Erről lesz szó a cikkben:
- Sikeres volt-e a magyar EU-elnökség, vagy inkább csak részleges eredmények születtek?
- Miért volt fontos a schengeni bővítés, és kik jártak jól vele?
- Milyen okok akadályozták a magyar prioritások érvényesítését?
- Miben különbözik a lengyel elnökség programja és mozgástere?
- Hogyan befolyásolja mindez Magyarország nemzetközi megítélését?
- Milyen kihívások várnak az EU-ra 2025-ben, és miért kulcsfontosságú az elnökség szerepe?
Különös körülmények között telt el a gördülő elnökségi ciklus Magyarországra jutó féléve. Abból a legelfogultabb udvari zsurnaliszta sem tudott kirobbanó sikert varázsolni a magyar nagyközönség számára; külföldön pedig hallható megkönnyebbüléssel fogadták a félév leteltét.
A 2024. július 1-jétől december 31-éig tartó magyar uniós elnökség eredményei közé jóindulattal beírható, hogy az osztrák ellenkezés gyengülése nyomán oda jutottak a tárgyalások, hogy 2024 végén kibővülhetett a schengeni övezet Bulgáriával és Romániával. Az utóbbi komoly jelentőségű a magyar gazdaságra, társadalomra nézve, sokféle formában: munkavállalási, fogyasztási, gazdaságtelephelyi vonatkozásokban hamar, a települési és kulturális, helyi politikai ügyekben középtávon. Az osztrák politikai kedvezmény jókor jött, mert az Európa-szerte manapság ismét felerősödő idegenellenes, bevándorlást elvető hangulat nem kedvez semmilyen kibővítő aktusnak, a tagállami szint feletti szabályok kiterjesztésének. Egy esetleges szélsőjobboldali osztrák kormánynak borítékolhatóan más az álláspontja egy ilyen ügyben. A magyar elnökség hivatalos programjában szereplő prioritásaival lényegében nem sok történt.
Ezek a területek álltak az elnökségi stallumot viselő magyar kormány fontossági listáján:
- Új Európai Versenyképességi Megállapodás
- Az európai védelmi politika megerősítése
- Következetes és érdemeken alapuló bővítéspolitika
- Az illegális migráció megfékezése
- A kohéziós politika jövőjének kialakítása
- Gazdaközpontú uniós agrárpolitika
- A demográfiai kihívások kezelése
Az ügyek többsége a maga összetettsége miatt eleve nem oldható meg félév alatt, még akkor sem, ha az Európai Bizottság (EB) jól előkészített anyagai alapján folyik intenzív előkészítő tárgyalássorozat – ilyen azonban nem volt, mert nem lehetett. Az új EB 2024 legvégére állt fel, és így a lengyel elnökség alatt (és bizonyára részben a második félévben, dán elnökséggel) zajlanak le az érdemi viták.
Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán
Az inkább már ironikus vonatkozása a magyar téma-kiemelésnek, hogy az említett területeken a magyar helyzet nem példamutató, kezdve a versenyképességi vonatkozással, bezárva a demográfiával. Az utóbbi területen a gyors természetes fogyás (kevés születés, előnytelen halálozási arány) súlyos kritikáját adja egyfelől a szóban natalista (születéspártoló), de az anyagi források odaítélésében erősen osztályalapú és voksszerzésre optimalizáló, és így demográfiai értelemben gyenge hatékonyságú orbáni családpolitikának, valamint az egészségügyi politikának.
Ha pedig rátekintünk a magyar népességmegtartó képességre, akkor a gyorsuló emigrációs folyamatok súlyos ítéletet mondanak a kormánypolitikáról.
A versenyképességet illetően pedig jól láthatóan éppenséggel a magyar helyzettel voltak/vannak súlyos gondjaink, amelyeket már itt taglaltunk. Erre az ügyre mindenképpen vissza kell itt térni, mert míg a magyar elnökség alatt nem sok történt (nagyobbrészt érthető okokból), a 2025-ös évben komoly döntéseket kell meghozni uniós szinten fejlesztéspolitikai, iparpolitikai, energetikai ügyekben. Ezek ütemezésében, a viták moderálásában érdemi szerepe lesz a soros elnökségnek.
A lengyel program összefoglalása előtt jöjjön néhány jelentős különbség a magyar esethez képest. Míg a magyar szemeszter az EU-intézmények ciklusváltásának idejére esett, addig 2025-ben az újraformált uniós intézmények tartalmi munkát végeznek.
Nagy a különbség és két kormányzat uniós helyzete és megítélése között is. Orbán Viktor politikája miatt nehéz lett volna a magyar kormányban olyan szereplőt látni, amely az uniós többség akaratának megismerésére és a többségi szándék döntéssé formálására fordítja a féléves megbízást; sokkal inkább látszott féknek, gátnak. Orbán sajátos érdekeihez szabta a magyar elnökségi szakaszt: lényegében a legelső nap, a „békemissziós” útjával kisiklatta a félévet, hiszen a vállalkozáshoz EU-felhatalmazással nem bírt, a magyar prioritások között ilyen nem szerepelt. Lengyelország viszont Donald Tusk miniszterelnöksége alatt egészében uniópárti országnak számít immár, jelentős váltást követően.
Fotó: Fotó: Európai Tanács
Harmadszor Lengyelország uniós mércével mérve nagy ország, erős hadsereggel, gyorsan
növekvő gazdasággal. Tusk személye és az ország mérete, földrajzi fekvése együtt tényleges esélyt ad a hatékony cselekvésre 2025-ben.
Most, amikor Németország, Franciaország kormányzati bizonytalanságoknak van kitéve, továbbá Trump kiszámíthatatlan mozgásai miatt különösen nehéz az unió pozícióinak kialakítása és érvényesítése, olyan ország kormányzata képviseli a tagállami vezetést, amely mostanra bekerült a nagy szereplők közé.
A lengyel kormány a féléves elnökségi programját egyetlen motívum köré szervezte: ez a biztonság, tág értelemben. „Biztonság Európának” – ez a cím, a fő üzenet: „Az EU-nak meg kell védenie magát és a polgárait, gondoskodnia kell a közvetlen szomszédságáról.” A biztonság hét vonatkozása:
- külbiztonság
- belbiztonság
- információs
- gazdasági
- energetikai
- élelmiszer- és egészségügyi biztonság.
A magyar kormánypolitika felől nézve hatalmas az eltérés abban, ahogy a lengyel kormányzat definiálta a helyzetet és benne a maga szerepét. Oroszország a legfőbb veszélyforrás, így elemi európai érdek, hogy minimalizálja a keleti kitettségét, egyebek mellett energiaügyben. Ez Magyarország számára súlyos ügy, hiszen a magyar politikai vezetés nemcsak képtelen volt drasztikusan leépíteni a keleti (orosz eredetű vagy Oroszországon áthaladó) energiától való függését, sőt inkább mind máig ügyeskedni próbál az eddig élvezett felmentésekkel, kivételekkel, például felárral adja tovább a kedvezményesen beszerzett orosz energiát. Ami még súlyosabb ügy hosszabb távon: az ázsiai akkumulátorgyártók, feldolgozóipari monstrumok idetelepítésével bezárta magát egy nagyon energiaigényes (egyben vízigényes, környezeti kockázatokkal teli) ipari szerkezetbe. Kemény uniós energiapolitika mellett Magyarország (Ausztria, Szlovákia) is rákényszerül arra, hogy elvégezze 2025-től a többség által mára nagyrészt teljesített leválási feladatot. Ez rengeteg költséggel jár. Így különösen szomorú, hogy a jogállamisági feltételeknek való elégtelen megfelelés miatt az energia-takarékossági és -függetlenségi feladatokra félretett (RRF) alapokhoz nem jut hozzá hazánk.
Nincs ok, hogy ezekben az ügyekben különösebb megértést várjon Orbán a lengyelektől, pláne azt követően, hogy egy körözött lengyelt Magyarországon befogadva súlyos (de sajnos immár nem példa nélkül álló) nemzetközi normasértést követett el. Az pedig nyilvánvaló, hogy mind a lengyel, mind majd a dán elnökség komolyan veszi a jogállamiság normáit. A Tusk-kormány esetében külön motívum az, hogy nem zárható ki a Kaczyński-féle Jog és Igazságosság (PiS) visszatérése a kormányhatalomba, és akkor különösen fontos a demokratikus és szabadelvű normák folyamatos betartatása, kikényszerítése.
Még ott is lehet ütközés, ahol a két kormány kívülről nézve közös platformon áll. Mindkét kormány a menekültügyi és migrációs paktum ellen szavazott. Csakhogy az Orbán-kormány alapvetően ideológiai és belpolitikai okokból, még a saját gazdasági érdekeit is félretéve, addig a lengyel pozíció egészen más, különösen a PiS bukása után. Lengyelország az elsők között „exportált” tömegesen képzett munkaerő Európa nyugati felébe a rendszerváltozás első két évtizedében, de hamar meg is nyitotta a munkaerőpiacát, főképpen keleti szomszédjai felől. Milliós nagyságrendben adtak ki munkavállalási engedélyeket, már Ukrajna második (2022-es) megtámadása előtt is; azóta egymillió ukrajnai menekültet fogadtak be, és részben integráltak a munkaerőpiacba, a társadalom életébe. Ami viszont valóban a kemény határvédelem mellett szól, az a sajátos hibrid háborús támadás Belorusz részéről: a harmadik világból érkező gazdasági migránsokat a belorusz kormány segítségével szabadítják rá a korábban kevéssé őrzött lengyel határra. Itt tehát nem imaginárius veszélyről van szó, hanem ténylegesről, így a Tusk-kormány érvelése meggyőzőbb, mint az orbáni, amely mai főképp belpolitikai indíttatású (ha már olyan jól bevált 2015 után), illetve zsarolási képességet ígér az EU többségével illetve az uniós intézményekkel szemben.
Ami a közvetlen gazdasági ügyeket illeti, azokban is van lényegi ütközési felület Orbán és a Tusk-kormány pozíciója között. Ezt megmutatta az a szavazás is, amely a Kínában szubvencióval gyártott elektromos autók külön vámolása ügyében született 2024 nyarán: Németország, Magyarország és másik néhány más támogatása mellett alulmaradt, és így az EU kiegyenlítő vámokat vetett ki. Nemcsak egy konkrét iparág ügyét látják másként Varsóban, mint Budapesten.
A lengyel kormányzat – éppen az EU gazdasági szuverenitásának, versenyképességének védelmében – átérzi az EU-szintű közös fellépés fontosságát, és nem pártolhatja a tagállami különalkukat, pláne a magyar kormány esetében, a keleti autokratikus rezsimekkel való üzleteket.
Nemcsak politikai értékválasztásról van szó: a lengyel gazdaság sokkal inkább vált versenygazdasággá a rendszerváltozás után eltelt időkben, kisebb állami beavatkozással, több piaci versennyel. Emiatt, valamint belső piacának nagyobb méretei folytán a lengyel cégek több esélyt látnak maguk előtt a nagy európai piacra való belépésre. Maga a kormány sem érzi annak szükségességét, hogy külön ügyletekkel és pláne ázsiai gigacégekkel próbáljon növekedési lendületet vinni a gazdaságba.
Érdemes megtekinteni a versenyképességi helyezést és annak alakulását, ahogy a nemzetközi
összehasonlításban elfogadottnak számító kutatóintézet tette közzé.
A volt tervgazdaságok között a humántőkével jobban ellátott, hatékonyabb intézmények között működő Csehország, Észtország, Szlovénia esete mutatja, hogy a rendszerváltozás utáni negyedik évtizedben be lehet kerülni a felső egyharmadba hatvanhét jelentős gazdaság között.
Az is sajnos látszik, hogy a magyar pozíció nem előnyös, nem is javul. Ebben osztozunk Szlovákiával, ahol eléggé hasonló ipari szerkezet alakult ki évtizedek alatt, erős járműgyártási, összeszerelési karakterrel. Valamint ott is megjelentek az autokratikus politikai tendenciák, amelyek a maguk intervenciós, versenyellenes jellegükkel lerontják az érintett gazdaság működési hatékonyságát, természetes rugalmasságát.
Ez tehát a kialakult helyzet (a bemutatott helyezések a 2023-as év tényadataira épülnek). Ennek is szerepe van abban, hogy miként foglalnak állást a kormányok az uniós versenyképességet érintő legújabb javaslatokkal kapcsolatban. A magyar EU-elnökség hiába helyezte a maga prioritási programjának élére a versenyképességi témát, nem sokat tudott hozzátenni mindeddig a most kibontakozó európai vitához.
A 2024 során közzétett Letta-bizottság erősen fellép a tagállami eltérések fenntartása ellen; ez implicit kritikája lehet azoknak az országoknak, amelyek nem tagjai a Bankuniónak, és már önmagában a saját valuta megtartásával is hozzájárulnak Európa pénzügyi fragmentáltságához. Amit pedig a Draghi-jelentés mond, az teljesen más irány, mint amit az Orbán-kormány követ újabban. Draghi szerint az EU akkor képes versenyképes maradni, ha először is védekezik az államilag támogatott versenytársakkal szemben (Kína!), óvja magát a keleti felvásárlási, betelepülési veszélytől, és másfelől közös, tehát hangsúlyozottan nem tagállami fejlesztésekkel készül a jövőre.
2025-ben a tanulmányi szintű ügyek döntési kényszerré válnak. Az amerikai vámintézkedések hirtelen rendezik át az idén a világgazdasági viszonyokat, és rászorítják az EU-t is a kereskedelempolitikai, gazdaságpolitikai alkalmazkodásra. Kereskedelempolitikában az Európai Bizottság a tárgyalófél. A tárgyalási pozíció kialakításában nincs vétójog; a Tanács a fennálló szavazati erőviszonyok alapján adja meg a tárgyalási mandátumot. Ha a Bizottság olyan döntési javaslatot terjeszt be, amelyet az Orbán-kormány nem tart magára nézve kedvezőnek, saját maga akkor sem képes változtatást elérni; ahhoz erőteljes véleménykoalíció kellene.
Csakhogy túlságosan sok partnerkormánnyal került konfliktusba Orbán, például ellenzékben levő erőknek nyújtott politikai (gyakran anyagi) támogatással, reménykedve az európai fővonal megroppanásában, a hasonlóan gondolkodó „szuverenisták” hatalomra kerülésében. Ez idáig e vonatkozásban a nagy áttörés elmaradt. De egyébként sem hihető, hogy a szűk tagállami érdekekre fókuszáló erők hatalomra jutva koherens EU-szintű alternatív politikát tudnának összerakni.
Mindenesetre sokféle és kemény ütközés várható 2025-ben. Azok moderálásában, igazgatásával, a napirendre kerülés időzítésében nagy a súlya a soros EU-elnökségnek. A lengyel kormány kritikus időben kapott feladatot, és remélhetően sikeres lesz. Az európai közösség sikeréhez elvezető folyamatban azonban a szokásosnál is nagyobb érdekütközések lesznek. A magyar kormány mögött álló politikai, gazdasági erő igen szerény méretű.
A rossz kezdés után feltápászkodott a forint. 
