A 2023-as gazdasági visszaesés (GDP: mínusz 0,9 százalék) és az idénre várható csekély (körülbelül félszázalékos) növekedés nyomán 2023-2024 stagnálásként vonul be a makrogazdasági adattárba. A tény értelmezéséhez és értékeléséhez viszont szükséges a releváns környezetet megtekintenünk. Ha ugyanis mások számára is hátrányosan alakultak ez ideig a viszonyok, akkor a magyar gazdasági ciklus gyengélkedését tudomásul véve reménykedhetünk a külső körülmények javulásában. Továbbá a hasonló adottságú, helyzetű országok csoportjának ezen időszaki teljesítménye mérceként szolgálhat saját adataink minősítéséhez. Külön érdekesség, hogy a kormányzati deklarációk egyértelműen külső tényezőket neveznek meg a törvénybe foglalt előirányzatoktól való jelentős, visszatérő teljesítmény-elmaradás okaként, valamint a kormány döntően külső tényezők javulásától várja a gazdasági dinamika helyreállását („békeköltségvetés”, „Trump-kártya”, „gigaberuházások”).
Vajon mi számít releváns külső környezetnek akkora külső kitettség mellett, mint a miénk? A globális konjunktúra a szerény országméretünk és sajátos szerkezetünk, szakosodási viszonyaink mellett nem ad statisztikailag erős magyarázatot az éves adataink alakulására. Mégis jó tudni, hogy a világgazdaság a Nemzetközi Valutaalap (IMF) számításai szerint tavaly 3,3 százalékkal nőtt, az idei előrejelzés ehhez hasonló 3,2 százalék. A világátlag tehát e két itt említett évben bő hat százalékos növekedést mutatott fel. 3 százalék feletti a glóbusz jövő évi prognosztizált gazdasági növekedése. A globális számok nem jeleznek komoly gondokat világméretekben; hozzájuk mérten a magyar adatok most igen gyengék; azt megelőzően voltak átlag feletti növekedések és sajnos a világátlagot nagyban meghaladó visszaesések is.
Ám a viszonyaink megítéléséhez leginkább az európai gazdaságot, és még inkább a közvetlen környezetünket kell mércének tekinteni.
Ezek az adatok sem adnak teljes eligazítást azt illetően, hogy másokhoz mérten milyenek is voltak nekünk a mögöttünk hagyott évek, és milyen a közvetlenül belátható esztendő. A magyar gazdasági szereplők számára a legfőbb kereskedelmi partnerek az euróövezetben találhatók. Különösen jelentős a kitettség Németországot illetően, amely pedig az itt vizsgált két esztendőben szintén recesszióban volt.
Ez a tény akár magyarázó erővel ruházná fel a kormányzati szószólókat, akik a korábbi indok („elhibázott brüsszeli szankciók”) mellé, sőt mindinkább helyett immár Németország elhibázott gazdaságpolitikájának tudják be a magyar gazdaság (ipar?) gyengélkedését. Ám a külső okok és hatótényezők a többi gazdaságot is érintették ezen időszakban a térségünkben, ezért nemcsak a főként fejlett tagországokat tömörítő, Magyarországnál jóval gazdagabb eurózóna növekedési adatai az érdekesek.
A hozzánk fejlettségben, adottságokban közelebb álló peremvidékből az IMF a Lengyelországtól Románián át Ukrajnát és Oroszországot átfogó térségben, vagyis a fejlett Európán kívüli országokból képez egy csoportot, a magyar szemnek talán szokatlan módon (4. oszlop). Az adatok azt mutatják. hogy ugyanezen vérzivataros időkben a gazdasági átlagteljesítmény máshol a miénktől eltérő dinamikát követ. Különösen a 2023-as magyar recesszió ugrik a szemünk elé.
Ez a térség azonban tekinthető túlságosan heterogénnek, így választhatjuk mércének a közép-és kelet-európai és balti tagállamokból álló közelebbi térséget. Erre vonatkozóan az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) közzétette idén októberben a maga adatait: 2022-ben 4,3; 2023-ra 3,3; 2024-re 3,2, és 2025-re 2,2 százalékos a GDP-növekedési átlag.
Akár a tágabb, akár a szűkebb térségre szóló mutatókat tekintjük, a kép a következő. 2022-ben, az országgyűlési választás évében nagyot nőtt a magyar GDP, majd a rákövetkező két esztendőben tágra nyílt azt olló a kárunkra.
Itt nagyon látszanak a sajátos, országspecifikus tényezők: a választási költségvetést kényszerűségből követő (némi) fiskális korrekció; a rekordméretű infláció visszaveti a fogyasztást és (főleg) a beruházást; az EU-transzferek beáramlása lassul. Az egyéb külső körülmények közül az energiaárak tartós drágasága a többi országra szintén kihat. Legfeljebb a kevésbé energiaigényes gazdasági szerkezetű országokban ez a negatív hatás kisebb, mint nálunk, ahol az újraiparosítási kormányzati program nyomán a relatív helyzetünk romlott, az importnak való kitettségünk igen nagy.
Ha a 2025-ös esztendő valóban jobban alakulna nálunk is (az IMF-becslés 2,9 százalék; az EU Bizottság frissebb számítása 1,8 százalék; az elfogadott állami költségvetés 3,4 százalékos bővülésre épül), akkor nem folytatódna a regionális átlagtól való lemaradásunk. De már az említett három adatforrás közötti széles különbség elgondolkoztató. A magyar hivatalos tervszámokat jogosan övezi kétely.
Ha bekövetkezne a kettő és három százalék közötti GDP-emelkedés, az nem változtatna érdemben az utóbbi évek képletén: a térségi országok között a magyar dinamika a lista második felében van, immár tartósan.
Volt számos világpiaci fejlemény, amelyre a térség gazdasági szereplőinek, és köztük a magyar cégeknek reagálniuk kellett az idén. 2024 visszahúzó tényezői között nálunk élen áll az elektromosjármű- és az akkumulátorgyártás visszaesése, amire nem tudott megfelelő választ találni a magyar gazdaságpolitika.
Nagy Márton miniszter azt képviselte a magyar EU-elnökség alatti fórumokon, hogy az EU szubvenciókkal gyorsítsa fel az e-járművek európai elterjedését, mindezt versenyképességi programnak beállítva. Ugyanakkor az EV-hullám mára ellaposodott, az uniós tagállamok között eltérő a megítélése. A német kormány az elektromos járművek állami támogatását nem elsősorban költségvetési okokból állította le: a szubvenció hátrányosan érinti a hagyományos meghajtású járművek gyártóit, eközben elősegíti az államilag dotált kínai gyártók piacszerzését.
Az új külső fordulatok között különösen kényesen érinti a magyar gazdaságot a kifejlődő külkereskedelmi (és technológiai, biztonságpolitikai, pénzügyi) feszültség a nagy világkereskedelmi tömbök között. Az észak-amerikai vámvédelem már Trump előtt is erősödött, alapvetően Kínával szemben, és egészen új dimenziókat érhet el 2025 elején. Az pedig lépésre kényszeríti az Európia Uniót is, még ha lenne politikai szándék is a kínai reláció megóvása iránt. A következmények egyik része előrelátható, de nem minden. Ha csak a kínai eredetű késztermékeket vámolná meg erősen az EU, még akár nőhetne is az uniós tagállamok területére települő ázsiai gyártás súlya; de ezeknek a javaknak jellemzően nagy lenne a kínai eredetű importhányada, és ha azokra ugyanúgy vámot vetnek ki, akkor lehetséges, hogy az ázsiai gyárak a korábbi ambiciózus tervekből visszavesznek.
A nyár óta erősödő, és a republikánus hatalomátvétel nyomán agresszívabbá váló amerikai protekcionizmus jövőbeli hatásait még mindig nehéz modellezni, az viszont látszik, hogy a megnövekvő bizonytalanság miatt egy sor fontos üzleti fejlesztési döntést elhalasztanak az igazgatótanácsi termekben. Abból pedig – legalább átmeneti időre – a gazdasági aktivitás mérséklődése következik, mégpedig abban a vállalati mérettartományban, amely a magyar gazdaságban is jelentős mértéket képvisel a beruházásokban („multik”). Ehhez jön minálunk az állami költségvetés kényszerű szűkebbre vétele, és főként a beruházások, felújítások visszafogása. Ezt már nagyon is láttuk 2024 elejétől a beruházási adatokban; a 2025-ös költségvetésben pedig további nagy visszavágás szerepel az ilyen tételek között.
Fotó: Depositphotos
Külső hatás a monetáris viszonyok változása is. A nominális kamatok szintje az év során mérséklődött, ám – részben a várható „Tramp-fláció” miatt – a korábban prognosztizáltnál kisebb méretekben csökkenek a jegybanki kamatok. A Fed óvatossága, a pénzügyi piacokon kialakult hangulat nyomán az amerikai adósságpapírok hozama nemcsak, hogy nem csökkent, de meglehetősen magasra ment vissza a választási eredmény ismeretében. Ha pedig a tízéves kötvényhozam dollárban 4,5 százalék, akkor vajon remélhető-e a magyar állampapírszint, és az egész kamat/hozam-struktúra érdemi megereszkedése minálunk a mostani 6,5 százalékról?!
A fent említett áttételesen ható külső tényezők mellett a mi sajátos esetünkben komoly gazdasági következményekkel járt az év során az EU-kapcsolat további kiéleződése. Az Orbán-kormány várakozásától eltérően nem következett be a nemzeti hatáskör visszavételét hirdető („szuverenista”) politikai erők áttörése a nyári európai parlamenti választásokon. Orbánnak nem sikerült megakadályoznia von der Leyen bizottsági elnökké választását sem. A soros elnökségi szerepben rejlő lehetőségekről lemondva, külpolitikai profilt vett fel a magyar kormányfő – az eredményeket majd meglátjuk. Ami azonban a magyar gazdaság azonnali és középtávú viszonyain a legtöbbet tudott volna javítani (nevezetesen: a befagyasztott pénzek kiolvasztása, a magyar egyetemek uniós programokba való visszavétele, a további érdekütközési potenciált hordozó ellentétek feloldásának megindítása), az sajnálatosan elmaradt.
A hitelminősítők a szokásos éves ciklusukon belül nem vontak le drasztikus következtetést, de a helyzet nem megnyugtató. Két fő intézménynél kettő, a harmadiknál csak egy lépésre áll a magyar szuverén kockázati besorolás a befektetőknek már nem ajánlott („bóvli”) kategóriától.
(Erről is szó esett a Klasszis Klubban:)
Az olcsó, illetve ingyenes uniós források kiesését csak drágán lehet pótolni a szokásos piacokon. Az esetleges keleti finanszírozás drága. De már maga a szóbahozása is növeli a magyar állam pénzügyi piaci kockázatát.
Hallani arról, hogy személyes csatornákon keresztül talán lehetne valami pénzügyi támogatást (hitelt? vállalati közvetlen befektetést?) elnyerni Amerikában. A szövetségi kormányzat költségvetési mozgástere szűk, megosztott hatáskörökkel. A kormányközi politikai kapcsolatok megjavulása pedig csak áttételesen és késésekkel szokott megjelenni az üzleti döntésekben. Előbb várható szimbolikus gesztus a Trump-kormánytól, mint anyagi jellegű segítség. Az amerikai kormányhoz fordulás viszont aligha segítene feloldani a magyar kormány és az EU-intézmények, de ezentúl és főképpen: fontos tagállami kormányok közötti politikai-adminisztratív ellentéteket.
Ellentét pedig akkor is lenne elég, ha a magyar kormányfő és kormányának stílusa, valamint a geopolitikai ügyekben felvett sajátos pozíciója nem feszítené tovább a húrokat.
Maga a centralizált, versenykorlátozó, állami eszközökre támaszkodó kormányzati gyakorlat eleve ütközik az egységes belső piac koncepciójával, amely az EU lényege (noha tényleges működése még mindig távol van a szerződéses elvektől). Ám éppen ezen a területen hozott új lendületet a Draghi-jelentés.
Elsőre a magyar kormányzat lelkesen ismételgette Draghi kritikai megállapításait az európai versenyképességi lemaradást illetően, de talán nem észlelték, hogy a kritika a tagállami intervenciókra, a nemzeti keretek közötti fejlesztés illúziójára ugyanúgy irányul, mint a közös döntés lassító vétózgatásra. Gazdasági szuverenitásra legfeljebb EU-méretekben lehet törekedni, ahhoz pedig uniós szintű, azaz nem tagállami fejlesztéspolitika kell. Draghi szerint az EU-ban nincs helye a külföldi működőtőkért folyó tagállamok közötti támogatási versenynek, az EU-n kívüliekkel összehozott külön ügyleteknek.
A külső tényezők számbavétele során jól látszik, hogy a magyar gazdasági teljesítmény sajátos ingadozása, valamint a térségi növekedési átlagtól való folyamatos leszakadása elsősorban nem a külső körülményeknek tudható be. Az utóbbi évek nagy megrázkódtatásai, mint a Covid, az azt követő nehéz újraindulás a maga inflációs sokkjával, majd az orosz agresszió sokféle káros gazdasági következménye: mind olyan sokk, amely a térség összes gazdaságát érintette. De nem szimmetrikus módon, nem azonos mértékben és időbeli lefutással. A magyar gazdaság alkalmazkodását időben elhúzta és ezzel meg is nehezítette egy sor állami beavatkozás rezsitarifákba, kamatokba, árazásba. Az amúgy is nagy bizonytalanságot hozó években az egyedi támogatások és elvonások (például „extraprofit” címen) és a napi politikai szempontok miatti folyamatos gazdaságpolitikai improvizálás miatt különösen a fejlesztés, bővítés, modernizáció szenvedi meg a sajátos magyar modellt.
Emiatt továbbra is kétséges, hogy a rengeteg többletbizonytalanságot hozó új esztendőben valóban végre bekövetkezhetne az a jelentős gazdasági növekedés, amelyeket megígért és törvénybe foglalt a kormány 2023-ra – sikertelenül. Majd megígérte 2024-re. Az sem fog bekövetkezni. Most 2025-re szól az ígéret.
A Benchmark rovat cikkei itt olvashatók el.
A brazil tisztviselők 163 kínai állampolgárt találtak, akik „rabszolgasághoz hasonló körülmények között” dolgoztak a BYD kínai elektromos járműgyártó gyárának építkezésén a brazil Bahia államban. 
