Néhány napot szabadságon, ráadásul külföldön töltve szinte elfelejti az ember, hogy háború van, Európában, egy szomszédos országban. Ha csak rá-rápillantunk a friss hírekre, az ukrajnai események már csak valami nagyobb fejlemény kapcsán uralják a címlapokat, szép lassan kikoptak a hírportálok vezetői helyeiről a folyamatosan frissített hírösszefoglalók, lapunk reggeli-esti összeállításaihoz is nehezebb már összevadászni a híreket, elkapott utcai, bolti beszélgetésekben sem kerül elő annyira gyakran a téma.
Ebben nyilván benne van az, amit “háborús fáradtság”-ként emlegetnek már egy ideje politikusok és elemzők. Akármilyen rémes vagy szokatlan is egy inger, ha elég sokáig vagyunk kitéve neki, egy idő után megszokjuk. A napi több tucat, több száz halott egy idő után már nem üti át ezt az ingerküszöböt, egy-egy ukrán település elleni pusztító orosz rakétatámadás már nem számít igazi hírnek.
A megszokás és a belefáradás biztosan szerepet játszik, de van talán egy másik oka is ennek a jelenségnek. Ez a háború minden borzalma ellenére, vagy inkább a mellett, túlságosan, a hihetetlenségig abszurd. Valamelyik február végi napon beszélgettünk egy kollégámmal, és ő valami olyasmit mondott: “Tankokkal elfoglalni egy másik országot? Ez annyira 20. századi dolog.”
Hát igen, a 20. század vége felé, Európában születettek közül szerintem nem sokan gondoltuk volna, hogy egyszer még erre sor kerül. Biztosan nem én voltam az egyetlen, aki gyerekkorában falta a hadtörténeti ismeretterjesztő könyveket, és néha kicsit azért sajnálta, hogy nem tehet majd tanúbizonyságot bátorságáról és rátermettségéről a csatatéren is. Mert az nem nagyon volt kérdés, hogy erre nekünk már nem lesz alkalmunk.
Ti meghülyültetek?
Aztán kicsit felnőve már egyértelműen örültem persze ennek, és arra is rájöttem, hogy valószínűleg a fedezék alján, magzatpózba gömbölyödve próbálnám túlélni, ha csatába kéne mennem. Másrészt pedig nagyjából az ismert kamikazés vicc pilótájához hasonlóan reagálnék, ha valaki azt mondaná, hogy valami olyan homályos értelmű dologért, mint a “haza”, vagy a “szabadság” kockáztassam az életem, ha a saját vagy családom, barátaim élete egyébként nincs közvetlen veszélyben.
Ha valaki esetleg nem ismerné, a vicc nagyjából így szól:
Behívatja a tábornok a kamikaze-küldetésre kijelölt pilótát.
- Pilóta, az lesz a feladata, hogy beül egy robbanószerrel megtömött repülőgépbe.
- Igenis, uram!
- A gépet a légvédelmi zárótűzön át az ellenséges hajók fölé vezeti.
- Igenis, uram!
- Kiválasztja a legnagyobb hajót.
- Igenis, uram!
- Ezután a repülőgépet belevezeti a hajóba, és hősi halált halva megsemmisíti egy hatalmas robbanásban.
- Igenis, uram! Lehet egy kérdésem, uram?
- Mondja.
- Te teljesen meghülyültél, bazdmeg?
A háború első napjaiban azt nem értettem, hogy hogyan lehet ennyi ukrán, aki nemhogy nem mondja azt feletteseinek, hogy ti meghülyültetek, bazdmeg?, amikor a tankok ellen küldik őket, hanem önként és dalolva fog fegyvert az agresszor ellen. Utána néhány nappal már azt nem értettem, hogy az orosz kiskatonák, akiket nagyjából díszszemlére felkészítve küldtek be Ukrajnába, majd szembesültek azzal, hogy itt őket bizony meg akarják ölni, és sokakat tényleg meg is ölnek, hogyhogy nem fordulnak vissza, és teszik fel a fenti kérdést saját fegyvereikkel megtámogatva parancsnokaiknak és Putyinnak.
Olvasom és időnként írom is a háború híreit, mégsem értem - valószínűleg az én készülékemben van a hiba.
A háború pedig azóta talán még abszurdabb, de egyben még sötétebb is lett. Az első napok hitetlenkedését, a lerobbant orosz tankok személyzetével viccelődő ukránok helyét a lemészárolt, megerőszakolt, megkínzott civilek vették át, maga a háború pedig abból a furcsa operettháborúból a második, sőt az első világháború világát felidéző “rendes” háborúvá vált. Nem néhány ezer fegyveres lövöldözik itt már egymásra, hanem frontvonal van, hadosztályok, több száz, több ezer tank, ágyú és repülőgép csap össze nap mint nap.
Kinek higgyünk?
És ha ez nem lenne elég, hogy minden valóságossága ellenére mégis nehéz legyen valóban felfogni, hogy ez tényleg megtörténik, még ott van az is, hogy csaknem lehetetlen kiigazodni a háborús információk tömkelegében.
Azt hihette volna az ember, hogy egy a tévékamerák mellett okostelefonokkal, drónokkal közvetített, műholdak, mindenféle csúcstechnológiás eszközök által megfigyelt háborúról majd mindent tudni fogunk. De ez nem így van, vagy legalábbis a mindenbe a nyilvánvaló hazugságok, a félinformációk és a tévedések is beletartoznak.
Az nem kérdés, és nem is újdonság, hogy Oroszország az információt saját lakossága és a külvilág ellen is fegyverként használja, és az állami vagy államilag szervezett orosz propaganda szemrebbenés nélkül közöl bármilyen hazugságot, ha azt hatékonynak látja. De az ukrán híradásokban sem lehet megbízni, hiszen természetesen a katonai célokat vagy a számukra előnyösnek ítélt narratíva fenntartását figyelembe véve ott sem éppen a teljes igazságot tárják a közvélemény szeme elé. Maradnak a megbízhatónak ítélt nyugati lapok, szakértők, akik viszont tévedhetnek, és tévednek is. És ott vannak azok az elemzők, akik nyíltan elérhető forrásokból sokszor mindenki más előtt járnak, máskor viszont legalább akkora bakot lőnek, mint a “hivatásosok”, ráadásul sokszor csupán egy közösségi médiás felületen osztják meg eredményeiket.
Újságíróként, a napi hírversenyben is helytállni igyekezve, lehetetlen ellenőrizni e források hitelességét, az ember kénytelen az ösztöneire és a józan eszére hagyatkozni, amikor dönt egy-egy információ közléséről. Azonban mindig ott a bizonytalanság, hogy mi van, ha egyszer tényleg sikerül valami igazán súlyos, egyértelműen a tényekkel ellentétes hazugságot, álhírt vagy marhaságot a kedves olvasó elé tárni.
Nincs jó magyar fordítása a post-truth kifejezésnek, pedig egyértelmű, hogy valamilyen szinten tényleg az igazság utáni világban élünk, ennek belátásához elég csak egyetlen nap belenézni a belpolitikai hírekbe. Csak közben azért próbáljuk nem elfelejteni, hogy a világ első rendes, igazság utáni háborúja azért a sokszor homályos részletek, és minden abszurditása ellenére mégiscsak valóság, ráadásul sokak, ukrán és orosz civilek, ukrán és orosz katonák számára nagyon is halálos valóság.
A digitális reklámfelületek sem világítanak majd. 
