Mire készül Orbán Viktor? Az EU elhagyására?
Orbán alkudozásának lényege, hogy messze túlmegy a realitásokon. A pénzügyi függetlenedés belengetésével azonban túl nagyot lépett, olyan távlatot nyitott meg, ami eddig képtelenségnek tűnt: az EU elhagyását. Jegyzet.
Aki sorba rendezi az elmúlt napok híreit, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy Orbán Viktor elindította az Európai Unióból való kilépéshez vezető folyamatot. A politikai nyilatkozatok, tettek már eddig is beleilleszkedtek ebbe a képbe, de most határponthoz értünk: anyagilag is megkezdődhet a leválás a közösségről. Vajon a miniszterelnök tényleg elhatározásra jutott, vagy amit most látunk, az is csak egy kelléke Orbán politikai színházának, amely leginkább a szélsőségig tolt alkupozícióról szól? Egyre több az elbizonytalanító pont.
A magyar kormányfő a vidéki magyar ember archetípusát akarta bevinni az uniós tárgyalótermekbe. Azt, aki talpraesett, nem ugrik el a kihívások elől, odamond, és végső soron eléri, amit akar, kemény alkuk árán. A diplomácia világából sem hiányoz(hat)nak ezek a karakterjegyek, de Orbán ennek a legnyersebb változatát képviseli, azt, aki mindenáron megvédi – vélt vagy valós - igazát a kocsmában vagy a disznóvágáson, a pap vagy a helyi tanító ellenében. És aki a vereséget is úgy adja el, hogy az győzelem.
Ez a nyakasság, makacsság imponáló az itteni szavazók egy jelentős részének, de a brüsszeli tárgyalásokon megütközést kelt. Nem találnak fogást Orbánon, nem értik a logikáját. Talán már meg sem próbálják megérteni. Ehelyett az uniós mechanizmusokon próbálnak módosítani: most például a közösségi források elosztásához kötnének olyan feltételeket, amelyek korábban szóba sem kerültek. Annyira evidencia volt, hogy jogállamiság alatt ugyanazt gondolják a tagállamok.
Van olyan optikája ennek a történetnek, ami vitathatatlanul azt mutatja, hogy Orbán kikerülhetetlen szereplője lett az uniós nagypolitikának. Szándékosan nem megkerülhetetlent írtam, és az olvasó bizonyára érti a különbséget. A magyar kormányfő nem lett meghatározó, véleményvezér alakja az uniós politikai elitnek, de folyamatosan beleütköznek, mint a mobilját az utca kellős közepén nyomkodó járókelőbe a többiek. Valamit mindig reagálni kell rá. Ha pedig rászólnak, arrogánsan válaszol.
Ez a dafke magatartás jellemzi Orbán uniós politikáját. És ez a dafke magatartás távolítja el egyre inkább Magyarországot a közös értékektől. Minden jogállami vita gyöngíti ezt a kapcsolatot. Természetesen lehet legitim álláspont az, amit a magyar miniszterelnök képvisel ezekben a kérdésekben (bíróságok függetlensége, sajtószabadság, egyebek), de annak gyakorlásához nem biztos, hogy megfelelnek az uniós keretek. A különutasságot is lehet választani, de ahhoz nem kell mindenáron az EU.
Mostanáig ezek inkább elméleti viták voltak, amit a kormány rendre azzal zárt le, hogy nincs szándék az unió elhagyására. Ám mint jeleztem, most egy új helyzet állt elő. Lehetett parttalan vitákat folytatni Brüsszellel jogállami kérdésekben, de a közösséghez tartozásunk masszív pillére továbbra is megmaradt: az uniós források. Ez egy elszakíthatatlan szálnak tűnt – eddig.
Az elmúlt napokban azonban a kormány már arra helyezte a hangsúlyt a jogállami vitákkal kapcsolatban, hogy ha odáig fajul a helyzet, Magyarország képes a piacról finanszírozni magát. Tehát lemondunk a tomboló járvány miatt felállítandó helyreállítási alapból ránk jutó részről, egyben kockára tesszük az új, hét éves költségvetési időszakban nekünk járó támogatások egy részét. Inkább hitelt veszünk fel a külföldi befektetőktől. Azoktól, akiknek a pénzéről az elmúlt tíz évben igyekeztünk megszabadulni, hogy a saját lábunkra állhassunk, és a magyar adófizetők finanszírozzák az államot.
Devizahitelt egyébként nemrég vettünk fel. Aminek érdekes volt az időzítése innen visszanézve, mivel a vétó bejelentése előtt ment ki – mondhatni váratlanul - a piacra az adósságkezelő. Mintha gyorsan be akartak volna spájzolni, számítva arra (vagy tudva arról?), hogy a politikai bejelentések drágíthatják a hitelfelvételt.
A kibocsátás eredményeként a 10 éves kötvény kamata 0,5 százalék lett, a 30 éves papíré 1,5 százalék. Nem rossz, nem rossz. Ugyanezt gondolhatja Orbán is, aki a ma reggeli rádióinterjújában is megemlítette, hogy adott helyzetben az ország képes lenne magát finanszírozni.
Eközben akadozva, de formálódik a uniós helyreállítási alap, aminek a feltöltésére szánt hosszú távú hitel kamata nagyon közel lehet a 0 százalékhoz. Gulyás Gergely miniszter 0,1-0,2 százalékról beszélt kérdésünkre a legutóbbi Kormányinfón. A kamatkülönbözet lehet az ára tehát annak, ha függetlenítjük magunkat az uniós hitelcsomagtól.
De ez a jelek szerint nem tántorítja el a magyar kormányt, ahol azzal nyugtatják a közvéleményt, hogy nagyon csúnyán megfizethetjük az árát annak, ha a közös hitelfelvevők valamelyike csődöt jelent. Akkor az adósság törlesztése rászáll a többiekre, így Magyarországra is. Ezt a kockázatot márpedig nem vagyunk hajlandóak vállalni. És mivel a jogállami kérdések átszövik a költségvetési vitát is, ha Orbán kitart az álláspontja mellett, akkor az innen kieső forrásokat is a piacról kell majd pótolnunk.
Mindezt sorba rakva arra juthatunk, hogy a politikai kötelékek után a financiális kötelékek is elkezdtek lazulni az unióval. Ami csak oda vezethet, hogy egy ponton teljesen értelmetlenné válik a tagságunk. De eljuthatunk erre a pontra? Ha egy éve kérdeznek, azt mondom, hogy nem. Most azt mondom, hogy tudja a fene. Orbán alkudozásának lényege, hogy messze túlmegy a realitásokon. A pénzügyi függetlenedés belengetésével azonban túl nagyot lépett, olyan távlatot nyitott meg, ami eddig képtelenségnek tűnt: az EU elhagyását.
Már csak egy kérdés marad: akkor, amikor a világ tömbösödik, és az Egyesült Államok meg Kína köré csoportosuló politikai és kereskedelmi szövetségek állnak szemben egymással, mire jutnánk mi kis szigetként Európa közepén? Erre csak egyféle választ lehet adni.
