Végre megszületett a megoldás a klímaváltozás megfékezésére?

Nem ellenség az atomerőmű. (Fotó: Getty)

Korunk legnagyobb problémáját körüljáró könyvet mutat be a New York Times: az A Bright Future (Egy fényes jövő) című kötet arról szól, hogyan lehetne tényleg hatékonyan megfékezni a klímaváltozást - teszi mindezt úgy, hogy egy már bizonyítottan működő energiapolitikai modellt állít a középpontba.

Enyhülget már az atompara

A Joshua S. Goldstein-Staffan A. Qvist szerzőpáros jegyezte kötet a svédországi gyakorlatban látja az egyetlen járható utat, melynek központi eleme - elsőre meghökkentő módon - az atomenergia. Az atomenergiának jellemzően rémes a sajtója, a közvélemény - az oroszokkal való üzletelésre különösen fogékony magyar döntéshozókat leszámítva - általában élből teljes elutasítással viszonyul hozzá, ami főképp a csernobili és a fukusimai atomkatasztrófa nyomasztó emlékének tudható be. A nukleáris megoldások sajtója azonban már jóval a balesetek előtt is rossz volt, ám akkor még nem az aggódó környezetvédők emelték fel ellene a hangjukat: az '50-es, '60-as évek amerikai és európai értelmisége azért félt az atomerőművektől, mert azok elszaporodása és az így elérhető olcsó áram vélekedésük szerint a Föld ugrásszerű túlnépesedéséhez és a városok túl nagyra hízásához vezetett volna. Ezek végül be is következtek, de a tragikus balesetek miatt az atomtól való idegenkedés mára már a katasztrófáktól való félelemben gyökerezik. Viszont lassan fordulni látszik a kocka.

Néhány hónappal ezelőtt jelent meg a Union of Concerned Scientists tanulmánya, mely amellett érvelt, hogy az USA elaggott atomerőműveit nem bezárni, hanem felújítani és fenntartani kellene, mégpedig azért, mert bár drágább a működtetésük, sokkal kisebb a károsanyag-kibocsátásuk, mint a helyükbe érkező szén- vagy földgázerőműveknek, melyek telepítését azért is szorgalmazzák, hogy legyen mivel betömni az energialyukat, melyet a bezárandó nukleáris erőművek hagynának maguk után - azokat ugyanis a zöldenergia egyelőre nem tudja kipótolni, mert ahhoz nem terjed elég gyorsan. Az USA atomerőműveinek harmada működik nem kifizetődően, illetve áll bezárás előtt, és ha ezt mind fosszilis tüzelőkkel működő erőművekkel váltanák ki, az a tanulmány szerint 6 százalékos emisszió-növekedést hozhat az Egyesült Államokban. Pedig az USA emissziója már most riasztó állapotban van, nyolc éve nem ugrott akkorát, mint tavaly.

Szép a zöld, de nem elég

Mint hogy az ENSZ tavalyi klímaügyi jelentése szerint a világ nettó károsanyag-kibocsátásának 2050-re a nullára kell süllyednie, különben gyakorlatilag vége lesz a világnak, ahogy ismerjük, a lehető legfontosabb lenne a lehető leggyorsabban lépni az ügyben. A visszakézből érkező válasz az, hogy zárjunk be rögtön minden fosszilis tüzelővel és atomenergiával működő erőművet, és pótoljuk őket megújuló energiákkal - ez azonban akkor sem reális, ha a megújulók terjedése egyre gyorsul. A Bright Future idézi Cesare Marchetti olasz fizikus felismerését, miszerint ahhoz, hogy egy új energiaforrás átvegye a hatalmat, és a bolygó felének energiapiacán uralkodóvá váljon, közel egy teljes évszázad szükséges. Még ahhoz is 50 év kell, hogy a részesedése 1-ről 10 százalékra nőjön a globális energiamixben. Ha a drasztikus zöldítéssel számolunk, és elfogadjuk a fenti ENSZ-becslést is, akkor láthatjuk, hogy ezzel már bőven elkéstünk.

A kötet szerint éppen ezért kell nem csak fenntartani, de átmenetileg fel is pörgetni az atomenergiát: a már ismert és bevált, alacsony emissziójú energiaforrással képesek lehetünk átvészelni az átmeneti időszakot, míg a zöldenergia és a hozzá szükséges infrastruktúra mindenhol gyökeret ver a bolygón. A szénmentesítés kényszere mellett ugyanis a másik, ami garantálható, hogy a jövőben extrém módon megugrik a világ energiaéhsége, főleg a fejlődő régiókban: Kínában, Indiában és Afrikában. Becslések szerint a globális energiafogyasztás a következő 30 évben 50 százalékkal szökik fel, ami csak addig tűnik sci-finek, amíg bele nem gondolunk, hogy az egyre forróbbá váló nyarak hatására ázsiaiak milliárdjai fognak klímaberendezést szereltetni az otthonukba.

A szerzőpáros szerint az energiazöldítés önmagában csak a szénmentesítést oldaná meg, a megugró energiaéhséget nem tudná csillapítani. Ezzel ellenben, ha egyidejűleg világszerte leszerelnénk a fosszilis erőműveket, és atomerőművekkel helyettesítenénk őket, akkor egyszerre adhatnánk választ mindkét kérdésre. A könyv szerint egyetlen más megoldásra sincs már időnk.

A svéd modell

Svédország már régóta ebben a szellemiségben fejleszt: atomerőművekkel és megújuló energiával dolgoznak. A '70-es években, amikor nekiálltak az atomosításnak, persze még nem éreztük ennyire a bőrünkön a globális felmelegedést. Akkoriban egyszerűen ez a megoldás volt a logikus, mint hogy a további vízenergia-fejlesztések nem voltak kívánatosak, a fosszilis erőművek pedig az évtized olajkrízise miatt megbízhatatlanná váló nyersanyag-utánpótlás miatt estek ki a pikszisből. Svédország 1970 és 1990 között egy tucat atomerőművet épített, melyek közül nyolc a mai napig működik, és az ország energiamixének 40 százalékát adják - ugyanannyit, mint a helyi vízerőművek. A többi a szélerőművekből és a bioerőművekből érkezik. A svéd energia így olcsó, tiszta és megbízható.

A szerzők a svéd példát a némettel ütköztetik. Németország szívesen tetszeleg a klímaváltozás elleni harc egyik legaktívabb katonájának szerepében, a látványos igyekezetek mellett azonban a számok ezt nem támasztják alá. Németország nagy erőkkel telepíti a szél- és vízerőműveket, de közben az atomerőművek leépítésében is élen jár - melyeket szénerőművekkel pótol ki. Így aztán végső soron nem tettek mást, mint kicserélték az egyik szénmentes energiaforrásukat két másikra, miközben az emissziójuk nem csökkent. Ma a német energiamix 40 százalékát a barnaszén adja, és Európa 10 legszennyezőbb erőművéből hat német. Most kaptak észbe: friss tervezetük szerint 2038-ra az összes szénerőművüket bezárják.

Felemás a helyzet a többi, hagyományosan nagy emissziójú országokban. Oroszország és az USA-t a legszennyezőbb állam trónjáról letaszító Kína például egyre inkább ráfekszik az atomra - az oroszok, mint tudjuk, előszeretettel építenek nukleáris erőműveket a saját határaikon kívül is. Kínában pedig csökken az új szénerőművek beruházási rátája, azonban ezzel sokra mégsem megyünk, mert ők is exportálnak a szomszédos országokba - csakhogy ők pont szénerőműveket és fosszilis tüzelőket, így amit otthon rendberaknak, azt a szomszédokkal barmoltatják szét, a végső szénmérlegen tehát nem látszik a változás. Ahhoz Goldstein és Qvist szerint mindenkinek a svéd példát kellene követnie.