Az egész világot sokkolta Lindsey Vonn drámája az olimpián. A 41 éves amerikai alpesi síelő direkt egy újabb, rekordidősen elért olimpiai érem reményében tért vissza a versenyzéshez, és azután is elindult a ma este befejeződő téli ötkarikás játékokon, hogy nem sokkal korábban térdszalagszakadást szenvedett egy világkupa-versenyen. Az olimpiai lesiklóversenyen azonban csak 13 másodpercet töltött a pályán, amikor megint hatalmasat bukott.
Azóta már négy műtéten van túl, a lábát gyakorlatilag darabokból kellett újjáépíteni, és most már nem az a kérdés, versenyezhet-e még valaha, hanem az, hogy maradandó károsodás nélkül megússza-e az esetet.
A bukásról készült felvételeket megnézve azonban felmerülhet egy érdekes kérdés. Nem kellett volna leoldania Vonn léceinek, amikor a levegőben elfordulva becsapódott a hóba? Természetesen nem tudjuk, akkor milyen sérüléseket szenvedett volna, ám az biztos, hogy a lábon maradt sílécek számos síbalesetet tesznek súlyosabbá. A lécek ugyanis be tudnak akadni tereptárgyakba, egymásba, a síelő lábába, aztán pedig a rajtuk fellépő erőhatások a hosszabb erőkar miatt is nagyobb roncsolást tudnak végezni a síelő lábában, elsősorban a térdben.
Tegyük hozzá azt is, hogy Vonn lécei ugyanígy a lábán maradtak az olimpia előtti, crans-montanai bukásánál is, amikor a pálya melletti védőhálóban állt meg, és szakította el a térdszalagját, ezzel minden bizonnyal „előkészítve” a még súlyosabb balesetet az olimpiai pályán (szakértők kielemezték, hogy Vonn azért ronthatta el a bukás előtti kanyart, mert nem tudott a megszokott módon terhelni a sérült térdére).
Aki síelt már életében, az tudja, hogy a bakancsok rögzítésére szolgáló kötések elvben le tudnak, sőt le kellene, hogy oldjanak akkor, ha a normálisnál nagyobb erőhatások lépnek fel akár oldal- akár függőleges irányban rajtuk. Ez azonban nem mindig történik meg – ahogy Vonn szörnyű esete is mutatja.
Megkötött fejlődés
Miközben elsősorban a sílécek, de még a sícipők technológiája is rengeteget fejlődött az elmúlt években, a kötések tulajdonképpen ugyanolyanok, mint 50 évvel ezelőtt (a legnagyobb újítás talán a jobb kanyarvételt lehetővé tevő emelés volt rajtuk, de ez a kioldás kérdését nem érinti). Miután a síelő a bakancs orrával, majd a sarkával belelép a kötésbe, az a helyére csattan, és ezután vagy akkor old ki, ha a síelő szándékosan „lecsatol” a kötés hátsó részén, vagy akkor, ha a szorítóerőnél nagyobb erőhatások érik.
Azt, hogy mennyire legyen egy kötés szoros, állítani lehet. Igen ám, de az sem jó, ha túl könnyen old le a léc, hiszen egy kontrollált helyzetben hirtelen elvesztett síléc szintén hatalmas eséshez vezethet, és a „normál” síelés során is felléphetnek igen nagy erők a kötésen. A kezdőknek általában elég lazára állítják a kötését, a jobb síelőknek pedig szorosabbra. A versenyzők esetén viszont eleve még nagyobb erőhatásokra kell felkészülni, ráadásul a világ legjobbjai olyan helyzeteket is „meg tudnak menteni”, ami reménytelennek tűnhet, az ő kötéseiket tehát extrán szorosra állítják, nehogy pont a léc leesése okozza a bukást és ezzel a kiesést.
Fotó: MTI/EPA/ANSA/Pierre Teyssot
Az amerikai lesiklók a felszerelés előkészítésével foglalkozó technikusa 200 kilogramm körülire állítja a versenyzők kötéseinek határértékét – ez a kétszerese a boltban kapható „civil” kötések felső limitjének.
Önmagában tehát nem annyira meglepő, hogy Vonn kötése nem oldott le. De mégiscsak a 21. század második negyedében járunk már, nem lehetne kitalálni valamit, hogy elkerülhetők legyenek az ilyen esetek, de a versenyzőknek mégse kelljen aggódniuk egy váratlanul leoldott léc miatt?
Technológiai a csúcsokon
Arról nincsen szó, hogy a csúcstechnológiát csak a gyorsaság, de nem a biztonság érdekében vetnék be a síelésben. Idén először az olimpián már kötelező volt a lesikló és Super-G versenyeken a testre vehető légzsák használata. Ez az eszköz tulajdonképpen egy mellény, ami bizonyos szenzorok jelére felfújja magát, ezzel védve az esetenként bőven egy magyar autópályán is illegális tempóval száguldó síelők testét.
És ez a technológia adhatná a kulcsot a baj esetén, a nagyobb bajt megelőzően leoldó síkötések kifejlesztéséhez is. A Dainese, illetve leánycége, a D-Air Lab éveken át dolgozott azon, hogy megfelelően finomítsa a síelő-légzsák kioldását irányító algoritmusait. Most pedig a Nemzetközi Síszövetség, a FIS koordinálásával megosztja adatait egyes vezető kötésgyártókkal, mint a Look, a Tyrolia, a Salomon, az Atomic vagy a Marker.
Azonban a dolog nem olyan egyszerű. A probléma egyrészt technológiai. Mint említettük, a légzsák felfújása és a léc leoldása nem ugyanaz a kategória, hiszen „téves riasztás” esetén az előbbi legfeljebb egy kis kényelmetlenséget okoz a síelőnek, a másik viszont akár súlyos balesethez is vezethet. Ráadásul jóval nehezebb meghatározni azokat a körülményeket, amikor szükség lehet erre.
„A légzsákhoz tudod nézni a forgásokat és az egész test helyzetét. A kötéseknél meg kell vizsgálnod, hogyan mozog a láb, merre haladnak a lécek, és még egy sor más változót”
– mondja Marco Pastore, a Dainese egy, a légzsák-projekten dolgozó munkatársa. Tehát mondjuk míg az elég egyértelmű, hogy ha a síelő fejjel lefelé, a tengelye körül pörögve repül a levegőben, akkor szüksége lesz a légzsákra, a lécek esetében akár extrém pozíciók is előfordulhatnak, amikor a síelő valójában kontroll alatt tartja az eseményeket, és nem örülne, ha az egyik lábáról egyszer csak eltűnne a léc.
Ki fogja kifizetni?
A másik probléma anyagi természetű. A Dainese nagyon sokat költött a légzsákok kifejlesztésére, de egyelőre nem sokat keresett rajta. „Egyelőre pénzt vesztünk rajta. Mindenki akarja ezeket a nagyszerű dolgokat, de végső soron valakinek fizetnie is kell értük – mutat rá Pastore.
„A probléma az, hogy a Dainese az, aki a pénzt és az összes befektetést beleteszi a dologba. Tehát ha megosztják ezt a kötésgyártókkal, a kötésgyártóknak is nagy befektetéseket kellene eszközölni, és ez elég sokba kerülhet”
– fogalmaz Sasha Rearick, az amerikai sícsapat korábbi vezetőedzője, aki szerint már bő egy évtizeddel ezelőtt is szó volt biztonságosabb kötések kifejlesztéséről, de igazi előrelépés azóta sem történt.
A Tyroliánál a projekten dolgozó Rainer Salzgeber pedig arról beszélt, hogy már most is rengeteget költöttek erre, a Vonn balesetéhez hasonló esetekre pedig egy egyszerűbb és gyorsabb megoldást, könnyebben széteső kapukat javasolt (Vonn akkor kezdte elveszíteni az uralmát a lécei felett, amikor a vállával beleütközött a pálya vonalát kijelölő egyik kapuba).
Persze az is kérdés, hogy ha sikerül is kifejleszteni a bukás előtti tizedmásodpercekben leoldó kötést, fogják-e használni a versenyzők. A biztonsági felszerelések általában nagyon lassan jutnak el a kifejlesztéstől az elterjedésig. Emlékezhetünk, néhány évtizede még egyes számokban sisak nélkül is versenyeztek síelők, de a légzsákokat is már 2013-ban tesztelték versenykörülmények között, hogy aztán csak az idei szezonra tegyék kötelező felszereléssé. Szintén ez az első szezon, amikor a síelőknek a testhezálló ruha alatt a vágásoknak ellenálló alsóruhát kell hordaniuk.
Sasha Rearick szerint a ruhákkal eleve sokat lehetne javítani a biztonságon, „okos” síkötés ide vagy oda. A probléma itt az, hogy minél vastagabb a ruha, annál nagyobb a légellenállás és annál lassabb a síelő – magától tehát senki nem fog vastagabb kezeslábasba bújni.
„Csináljunk egyetlen anyagot mindenkinek, ami egy kicsit melegebb, egy picit lassabb, és nem lehet átvágni. Ez mindenkinek sokkal biztonságosabbá tenné a sportot”
– mondja.
Vonn balesete mindenesetre most igazán ráirányította a figyelmet a síkötések problémájára, és ugyan eddig is rendszeresek voltak a versenyzők hasonló balesetei, ezúttal tényleg megmozdulhat valami.
Ahogy Pastore fogalmaz:
„Sajnos mindig valami súlyosnak kell történnie ahhoz, hogy az emberek kimondják: ’Na ne. Most aztán tennünk kell valamit’”.
(AP)
A szervezet szerint az maga a megadás.
