A szuezi válság előzménye és következményei
A mostani geopolitikai feszültségek okozta hajózhatósági és energiaválság nem először rengeti meg a világot, a múltban dicső birodalmak utolsó agóniájának a terepéül is szolgált. Történt mindez az ötvenes évek közepén, a Szuezi-csatorna körül kialakult fegyveres konfliktus következményeként. Az egyiptomi (brit) „báburalkodó” megdöntésével végbement rendszerváltást követően, a pánarab mozgalom vezéralakja, Gamal Abden-Nasser a csatorna államosításáról döntött. A brit gyarmatosító birodalom elfogadhatatlannak tartotta a döntést; francia, valamint a konfliktus kirobbantásában kulcsszerepet felvállaló, Izraellel közösen igyekeztek a status quo visszaállítását elérni. Először fordult elő a történelemben – a csatorna lezárása és a közel-keleti olajvezetékek elleni szabotázsakciók együttes hatására –, hogy a kőolajpiacon hirtelen csökkent a kínálat. Az olajárak ebben az időszakban körülbelül 18 százalékkal emelkedtek, a Nagy-Britanniát és Franciaországot sújtó ellátási zavarok és a válaszként bevezetett benzinjegy-rendszer fordulópontot jelentett: innentől számítva a kőolajat politikai fegyverként is kezdték használni.
A nyugati demokráciákat érintő konfliktus ellenére az USA nem sietett a „szövetségesek” megsegítésére, megtagadta a sürgősségi olajszállítást, és feltételként szabta az Egyiptomból történő csapatkivonásokat, ezzel is szemléltetve az energiapiacok feletti hatalmát. Az európai piacokra érkező kőolaj mennyisége naponta körülbelül 1,5 millió hordóval csökkent – a világ napi fogyasztásának 10 százalékával. A szállítási és biztosítási költségek viszont 25 százalékkal emelkedtek, mivel a tankereknek a Jóreménység foka felé hosszabb kerülőutat kellett megtenni.
Párhuzamok Szuez és Hormuz között
Egyiptom katonailag nem tudta felvenni a versenyt az európai hatalmakkal, de a konfrontáció végül is Nasser pozíciójának megerősödésével zárult. Az 1956-os válságban a Szovjetunió, bár közvetlenül nem játszott szerepet, mégis nyertesként került ki a játszmából, mivel sajnálatosan a magyar forradalom kárára a nemzetközi közösség figyelme nagy részben Szuezre irányult. A csatornát öt hónapig leleményes húzásokkal (elsüllyesztett hajókkal) blokkolták, ami végül is rövidebb időszaknak bizonyult a későbbi jom kippuri háború utáni nyolcéves lezárásnál.
A mostani hormuzi történésekkel párhuzamok bőségesen akadnak. Akkor talán egy hanyatló jeleket mutató, a jelenlegi amerikai hadseregnél lényegesen kevésbé ütőképes haderővel rendelkező Nagy-Britannia akart egyértelműen egy utolsó jelzést adni a világnak a nagyhatalmi státuszáról. Nagysága és befolyása elvitathatatlan volt évszázadokig, de világhatalmi elgyengülése pár évtized alatt végbement – valljuk be, némi amerikai „segítséggel”.
A brit birodalom szuperhatalmi státuszának a vége
A brit gazdaság problémái nem az 50-es években kezdődtek, a folyamatos világháborúskodásnak súlyos ára lett. Európa egy addig nem tapasztalt állapotba sodorta magát: először fordult elő, hogy nem az öreg kontinensen lévő hatalom törekedett a világ meghódítására, hanem egy tengerentúli, „fiatal” demokratikus állam vette kézbe a világtörténelem irányítását. A britek a 70-es évekig folyamatosan veszítettek a gazdasági erejükből és világpolitikai befolyásukból.
A szigetország romló gazdasági kilátásai
A gazdaság romló kilátásai, a gyakori sztrájkok, a termelési és importköltségek megnövekedése, versenyképességi hátrányt és tartós külkereskedelmi deficitet okoztak. Ennek következtében 1967-ben Harold Wilson miniszterelnök kénytelen volt tudomásul venni a font újabb 14 százalékos leértékelését a dollárral szemben, a kamatszint emelkedését (6.5–8 százalék), és a védelmi kiadások drasztikus csökkentését.
Az ábra jól mutatja, hogy a két nagy európai versenytárssal (Franciaország és Nyugat-Németország) szemben is „kitartóan” csökkent a versenyképességük.
Az angol font nemzetközi meggyengülése
1914-ig az aranystandard-rendszerben az angol font volt a meghatározó valuta. A világháborúk folyamatosan gyengítették az angol fizetőeszközt, a Bretton Woods-i rendszer 1944-es elfogadása után, 1949-ben megtörtént az angol font első számottevő (30,5 százalék) leértékelése a dollárral szemben. Ezzel egy időben a font nemzetközi tartalékvaluta-szerepe fokozatosan megszűnőben volt. A világ központi bankjai már nem bíztak a GBP erejében, tartottak a további leértékelésétől, miközben az angol jegybank devizatartalékai rohamosan csökkentek, és megkérdőjeleződött az angol bankrendszer szilárdsága. Ezek hatására csak szigorú feltételekkel biztosítottak volna drága hiteleket, ráadásul a szuezi válság miatt a világkereskedelmet súlyos csapás érte, az arab országok meg értékesítették a fontban denominált pénzügyi eszközeiket.
Az USA és Szovjetunió az új szuperhatalmak – a bipoláris világ kialakulása
Abban az időben a második világháború borzalmai még tisztán jelen voltak az emlékezetekben, ezért az amerikai kormányzat semmilyen nemzetközi katonai beavatkozást közvetlenül nem szívesen támogatott. A távolmaradáson kívül, a saját nagyhatalmi pozicionálódást is erősítve, a szuezi válságban, a kezdeményező felet próbálták háborús tettéért megbüntetni. Eisenhower egyrészt tartott a választások kimenetelétől, másrészt el akarták kerülni, hogy az arab országok szovjet szimpátiaszférába kerüljenek, ami a hidegháború időszakát nézve rosszul érintette volna a fennálló világrendszer mérlegnyelvét. Mindezektől függetlenül, a háttérben már egy átalakuló világrendszer volt folyamatban, ami véget vetett Európa évezredes dominanciájának, és a szabadvilág világítótorony-szerepét az USA és az amerikai dollár vette át. Akkor még 30 év kellett egy meghatározó geopolitikai változáshoz, ma már lehet ennél sokkal rövidebb idő is elegendő.
Tűzszünet „TACO”, vagy amerikai blokád
A jelenlegi fegyveres konfliktus, egy „TACO” jellegű „tűzszüneti” álcamegállapodással, vagy esetleg végső kivonulással a szuezi válsághoz hasonló végkifejlet irányába mutatna: bár katonai értelemben alulmaradtak, az iszlamista rezsim fennmaradásával, morális győztesként kerülne ki a történetből. Továbbmegyek: végső soron befolyását és presztízsét is sikerült növelnie a régióban, és mindennek a tetejébe megszerezte a Hormuzi-szoros feletti rendelkezést, ami a tankerekre kiszabható áthaladási – kriptovalutában vagy jüanban kiegyenlített – tranzitdíjak intézményesítését jelenti. Mindez érthetetlen módon menne végbe, miközben Nasser személyével ellentétben nem rendelkezik karizmatikus vezetővel, sőt a jelenlegi éppen egy tudattalan állapotból próbál felépülni. Az Egyesült Államok önkéntelenül egy olyan valódi diplomáciai és gazdasági fegyvert adott a rezsim kezébe, amiről korábban maga sem álmodott, és élesben soha nem mert alkalmazni, mindig kizárólag verbális fenyegetésekben, hajók alkalmi lefoglalásában vagy szabotázsakciók révén került szóba. A tranzitdíjak beszedését legitimálhatja Omán bevonása, amely ország egyetértene egy ilyen jellegű rendelkezéssel.
A Perzsa-öbölben új fejlemények történtek: az amerikai haditengerészet megkezdte az aknamentesítési műveleteket annak érdekében, hogy lehetővé tegyék a forgalom újraindulását (biztosítási díjak csökkentése). Továbbá bejelentették, hogy a szorosban az amerikai haditengerészet elkezdi feltartóztatni az iráni kikötőkből induló vagy oda tartó hajókat. Az amerikai elnök ezzel a lépéssel a rezsim gazdasági összeomlását kívánja elérni. Az intézkedés kísértetiesen hasonló a Venezuela partjainál alkalmazott tengeri és légi blokádhoz, ami taktikai szempontból eredményesnek bizonyult és a mai napi fennáll. Persze Irán sokkal keményebb dió, vélhetően az amerikai nyomásgyakorlást fegyveres válasz követheti. A háború újabb szakasza kezdődhet: a fegyveres konfliktus átterelődhet a Hormuzi-szorosra, az irániak már erősítik a szárazföldi védelmet a partszakaszon, egyértelműen egy amerikai partraszállásra számítanak.
Nehéz elképzelni, hogy az USA valóban kilépne ebből a fura félkész helyzetből. Nagyhatalomként talán meg is tehetné, arról nem is beszélve, hogy a szoros lezárása számottevő hasznot hoz az amerikai energetikai vállalatoknak, a bizonytalanság okozta piaci volatilitás pedig az amerikai bankoknak. Fel kell mérnie, hogy a haszon fejében, mennyi geopolitikai „veszteséget” szeretne felhalmozni. Az erődemonstrációval mindenképpen az a célja, hogy tárgyalóasztalhoz ültesse az iráni vezetést – bár a nukleáris kérdés kifejezetten terheli a békefolyamtokat.
Látszólag múlt héten egy új irány is körvonalazódott, ami sokkal inkább a klasszikus amerikai diplomáciái aktivitásra utal és nem a katonai erőfölény alkalmazására korlátozódik. Miközben több ország elutasította Trump felhívását a szoros megnyitásához szükséges katonai akcióhoz, Londonban brit vezetéssel 40 ország koalíciója nyilvánította ki azon szándékát, hogy hozzájárulna a Hormuzi-szoros biztonságához. A szövetségesek eddig visszautasítottak bármilyen katonai beavatkozást a konfliktusba, mert nem tartják összeegyeztethetőnek a nemzetközi joggal. A szoros – iráni részről történő – lezárása viszont vélhetően ellentétes a nemzetközi tengerjoggal, ezért az amerikai diplomácia talán a multilaterális diplomácia keretein belül szeretné legitimálni az ott zajló tevékenységét. Ily módon aktívabb cselekvésre serkentenék a szövetségeseket, akár egy szélesebb nemzetközi (Peace Enforcement Mission) összefogással, mely ENSZ-felhatalmazás (Biztonsági Tanács) alapján (persze vétók függvényében) kísérné a tankereket és garantálná a biztonságukat. A multilaterális diplomácia felé fordulás és megoldás keresése egy hiteles fordulatot jelentene az amerikai adminisztráció nemzetközi ténykedésében, ezen felül jótékony hatással lenne kiemelten az amerikai–brit, valamint általánosan a nyugati szövetségesi rendszerre.
Izrael a kezdeményező szerepben
Hasonlóság, hogy mindkét konfliktus hátterében Izrael áll, és mindennek ellenére 1956-ban győztesként került ki, ugyanis a franciák által beígért nukleáris nemzeti programban való hathatós segítség és a közös kutatás-fejlesztés megvalósult – amit pont meg akarnak éppen semmisíteni Iránban, mondjuk ki némi joggal.
Kína csendben figyelt, majd Pakisztánt közvetítésre ítélte
Kína megnyilatkozásai a válság kapcsán elég mérsékeltnek tűnnek. Úgy tesz, mint aki a színfalak mögül szemléli a felfordulást. Persze, többször említettem már, abban egyáltalán nem érdekelt, hogy a nemzetközi kereskedelem akadálypályára hasonlítson, végül is a kőolajat is nehezebben szerzi be, de vannak még bőven tartalékai, akár több hónapos kínálati hiánysokkot is kibírna. Ne feledjük, hogy Kína a nyersolaj megvétele után egy részét finomítja és feldolgozza, majd nagy haszonnal továbbadja más ázsiai országoknak.
A Hormuzi-szoros lezárásával, Trump „ultimátum-arzenáljával” és néha ellentmondásaival, a tengerentúliak iránti bizalom kissé hanyatlásnak indult. A hitelességet tovább csorbítja a tőzsdék rángatása, ami mögött nehezen képzelhető, hogy ne lenne némi tudatosság. Pont ezek miatt Kína a nemzetközi térben a kiszámíthatóság és a párbeszéd forrásává is előrelépett. Mindemellett a szénhidrogének áremelkedése és a beszerzési nehézségek megléte arra ösztönözheti a kormányokat és a lakosságot, hogy nagyobb figyelmet fordítsanak a megújuló energiákra és az elektromos autókra, amelyekben éppen monopolhelyzetben (napelemgyártás) van vagy iparági vezetőszerepre törekszik. Végül a tervezett amerikai-kínai csúcstalálkozó is alkalmat adhat az ázsiai nagyhatalomnak, hogy bizonyos geopolitikai célokat megfogalmazzon, akár a megfogalmazott nemzetközi koalíció létrehozása okán eltekintene a vétó alkalmazásától (még az orosz vétó fennállhat) a Hormuzi-szoros „kiszabadítására”, de ennek fejében nagyobb politikai mozgásteret is követelhetne Tajvannal szemben.
Kína számára az iráni válság kifejezetten tanulságos is lehet. Jól láthatóan a modern világban sem mindig vezetnek eredményre a fegyveres konfliktusok, a nagyhatalmi érdekérvényesítésnek diszkrétebb módja – gazdasági világválság kirobbantása nélkül – a belső „rendszerváltás” elérése, ezért a 2028-as tajvani választások kapcsán már most nyilvánosan megerősítették a jelenlegi ellenzék melletti kiállást.
A Hormuzi válság hatása a nagyhatalmakra
Az iráni válsággal összefüggő cselekvési hezitálás nem tett jót sem Amerikának, sem a világnak. A gazdasági és társadalmi következményeit még hónapokig vagy akár évekig érezhetjük, szinte olyan hatások jöttek felszínre, mint a Covid-járvány alatt. Egy korábbi írásomban (Az önfejű cowboy átrendezi a világot) a dollár jelenlegi helyzetével és kilátásaival részletesen foglalkoztam. Nem hozható párhuzam az angol font és a dollár vélt „hanyatlása” között, alapvetően, mert nincs jelenleg egy olyan valuta, amely kiváltaná a dollárt, még akkor sem, ha világosan látszik egyes nagyhatalmak szándéka ennek a megcáfolására.
Trump nincs Eden helyzetében
Trump nem Anthony Eden, senki nem fog rá nyomást gyakorolni és a lemondását kierőszakolni. Vélhetően senki nincs abban a helyzetben, hogy diplomáciai vagy pénzügyi nyomás alá helyezze az Egyesült Államokat, és tételezzük fel egy masszív dolláreladáson keresztül pénzügyi krízist idézzen elő a tengerentúlon. Az USA sokkal „fickósabb” erőben van, az oroszok sem fenyegetőznek most azzal, hogy beszállnának az irániak oldalán a háborúba, mint ahogy 1956-ban nyíltan elkötelezték magukat az egyiptomiak mellett. Nem is lenne helyén való, ugyanis egyiknek sem érdeke, mivel mind Oroszország, mind Kína valamit már így is nyertek, vagy nyerhetnek még ebből a káoszból. Oroszország 59 USD/hordó árral tervezte az éves költségvetést, így a hetek óta 100 dollár feletti kőolaj átlagáron értékesített, korábban szankció alatt lévő több millió hordó nyersanyag, hirtelen kényelmesebb helyzetbe hozta, a háború miatt megszorításokat is tervezgető állampárti apparátust.
Az USA valódi katonai nagyhatalom, nem „papírtigris”
Egy biztos, a modernkori Egyesült Államok nagyhatalmi katonai és gazdasági ereje nem hasonlítható össze a szuperhatalmi státuszát akkor elveszítő Nagy-Britanniával, így ebben az értelemben nem húzhatunk párhuzamot a két válság között. Az USA is egyre nagyobb adóssággal és kereskedelmi deficittel szembesül, de a hadsereg fejlesztését érintő kiadások 2001 óta látványosan emelkednek. A következő évtizedekben várhatóan éves szinten 10 százalékos növekedéssel terveznek, miközben így is háromszor akkora összeget költenek erre, mint az EU vagy Kína. A mindenkori amerikai elnök még egy jó darabig nyugodtan hajthatja álomra a fejét, még akkor is, ha a tudatalatt egyre jobban szorgalmazza a biztos pillérnek számító monetáris kihívások leküzdését.
Konklúzió
Úgy tűnik, most nagyobb lehetőség kínálkozik az iráni konfliktus megoldására, az ideiglenes tűzszünet alatti megegyezéssel, ellenkező esetben nem marad más, mint a katonai erő fokozása a Forradalmi Gárda megtörése érdekében. A közös pontok még messze vannak egymástól, a sajtóban kihirdetett megállapodási pontok inkább propaganda ízűek és belpolitikai érdeket szolgálnak. A Perzsa-öböl országai is egyre világosabban utalnak arra, hogy további atrocitások esetén elgondolkodnának egy fegyveres konfliktusban való részvételben, annak érdekében, hogy véglegesen megszűnjön az iszlamista állam által gerjesztett fenyegetés. Az iráni vezetésben is élesednek az ellentétek, kalkulálható volt, hogy a politikai tér nem fogadja el a végsőkig belengetett katonai ellenállást, mivel tisztában van az országra váró súlyos gazdasági és társadalmi következményekkel. Egyértelmű, hogy Trump egyre messzebb került a számára legjobb kimenetelű szcenáriótól, miközben a jól informált spekulánsok féktelenül halmozzák az S&P és az olaj megmagyarázhatatlan volatilitásából származó, fényesen guruló dollárprofitokat.
A Benchmark rovat cikkei itt érhetők el.
A német belügyminiszter értékelése szerint.
