Ki emlékszik arra, hogy mit csinált ezelőtt pontosan hat hónappal, 2022. február 23-án délután és este? Valószínűleg kevesen. Arra viszont a legtöbben válaszolni tudnának, hogy mikor, hol és hogyan szembesültek másnap, február 24-én hajnalban, reggel vagy délelőtt azzal a hírrel, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát.
Bizony, e sorok írásának idején már csak néhány óra választ el minket attól, hogy a háború kitörésének féléves „évfordulójára” emlékezzünk. Nem tudom, ha azon az első napon, vagy akár az első egy-két hétben végeznek egy közvéleménykutatást arról, hogy meddig is tarhat el ez az egész, akkor milyen válaszok születtek volna, de azt hiszem, néhány naptól a néhány hétig terjedő tippek messze többségben lettek volna.
Az első napokban úgy tűnt, az oroszok gyorsan lerendezik a szerencsétlen kis Ukrajnát, aztán meg úgy, a vártnál messze erősebb ukrán hadsereg a megszállókat véres fejjel küldi haza. A döntőnek látszó fordulatok aztán nem váltak döntővé, és a háború azóta is tart, az elmúlt hetekben pedig minden eddiginél statikusabbá vált, néhány falu, néhány négyzetkilométer sorsáról szólnak a napi hírek.
Nem látszik a fény az alagút végén
Egy dolog látszik most biztosnak: ennek a háborúnak még sokáig nem lesz vége. Egyszerűen azért, mert az ilyen, viszonylag kiegyenlített erőkkel zajló, „rendes” háborúknak nincs gyorsan vége. Minden egybehangzó vélemény szerint Németország a sztálingrádi vereséggel, de legkésőbb a kurszki csatával elvesztette a második világháborút. Az utóbbinak is vége volt 1943 júliusában, tehát ami azután, 1945 májusáig történt, több millió katona és civil halála már csak egy elhúzódó végjáték volt.
Nehéz viszont elfogadni, hogy ez a háború is még hónapokig, de akár évekig is eltarthat. Talán ezért keresnek és várnak sokan olyan eseményeket, amelyek végre gyorsan pontot tennének az események végére. Az első napok óta mondogatják például sokan – Magyarországon pedig különösen, de ennek okait most inkább hagyjuk –, hogy Putyin „csak altat”, nem akarja bevetni a legjobb erőit, de majd ha előkerülnek az igazi orosz csodafegyverek, a kilőhetetlen tankok, a győzhetetlen repülők, a hiperszonikus rakéták, és a többi... Na, akkor majd lesz nemulass, az ukránok, sőt az összes európai vezető térden állva könyörög majd a békéért.
Azóta eltelt hat hónap, és az ilyen kommentek még mindig rendszeresek a közösségi médiás felületeken. Hagyjuk is most azt, hogy mennyire reális az, hogy egy ország, ahol egy mobiltelefont vagy egy mai alsókategóriás autót nem tudnak saját erőből legyártani, az kilométerekkel a nyugat előtt járjon haditechnika terén, mert nem ez a legnagyobb probléma ezekkel a fantazmagóriákkal.
Csodafegyverek ugyanis nincsenek. Illetve vannak, csak éppen csodát nem tudnak csinálni. A náci propaganda termékeként szerepelnek a történelemkönyvek lábjegyzetei között a második világháborús német csodafegyverek, pedig azok igenis léteztek. A V-2 rakéta, a sugárhajtású Me-262-es vadászgép, a Type-XXI-es tengeralattjáró például mind hosszú évekkel előzte meg a korát, csak éppen nem termett belőlük több ezer darab, kiképzett kezelőszemélyzettel ellátott, üzemanyaggal és lőszerrel feltöltött darab belőlük. Mert csodák nincsenek egy háborúban. Hiába létezik a Kinzsal hiperszonikus rakéta, az Armata tank vagy a Szu-akárhányas repülőgép, és még mindaz, amit állítólag Putyin rejteget, ha havonta pár darabot tudnak belőle legyártani az oroszok, és közben etetni is alig tudják a fronton harcoló katonáikat.
De ugyanez igaz a másik oldalon is. A HIMARS-rakétavetők nagy fordulatot hoztak a háborúba, de egyelőre ez a fordulat a most látható véres patthelyzethez vezetett. A jelen körülmények között a HIMARS szinte csodafegyver, hiszen az oroszok nem tudnak egyelőre mit kezdeni vele, csak éppen sem rakétavetőből, sem rakétából nincs elég az ukránoknak. Hetek óta „bármelyik pillanatban” megindulhat a nagy ukrán offenzíva Herszonnál, de a valóság az, hogy HIMARS ide vagy oda, nincs elég páncélosa, sem elég ágyúja, sem elég jól kiképzett katonája az ukránoknak erre.
Tegyük fel viszont – minden katonai, gazdasági és diplomáciai realitást félretéve –, hogy holnap megérkezik még ezer darab rakétavető Ukrajnába, korlátlan lőszerkészlettel, jól kiképzett személyzettel. Pár hét alatt porrá lövik az orosz hadsereget, és a győzelmes ukránok bevonulnak – várjunk, hova is? Ukrajna február 24-i határaira? A 2014-ben elcsatolt Krímre? A szeparatista köztársaságokba? És akkor majd béke lesz? Csodák sajnos nincsenek.
De menjünk még tovább: Putyint és az egész háborúpárti orosz vezetést elragadja egy rejtélyes, halálos kór, helyükre békepárti vezetők kerülnek, és össznépi örömünnep közepette béketárgyalások kezdődnek. Ha még a határokról meg is egyeznek, mi lesz a helyreállítással? A háborús bűnösök felelősségre vonásával? Az Oroszországba hurcolt százezrekkel? A visszafoglalt területek orosz lakosságával? És ha mégis sikerülne békét kötni, ki nyomja ezt le az oroszok egy nem ismert, de nagyon jelentős százalékának a torkán, akik a putyini propaganda valóságában élnek? Pont ma került elém egy felmérés, amely szerint a Fidesz-KDNP szavazók 3 (három) százaléka szerint felelős Oroszország a háború kitöréséért, 49 százalékuk szerint viszont az Egyesült Államok – és hazánkban azért még nincsenek oroszországi állapotok, bár erről az Országos Meteorológiai Szolgálatot is meg kellene kérdezni. (Az alábbi film a "felszabadított" Mariupolról készült. Itt béke lenne, ha el is hallgatnának a fronton a fegyverek?)
Történelmi léptékek
A háború valóságát csodafegyverek várása helyett sokkal jobban leírja az alábbi Twitter-bejegyzés. Május eleje óta az orosz tüzérség átlagosan napi 30-40 ezer lövedéket lőtt ki az ukrán állásokra, városokra, falvakra, de voltak napok, amikor 50-60 ezret. Ez a kalibereket is figyelembe véve megközelíti az első és második világháború értékeit, ha pedig a frontvonalak hosszával is leosztjuk a mennyiségeket, akkor a háború sújtotta ukrán területeken a rombolás bőven világháborús mértékű. Ez itt nem egy lokális háború, ez a történelem „nagy” háborúival összemérhető pusztítás. És meddig mehet ez így tovább? A szakértő számításai szerint a meglévő orosz készletek, a gyártási kapacitások és a tüzérségi eszközök elhasználódása alapján az oroszok ezt a tüzérségi aktivitást 23,4 hónapig tudják még fenntartani. (Ebbe bele vannak már számolva az ukrán tüzérség okozta becsült veszteségek, viszont a leselejtezett szovjet készletek egy részének bevetése nem – de talán mindegy is.)
1/17 A war that the world has not seen for a long time...#RussianUkrainianWar #ATACMSForUkraine #OSINT @TheStudyofWar @McFaul @AlexKokcharov @KofmanMichael @shashj @general_ben @apmassaro3 #Oryx pic.twitter.com/sXwLXYiS09
— Volodymyr Dacenko (@Volodymyr_D_) August 18, 2022
Az első világháború nagy nyugati fronti csatáinak helyszínén még ma is láthatóak a gránáttölcsérek. Ott már több mint egy évszázada hallgatnak a fegyverek, de a háború összes sebe még mindig nem gyógyult be. Az ukrajnai háború nem fog csodával határos módon véget érni valami filmbe illő fordulattal, és amikor majd egyszer befejeződik, a romok szó szerinti és képletes eltakarítása is sokkal tovább fog tartani, mint fél év – bármilyen hosszúnak is tűnik most ez az elmúlt hat hónap.
