Líra helyett euró, de ki lehet törni az all inclusive buborékból a török riviérán?

Törökország ezúttal is azt adta, amit korábban – talán ez foglalja össze legjobban a benyomásainkat.

Szeptember végén harmadszor töltöttünk el egy hetet a mediterrán partvidéken. Így hát Budapestről kevesebb mint két és fél óra repülőút után magabiztosan érkeztünk meg Antalyába. Tudtuk, hová megyünk. Bár teljes lazaságunkat egy apróság megzavarta: ezúttal nem vittünk magunkkal útlevelet. A magyar állampolgárok ugyanis 2022 novembere óta személyi igazolvánnyal is beléphetnek az országba. Tényleg nem volt szükség útlevélre sehol sem. 

Ezután nemcsak a közel 30 fokos délelőtti meleg, hanem még valami arcul csapott már a leszállás után, és ez a magyar idegenforgalomnak is tanulságos lehet. Már a repülőtéren feltűnt, mennyire flottul megy a külföldről érkezők százainak, ezreinek fogadása és továbbszállítása.

A térség turizmusának jelentősége már a repülőtéren megmutatkozik: a kijáratnál nagyjából száz számozott pult sorakozik. Minden egyes pult egy vagy akár több utazási iroda képviselete, ahol a turistákat eligazítják, hogy melyik busszal vagy autóval viszik őket tovább. Korábban mindig este érkeztünk, ezért csak most tűnt fel, mekkora a tömeg és mennyi turista próbál eljutni innen a hoteléig, aztán majd vissza.  

Az antalyai repülőtér az ország egyik legforgalmasabb turisztikai reptere, ahonnan a környék legtöbb üdülőhelye, köztük Belek, Lara, Side és Alanya érhető el. Hogy a magyarok körében mennyire népszerű célpont, azt az is mutatja, hogy szervezett utazásoknál Egyiptom és Törökország a két legnépszerűbb, Európán kívüli úti cél. A teljes ellátást kínáló hotelek, az ősszel is kiváló időjárás, a hosszú, finom homokos partok miatt – ahol világító türkizkék, majd a horizont felé mélykék a víztükör – nem csoda, hogy a magyarok inkább a Földközi- és Vörös-tenger partvidékét választják, mint a lassan dinnyefölddé változó Balatont.

A repülőtéri szervezettség, a szállodai szolgáltatások és a helyiek vendégszeretete egyaránt azt az érzést keltette bennünk, hogy itt a turizmus valóban a mindennapok szerves és fontos része. Persze a közel-keleti konfliktus közvetve Törökország turizmusát is érintette, de mi éppen a kiszámíthatóság miatt választottuk ismét ezt az országot.

Nem akartunk úgy járni, mint február végén: az utazási iroda négy nap után lemondta az ománi nyaralásunkat, amelyet az iráni háború kitörése előtti napon foglaltunk le. Ekkora bizonytalanságot és kockázatot jobb nem újra átélni. A nyaralás előtti hónapokban azért ott motoszkált bennünk a kérdés:

Csak nem tör ki itt is egy háború, és hiúsul meg ez az utazás is?

Szerencsére ezúttal nem így történt. Így mentünk vissza a már ismert török riviérára, azon belül újra Sidébe, ahol öt évvel ezelőtt egyszer már megfordultunk. 

Az Antalyai-öböl térségében fekvő üdülőváros 70 kilométerre, körülbelül másfél órás autóútra található a reptértől. A mediterrán üdülővárosban az ókori történelem emlékei bazárokkal, piacokkal, bevásárlóközpontokkal és modern szállodákkal váltják egymást. És macskák. Mindenhol.

Kényelmes fizetőeszköz az euró és a dollár

A líra árfolyamingadozása, értékvesztése mellett az infláció még mindig magas Törökországban, de az utóbbi évekhez képest jelentősen mérséklődött. Hogy miként néz ki egy török bankjegy, milyen címletek vannak, most sem tudtam meg. Furcsa érzés volt megint úgy eltölteni itt egy hetet, hogy szinte végig elégnek bizonyult az euró, a dollár vagy a bankkártya. 

A taxistól kezdve a piacon áruló idős asszonyig mindenki elfogadta az eurót, a dollárt – a látszólag főleg helyiek által látogatott zöldség- és gyümölcspiacon is nem egy helyen a közös pénznemben is ki voltak írva az árak. Az eurózónába vágyó ország állampolgáraként egészen szokatlan élményt adott, milyen lenne, ha már nálunk is a közös fizetőeszközt használnánk. Több mint 1500 kilométerre Magyarországtól, és ki tudja, hány évre az euróövezettől. Hátha 2032-ben...

Az erős magyar forintnak hála, legalább kellemes volt nem 400 forintos euróárfolyammal számolni.  

Ha már az áraknál tartunk! Viszont azt sem tudom megmondani, mennyibe kerül egy cappuccino, egy török tea, egy pizza vagy egy ebéd a kikötőben, ugyanis az all inclusive szálloda kényelméből ezúttal sem nagyon mozdultunk ki. Nehéz elképzelni, hogy a Balatonnál ilyen előfordulhat, de

Törökországban könnyű elveszni egy hotel éttermei, bárjai és a tengerpart Bermuda-háromszögében.

A négy- és ötcsillagos all inclusive, illetve ultra all inclusive szállodákban olyan bőséges a kínálat, hogy a vendégek sokszor napokat elvannak a hotelek falai között. A napi többszöri étkezés mellett a helyi alkoholos és alkoholmentes italokból korlátlanul fogyaszthatnak. Ilyen körülmények között nem nehéz megérteni, miért maradnak sokan a szálloda éttermeinél, és miért nem próbálnak ki több vendéglőt.

A helyi konyhát a kebabtól kezdve a halas ételeken át egészen a török teáig a hotelek éttermeiben is meg lehet kóstolni. A reggeliknél, ebédeknél és vacsoráknál baklavából akár hét-nyolcféle, olívabogyóból pedig négy-ötféle is kerülhet az asztalra. A gözleme-t is amolyan snackként kínálták: a forró lapon sütött lepénykenyeret különféle töltelékekkel töltik meg, valamint hideg ayrant, joghurtból, vízből és sóból készülő frissítőt adnak még mellé. Egyszerű étel, mégis meglepően finom.

De ahány szálloda, annyiféle (éttermi)szolgáltatás és színvonal, ezért nem árt jól utánajárni, hova foglalunk! Miközben a hoteleknek sem mindegy, kiket fogadnak. Mi főleg brit, német, francia és lengyel turistával találkoztunk, orosz vendégekkel alig. Gyanús is lett, hogy alig hallottunk oroszul beszélőket a szállásunkon – nem így ezen kívül.

Állítólag azok a szállodák, amelyek szeretnének fenntartani egy bizonyos színvonalat, meghatározzák, hogy a vendégek mekkora hányada lehet orosz. Ezt az állítást azonban nem tudtuk ellenőrizni. Drasztikus lépésnek tűnhet, de nem egy hotelben láttuk már, hogy az orosz vendégek púpozott tányérokat megrakva, hangoskodva érzik jól magukat – aztán a nagy részét otthagyják. A magyar turistákat egyébként kedvelik a helyiek, néhány magyar szót tudnak is a turisztikai övezet környékén. (Ahogy mi is tudunk pár szót törökül, hiszen számtalan magyar szavunk török eredetű.)  

Mit tartogat Side és környéke?

Ha egy-két nap után kiszakadnánk az „ólinkluzívból” és megnéznénk a környéket, több könnyen bejárható programot lehet találni. Ha utazási irodán keresztül mennénk, jó néhány szervezett út közül lehet választani, de mi magunk is foghatunk egy taxit és kicsit körbenézhetünk Sidében és azon túl.  

Az ókori kikötőváros megmaradt romjait és magát a kikötőt naplementekor érdemes felkeresni. Egy kellemesebb séta alatt bejárhatók a legismertebb látnivalók: a Krisztus után 2. század körül épült Apollón-templom fennmaradt oszlopai és az egykor 20 ezer ember befogadására alkalmas ókori római színház. A hangulatos, murvafürtökkel befuttatott kis házak között sétálva nem csak szuvenírboltok sorakoznak.

A helyi gyümölcsöket, édességeket (baklava, lokum, tulumba), frissen facsart sárkánygyümölcs- vagy gránátalmalét és török teát is egyszerű megkóstolni egy-egy árusnál. A hagyományos, nyúlós török fagylaltot, a dondurmát viszont már nem adják ennyire könnyen: 

A tengerpart után egészen más látvány fogad a szárazföld belsejében. Side óvárosától néhány kilométerre található Manavgat központi mecsete, a Külliye Camii, amely a város egyik legjellegzetesebb vallási épülete. Négy minaretje messziről is jól kivehető. A mecsetet sokan a híres isztambuli a Kék Mecset, Sultanahmet Camii kistestvéreként emlegetik. Az elnevezést a belső teret díszítő kék csempék miatt kapta.

Azonban a két épület között fontos különbség, hogy a manavgati mecsetet csak 2004-ben nyitották meg, szemben az Isztambulban található mecsettel, ami az 1600-as évek óta áll.

A modern, oszmán stílusú mecset a turisták előtt is nyitva áll. A látogatóknak illő a vállat és a lábat takaró ruházatot viselniük; a nőknek a hajukat kendővel kell befedniük. Kendőt és megfelelő ruházatot a bejáratnál is lehet kölcsönözni.

A másik népszerű üdülőváros, Alanya nagyjából 65 kilométerre fekszik Sidétől. A déli partvidék egyik legismertebb célpontjáról, a bazárokról, az alkudozásról, a közlekedésről itt már írtunk. 

A nyüzsgő városi forgatagon és bazárokon túl Törökország természeti kincseit is érdemes felfedezni, népszerű kirándulóhely például a Manavgat-vízesés Sidétől pár kilométerre. Nem egy óriási zuhatagot kell elképzelni, de a nagyjából 40 méter széles, hatalmas víztömeg erősen, dübörögve zúdul le a mészkősziklák felett, miközben a víz a fényviszonyoktól függően türkizes-zöldes árnyalatokban játszik.

Közeli úti célnak számít a Zöld Kanyon a Taurus-hegységben. A kanyon a meredek hegyoldalak és a fenyőerdők között húzódó, smaragdzöld vizű Oymapinar-víztározóról ismert. A táj a vízről nézve különösen látványos, ezért az egyik legnépszerűbb program a hajókirándulás.

Aki egy egész napot rászánna, Pamukkaléba, Kappadókia mellett az ország másik híres természeti látványosságához is eljuthat. Hófehér, lépcsőzetes mészkőteraszairól és türkizkék termálvizes medencéiről ismert. A Sidétől nagyjából 300 kilométerre fekvő területen található az ókori Hierapolis romvárosa is.

Törökország partjainál snorkelezni nemigen lehet, a homokos, sekély partszakaszokon kevés látnivalót kínál a víz alatti világ. A halak és a tengeri élővilág rajongóinak ugyanakkor kihagyhatatlan program az Alanya közelében, Türkler településnél található tengeri élménypark. Aki egyszer járt már a Sealanya Sea Parkban, könnyen kedvet kaphat a visszatéréshez. Mi harmadjára jártunk itt:

A mesterségesen kialakított, 3-6 méter mély medencékben trópusi élőlényeket lehet megfigyelni, rájákat simogatni, cápák közé merülni. (A belépőjegyben az úszószemüveg és a pipa kölcsönzése, valamint egy ebédmenü is benne van. A cápák közötti merülésért külön kell fizetni.) 

A vízi park mellett lévő Sealanya Delfinparkot és a delfinshow-t heves tiltakozásomnak hála eddig sikerült kihagynom. Most viszont nem úsztam meg. De továbbra sem nyűgöz le és késztet tapsolásra a hulahoppkarikát az orrán pörgető emlős látványa. 

Állatvédelmi aggályok miatt egyébként több utazásszervező cég kivette az ilyen és ehhez hasonló kirándulásokat a programból. Az 50 perces show alatt legalább egyvalamin lehetett kárörvendeni: azokon a figyelmetlen felnőtteken és gyerekeiken, akik az első sorokban elhelyezett figyelmeztetés ellenére is a „Splash Zone”-ba ültek. Nem kellett sokáig várniuk, hogy kiderüljön, mit jelent a kiírás. Mindegyikük elég hamar vizes lett. 

A Világjáró korábbi cikkeit itt olvashatják.