Február közepén Ursula von der Leyen német védelmi miniszter bemutatta a kormánya új biztonsági stratégiáját, amelyen teljesen újradefiniálta Berlin Moszkvához való viszonyát. Míg a legutóbbi, 2006-os stratégia még „kiemelt partnerként” beszélt Oroszországról, addig a mostani véget vet az elmúlt évek közeledésének. A miniszter kifejtette, hogy Oroszország eljárása Ukrajnában átalakítja a teljes európai biztonsági struktúrát, Németországnak ezért megfelelő választ kell találnia a Kreml „geostratégiai hatalmi politikájára és a katonai erőszakra épülő érdekérvényesítésére”. A miniszter szavaira már csak azért is figyelnünk kell, mert Merkel kancellár egyik legfőbb bizalmasáról van szó és a berlini politikai körökben egyre gyakrabban vetődik föl a neve, mint Merkel utódja.

Indulnak a német tankok Lengyelországba – de most támogatásként

Alig pár nappal az új stratégia bemutatása után a német pénzügyminiszter jelentette be, hogy 2017-től megemelik a hadsereg költségvetését, mert „a világ sajnos bizonytalanabbá vált a felbukkanó krízisek és instabilitások révén”. A Védelmi Minisztérium szóvivője pedig két napja közölte, hogy az évek óta leépülő német tüzérségből a harckocsik kivonása azonnali hatállyal leáll, sőt több tucat új Leopard 2A5 típusú tankot szereznek be, és még Lengyelországnak is leszállítanak harckocsikat.

Leopard 2A5 - Sicherheitsoffizier ALÜ, via Wikimedia Commons

Az elmúlt hónapokban szembesült az ország azzal, hogy a német hadsereg felszereltsége súlyos kívánnivalókat hagy maga után. Az ország csupán alig több, mint a GDP 1,3%-át költi védelmi kiadásokra, szemben a NATO-által elvárt 2%-al.

A bizonytalan európai nagyhatalom

Ahogy Németország kiemelten exponálja magát Európa két kiemelt problémája, Ukrajna és Görögország kapcsán, úgy figyelik árgus szemek a kontinens új nagyhatalmának minden szavát és lépését. A gazdasági ereje mindenesetre már brutális: a teljes EU export 27%-át a németek adják és a teljes EU-Kína kereskedelem egynegyedét is ők bonyolítják.

A 2010 óta kisebb-nagyobb hullámzással zajló eurókrízis is olyan piedesztálra emeli Berlint, ahol bár magabiztosságot tettet, valójában mélyen bizonytalan a kimenetelt illetően. A huszadik századot hátrahagyva egy demokratikus, pacifista országot látunk, amely ambivalens az új szerepét illetően. Az arrogancia bélyegét el akarja kerülni, még ha ezt az athéni és madridi radikális baloldal rá is akarja sütni. Mindenesetre Németország képe változik Európában, különösen a válsággal küzdő déli perifériákon.

De a politikai ereje még gyerekcipőben jár, ahogy a Minszk II megállapodás utáni turbulenciák is mutatták. Mindenesetre irónikus, hogy az a Németország, amelyet az elmúlt században kétszer is megakadályozott az Egyesült Államok abban, hogy európai hegemón hatalom legyen, most Washingtont győzködi, hogy a katonai megoldás Ukrajnában nem oldaná meg a problémát.

Újra itt vagyunk a régi német problémánál. A németek túl erősek a kontinensen, hogy figyelmen kívül lehessen őket hagyni, de túl gyengék, hogy az akaratukat teljesen véghezvigyék. Hamarosan talán próba elé kerül, hogy az akaratuk kitart-e, ha az erejük elégtelennek fog bizonyulni.

Káncz Csaba jegyzete