Aki sorba rendezi az elmúlt napok híreit, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy Orbán Viktor elindította az Európai Unióból való kilépéshez vezető folyamatot. A politikai nyilatkozatok, tettek már eddig is beleilleszkedtek ebbe a képbe, de most határponthoz értünk: anyagilag is megkezdődhet a leválás a közösségről. Vajon a miniszterelnök tényleg elhatározásra jutott, vagy amit most látunk, az is csak egy kelléke Orbán politikai színházának, amely leginkább a szélsőségig tolt alkupozícióról szól? Egyre több az elbizonytalanító pont.
A magyar kormányfő a vidéki magyar ember archetípusát akarta bevinni az uniós tárgyalótermekbe. Azt, aki talpraesett, nem ugrik el a kihívások elől, odamond, és végső soron eléri, amit akar, kemény alkuk árán. A diplomácia világából sem hiányoz(hat)nak ezek a karakterjegyek, de Orbán ennek a legnyersebb változatát képviseli, azt, aki mindenáron megvédi – vélt vagy valós - igazát a kocsmában vagy a disznóvágáson, a pap vagy a helyi tanító ellenében. És aki a vereséget is úgy adja el, hogy az győzelem.
Ez a nyakasság, makacsság imponáló az itteni szavazók egy jelentős részének, de a brüsszeli tárgyalásokon megütközést kelt. Nem találnak fogást Orbánon, nem értik a logikáját. Talán már meg sem próbálják megérteni. Ehelyett az uniós mechanizmusokon próbálnak módosítani: most például a közösségi források elosztásához kötnének olyan feltételeket, amelyek korábban szóba sem kerültek. Annyira evidencia volt, hogy jogállamiság alatt ugyanazt gondolják a tagállamok.
Van olyan optikája ennek a történetnek, ami vitathatatlanul azt mutatja, hogy Orbán kikerülhetetlen szereplője lett az uniós nagypolitikának. Szándékosan nem megkerülhetetlent írtam, és az olvasó bizonyára érti a különbséget. A magyar kormányfő nem lett meghatározó, véleményvezér alakja az uniós politikai elitnek, de folyamatosan beleütköznek, mint a mobilját az utca kellős közepén nyomkodó járókelőbe a többiek. Valamit mindig reagálni kell rá. Ha pedig rászólnak, arrogánsan válaszol.
Ez a dafke magatartás jellemzi Orbán uniós politikáját. És ez a dafke magatartás távolítja el egyre inkább Magyarországot a közös értékektől. Minden jogállami vita gyöngíti ezt a kapcsolatot. Természetesen lehet legitim álláspont az, amit a magyar miniszterelnök képvisel ezekben a kérdésekben (bíróságok függetlensége, sajtószabadság, egyebek), de annak gyakorlásához nem biztos, hogy megfelelnek az uniós keretek. A különutasságot is lehet választani, de ahhoz nem kell mindenáron az EU.
Mostanáig ezek inkább elméleti viták voltak, amit a kormány rendre azzal zárt le, hogy nincs szándék az unió elhagyására. Ám mint jeleztem, most egy új helyzet állt elő. Lehetett parttalan vitákat folytatni Brüsszellel jogállami kérdésekben, de a közösséghez tartozásunk masszív pillére továbbra is megmaradt: az uniós források. Ez egy elszakíthatatlan szálnak tűnt – eddig.
Az elmúlt napokban azonban a kormány már arra helyezte a hangsúlyt a jogállami vitákkal kapcsolatban, hogy ha odáig fajul a helyzet, Magyarország képes a piacról finanszírozni magát. Tehát lemondunk a tomboló járvány miatt felállítandó helyreállítási alapból ránk jutó részről, egyben kockára tesszük az új, hét éves költségvetési időszakban nekünk járó támogatások egy részét. Inkább hitelt veszünk fel a külföldi befektetőktől. Azoktól, akiknek a pénzéről az elmúlt tíz évben igyekeztünk megszabadulni, hogy a saját lábunkra állhassunk, és a magyar adófizetők finanszírozzák az államot.
Devizahitelt egyébként nemrég vettünk fel. Aminek érdekes volt az időzítése innen visszanézve, mivel a vétó bejelentése előtt ment ki – mondhatni váratlanul - a piacra az adósságkezelő. Mintha gyorsan be akartak volna spájzolni, számítva arra (vagy tudva arról?), hogy a politikai bejelentések drágíthatják a hitelfelvételt.
A kibocsátás eredményeként a 10 éves kötvény kamata 0,5 százalék lett, a 30 éves papíré 1,5 százalék. Nem rossz, nem rossz. Ugyanezt gondolhatja Orbán is, aki a ma reggeli rádióinterjújában is megemlítette, hogy adott helyzetben az ország képes lenne magát finanszírozni.
Eközben akadozva, de formálódik a uniós helyreállítási alap, aminek a feltöltésére szánt hosszú távú hitel kamata nagyon közel lehet a 0 százalékhoz. Gulyás Gergely miniszter 0,1-0,2 százalékról beszélt kérdésünkre a legutóbbi Kormányinfón. A kamatkülönbözet lehet az ára tehát annak, ha függetlenítjük magunkat az uniós hitelcsomagtól.
De ez a jelek szerint nem tántorítja el a magyar kormányt, ahol azzal nyugtatják a közvéleményt, hogy nagyon csúnyán megfizethetjük az árát annak, ha a közös hitelfelvevők valamelyike csődöt jelent. Akkor az adósság törlesztése rászáll a többiekre, így Magyarországra is. Ezt a kockázatot márpedig nem vagyunk hajlandóak vállalni. És mivel a jogállami kérdések átszövik a költségvetési vitát is, ha Orbán kitart az álláspontja mellett, akkor az innen kieső forrásokat is a piacról kell majd pótolnunk.
Mindezt sorba rakva arra juthatunk, hogy a politikai kötelékek után a financiális kötelékek is elkezdtek lazulni az unióval. Ami csak oda vezethet, hogy egy ponton teljesen értelmetlenné válik a tagságunk. De eljuthatunk erre a pontra? Ha egy éve kérdeznek, azt mondom, hogy nem. Most azt mondom, hogy tudja a fene. Orbán alkudozásának lényege, hogy messze túlmegy a realitásokon. A pénzügyi függetlenedés belengetésével azonban túl nagyot lépett, olyan távlatot nyitott meg, ami eddig képtelenségnek tűnt: az EU elhagyását.
Már csak egy kérdés marad: akkor, amikor a világ tömbösödik, és az Egyesült Államok meg Kína köré csoportosuló politikai és kereskedelmi szövetségek állnak szemben egymással, mire jutnánk mi kis szigetként Európa közepén? Erre csak egyféle választ lehet adni.
Az elnök nem is volt ott. 
