Minden hónapban, amikor a KSH közzéteszi a kereseti statisztikákat, vita kerekedik az adatok értékelése, megbízhatósága körül. Nem segít a tisztánlátásban, hogy a sok kellemetlen tényadat között a jó hírekre vadászó kormány-propagandisták a gazdaság erejének jellemzőjeként és legfőképpen a jó kormányzás bizonyítékaként idézik a folyó forintban imponálóan mutató számokat.

Trükközés a számokkal 

Ez történt most is: idén júliusban a teljes munkaidőben alkalmazásban állók bruttó, azaz adózás előtti átlagkeresete 693 700, a nettó átlagkereset csaknem 480 ezer forint volt. A tavaly júliusi szinthez képest a bruttó adat kilenc százalékos növekedést mutat, a nettó átlagkereset még ennél is jobban nőtt, 9,4 százalékkal, évközi adószabály-módosítás következtében, ugyanis idén július 1-től nagyobb összegű lett a családi adókedvezmény, részeként a „jó hír” kampánynak.

Ha pedig elfogadjuk a KSH által közölt fogyasztói árindexet, amely éves visszatekintésben 4,3 százalék, akkor a reálkereset 4,9 százalékkal meghaladta az egy évvel korábbit.

Sajnos az árszintváltozás mérése körül rengeteg a kérdőjel, és maga a kormány gyengíti a közölt adatok megbízhatóságát trükközéssel: az árrés-szabályozás alá volt 25 higiéniai termékből 24 valahogy pont olyan, amely szerepel a KSH fogyasztói kosarában.

Így e cikkek árváltozása (emelkedése vagy ez esetben hatósági döntés szerint: csökkentése) befolyásolja a hivatalosan közzétett árindexet. Mivel ezzel praktikusan hatóságilag befolyásolt termékké váltak az érintett piperecikkek, a hitelesség kedvéért ki kellene kerülniük a statisztikai kosárból, amelybe definíció szerint reprezentatív termékek tartoznak. Lehet tippelgetni, hogy így cselekszik-e a statisztikai szolgálat.

Bárhogy lesz is, az árszintváltozás hivatalos statisztikai mértéke messze van attól, amit az emberek érzenek. Ez esetben nemcsak a hagyományos magyar kétkedés és pesszimizmus okolható a kétkedésért, hanem az inflációmérés számos fura vonatkozása.

Mennyi az annyi? Kiknek nő legkevésbé a bére? 

Némileg hasonló a helyzet az idézett kereseti adatokkal: az utca emberének a közzétett átlagszám gyanúsan hangzik. Persze itt is érdemes az apró betűs részeket elolvasni. A szalagcím alatt megtalálható, hogy a keresetek számtani átlagához képest most is jelentősen elmarad a medián, amely a kereseti skála középértéke, vagyis az a kereső, aki éppen középső helyzetben van az országos kereseti skálán. Ez a közepes helyzet most a bruttó keresetet tekintve 570 ezer forintot jelent. Az azért messze van a csaknem hétszázezer forintos számtani átlagtól.

A levonások és kedvezmények beszámításával kapott medián nettó kereset pedig 400 ezer alatt marad. Más szóval: a nyolcórás munkaviszonyban foglalkoztatott magyarok felének a kézhez kapott jövedelme nem haladta meg a négyszázezer forintot – ami nagyjából ezer euró…. Számukra az országos átlag nagyon messze van.

Nem biztos, hogy jó ötlet ezt a számtani átlag mutatót nagy hangon hirdetni, hiszen a nyolcórás munkát végző magyarok mintegy hetven százaléka azt hallhatja, hogy ő kevesebbet keres az átlagnál.

De az igazán jól keresők mennyivel keresnek többet? Mennyivel maradnak le a jövedelmi sor végén levők? Erre találni adatokat a KSH közleményében:

A statisztika a bruttó keresetűeket öt csoportban rendezi, a kisebb keresetűektől felfelé a legtöbbet kereső felső ötödig. A keresők első egyötöde (kvintilise), vagyis az alsó húsz százalék láthatóan igen messze van a szalagcímben büszkén kiemelt számtani átlagtól, a 693 ezer forinttól: az ide tartozók átlagos bruttó keresete 295 ezer forint. És ebből még személyi jövedelmi adót vonnak.

Az oszlop fölötti pont jelzi (leolvasható a jobb oldali skálán), hogy az idei év első hét hónapjában kapott kereset mennyire nagyobb az egy évvel korábbihoz képest: ez az első kvintilis esetén 8,4 százalék. Ami nem kevés, sőt elég jól mutat – amíg meg nem nézzük, hogy mi történt ez idő alatt a többi keresővel.

A második, egy fokkal már jobban kereső húsz százalék (második kvintilis) átlagosan 414 ezer forint havi bruttó keresetre tett szert ebben az időszakban, és ez 9,2 százalékkal több, mint a 2024-es év első hét hónapjában.

Még nagyobb viszont a növekedés a sorban következő harmadik kereseti csoportban, a középen található harmadik kvintilisben: az oda tartozók kereseti átlaga 556 ezer forint (bruttóban), és ez már 9,4 százalékos emelkedés az tavalyi év hasonló időszakához képest. Nekik érezhetően jobban nőtt a keresetük, mint a balszélen található legkisebb keresetű 20 százalékba tartozóknak.

De még ennél is nagyobb ütemben, 10,2 százalékkal nőtt a negyedik kvintilisbe tartozók bruttója, amely így 743 ezer forintot tett ki. A negyedik legjobban fizetett csoportban tehát már valóban jócskán vannak olyanok, akiknek az újságban megírt számtani átlag nem hangzik valóságtól elrugaszkodottnak.

És végül a legjobban kereső, felső húsz százalékba tartozók áltagosan 1 millió 450 ezer forint bruttó jövedelmet kaptak havonta ezen időszakban, ami 8,8 százalékos növekedés az előző év azonos hónapjaihoz képest.

Mit üzennek az adatok? Tanulság, hogy a várakozásokkal szemben a legkevesebbet kereső egyötöd esetében volt a legkisebb az emelkedési ütem, minimálbér-emelés ide vagy oda. Mind a négy többi, náluk jobban kereső csoportban nagyobb százalékban nőttek a bruttó keresetek.

Kilenc százalék plusz – sok vagy kevés?  

Ami az országos keresetnövekedési átlagot illeti: túl gyors vagy nem elég gyors? A válasz nagyon függ az egyéni nézőponttól és a személyes érintettségtől. A munkaadó számára ez a kilenc százalék körüli béremelkedési ütem nagyon nagy, tekintettel arra, hogy a gazdaság alig nő.

A munkavállalók emlékeznek, hogy a rekordméretű magyar infláció 2023-ben mekkora reálkereset-esést okozott, és van honnan visszakapaszkodni. Egyébként pedig a folyó forintban nyolc-kilenc százalékos emelés a fogyasztói cikkek drágulását érezve semmiképp nem számít soknak, különösen a lakhatási költségek növekedését és az ingatlan igen gyors drágulását is ismerve.

És nemcsak a munkavállalói oldalon levő érzi kevésnek ezt az ezer eurós medián vásárlóerőt: széles üzleti kör érzékeli a fizetőképes kereslet hiányát, aminek egyik oka nyilván a gyengécske magyar bérszint, és így a mainál nagyobb keresetnövekedést örömmel venne.

Hogy sok vagy sem a mostani emelkedési ütem, annak megítéléséhez egy adalék: a 2025. nyári keresetnövekedési tempó jócskán elmarad attól, amit a megelőző időszakban láttunk.

Az ütem immár alatta van annak, mint ahol volt 2017 után. Csakhogy 2020-ig az egész kelet-közép-európai térségre és benne a magyar gazdaságra jellemző gyors növekedési szakaszban a gazdasági szereplők meg tudták engedni a bértételek jelentősebb növekedését. Az államháztartás sem volt annyira törékeny helyzetben, mint most, így az állam mint foglalkoztató, jobban emelhetett béreket.

Választási ígérgetés  

A jelen viszonyok nagyon mások, így a további gyors ütemű keresetnövekedést illúzió lenne elvárni, és hiba lenne az kikényszeríteni a valóságtól elrugaszkodó mértékű minimálbér-emeléssel. Pedig most fennáll ez a veszély.

A választási ígérgetési kampányokba már tartósan, két évtizede, beleívódott a realitásokat felülről súroló vagy éppenséggel jóval felülmúló minimálbér-emelés, mint a kormány szociális érzékenységének megtestesítője. Ezért most sem várható, hogy a gazdasági viszonyokkal harmonizáló, nemzetgazdaságilag indokolt mértékű emelést iktatnak majd törvénybe.

No de miként sokallhatja valaki a béremelési ütemet ilyen szerény kereseti viszonyok közepette? Amikor az alsó egyötöd még 300 ezer forintot sem keres? És abból személyi jövedelemadót vonnak, majd a nettó jövedelméből erősen adóztatott fogyasztási cikkeket vesz a kiskeresetű!

Ezek jogos felvetések, és okkal merülnek fel mai vitáinkban. A jövedelmi különbségek, és pláne a vagyoniak jelentős mértékben nőttek. A kiemelkedő keresetek mellett makacsul megmaradt a tartós jövedelmi szegénység is. A munkaerőpiaci keresetek nálunk nagyon szórnak, és nincs olyan bérezési mechanizmus, amely mérsékelné a társadalmilag túlzottnak érzett, az európai normákhoz nem méltó nagy különbségeket.

Ami segíthet, az a tudatos állami jövedelmi politika. Annak részeként a személyi jövedelmek progresszív adóztatása, azon túl a családi és rászorultsági szempontokat figyelembe vevő szociális politikai eszköztár alkalmazása.

A magyar belpolitikába elég szerencsétlenül került be most az egykulcsos-többkulcsos személyi adóztatás témája. A kormánymédia politikai harci üggyé akarja tenni a progresszív adózást, ezzel próbálva beszorítani az ellenzéket a nagy adóemelő szerepbe. Holott az európai, amerikai adógyakorlat hosszú történelmi fejlődéssel jutott oda, hogy a fejlett és közepes jövedelmű országok óriási többségében az adómérték megállapításában figyelembe veszik az adóalanyok adóviselési képességét: az nyilván csekély a létfenntartási küszöb körül találhatók esetében, és sokkal nagyobb a jól keresők között.

Az IMF intelmei

Etikai elvek is szólnak a medián alatt keresők jövedelemadó-terhelésének mérséklése mellett, de fiskális politikai megfontolások is.

Zárjuk ezt a témát a Nemzetközi Valutalapnak a magyar kormánynak szóló legutóbbi ajánlásaival. A legutóbbi 4. cikkely szerinti konzultációját követőn közzétett tanácsai között megtalálható a progresszív személyi jövedelemadó.

Hasonlóképpen javasolják a zavaró ágazati adóktól való megszabadulást; a torzító hatású lakossági energiatámogatás („rezsicsökkentés”) kivezetését; az elégtelenül finanszírozott területek – az egészségügy, az alapfokú oktatás és a szociális védelem – megerősítést; az árakba, kamatokba, árrésekbe való beavatkozás megszüntetése.

Egy sor olyan javaslat, amely megfogadása esetén a gazdaság a mai lefojtott állapotából kimozdulhatnak, és az esetben az üzleti szektor képes lenne fenntartható módon emelni a bérköltségeket.

A Benchmark rovat cikkei itt olvashatók el.