vizigótok, vandálok, szvévek stb.) önálló országokat hoztak létre a Birodalom nyugati felén.
Néha bezárás, néha kizárás
A modern korban megjelent egy ellentétes irányú akadályozás is: vannak országok, melyeket elhagyni akartak polgárai, és azért kellett kerítés, hogy ki ne ürüljenek. Ennek leghíresebb példája az NDK és a berlini fal, de ott van Észak-Korea, és a mi vasfüggönyünk is azért volt, hogy el ne menjünk a vonzó és szabad nyugatra (igaz, mi kaptunk útlevelet, nekünk is inkább a keletnémeteket kellett feltartani barátilag, hogy legalább hozzánk utazhassanak).
Nos, most legalább a másik oldalra kerültünk. Bent vagyunk a nyugati klubban, még határátkelő sincs 3 szomszédunk felé, mindenki szabadon jön-megy. Igen ám, de miután így egy nagy, ellenőrzés nélküli térség jött létre, muszáj annak külső határát lezárni, és a mozgást a hivatalos határátkelőkre terelni. Ezt teszi Amerika is Mexikónál, de az EU balkáni, déli végén is van rá példa.
Elkerülhetetlen
Hogy miért van erre szükség? Azért, mert amíg az emberiség rendkívül eltérő szinten él, ráadásul rengeteg országban háborús helyzet vagy üldözés van, addig óriási tömegek, százmilliók mozdulnak meg a jobb élet, vagy akár csak a puszta életben maradás reményében. Ez a folyamat azonban nem történhet teljesen kontrollálatlanul. Azért hoznak törvényeket a különböző országok, övezetek a menedékjogról, hogy ezt a helyzetet elvileg emberségesen kezeljék.
A cél az, hogy aki tényleg veszélyben van, az menedékre leljen, aki csak jobban akar élni, az ne jöhessen be. Ez utóbbi egy kellemetlen kényszerűség: az USA nem engedheti be fél Latin-Amerikát, Európa pedig fél Afrikát és Ázsiát. Hosszú távon a megoldás az lesz, hogy a szegényebb térségek is felzárkóznak. Ez a folyamat egyébként zajlik, de még a beláthatatlan jövőbe vész a cél elérése.
Ne uszítsunk!
A keményebb dolog a háborús, polgárháborús övezetek kezelése. Aki onnan menekül, be kell engedni, hisz veszélyben van. Márpedig most sok ilyen térség van: Irak, Szíria, Afganisztán, Szomália, Líbia, hogy csak a legfőbbeket említsük. Viszont az onnan menekülőknek is jobb, ha a határállomásokon hivatalosan jelentkeznek a menekült státuszért, nem zöldhatárokon kúszva, levegőtlen kamionokba zsúfolódva próbálkoznak, ami önmagában rendkívül veszélyes számukra, pláne ha családostul jönnek.
Viszont ezzel egyidejűleg most haladéktalanul be kellene fejezni a menekültek elleni uszítást. Nem fognak már korlátlanul áramlani. Akit tényleg veszély fenyeget, annak menedéket kell nyújtanunk, persze a többi EU országgal együttműködve. A koszovóiakat viszont nyugodtan hazaküldhetjük: nem fenyegeti őket otthon senki, sőt mi adtunk nekik hazát, a NATO választotta le őket Szerbiáról, és országukat elismertük. Kérhetnek vízumot, ha pedig megvan még a szerb útlevelük, simán jöhetnek, mint turisták.
