Verdi-alapok
Giuseppe Verdi az egyik legfontosabb valaha élt operaszerző, egyértelműen az olasz opera legnagyobb büszkesége. Wagner mellett a 19. századi opera vezéralakja. Műveit egyaránt rajongják vájtfülűek és kezdő operanézők. Zenéje kifinomultságáról ódákat lehetne írni.
Verdi egyszerű kocsmáros családból származott, de 12 évesen már a helyi templom (Le Roncole-ban született és nevelkedett) orgonistájának nevezték ki, majd hamarosan Bussetóba költözhetett ahol megkezdte zenei tanulmányait és pártfogóra is akadt, aki egyengette az útját, segítette karrierjét. Később mecénásának lányát vette feleségül.
Az első operáját a Scala mutatta be 1938-ban, a nagy sikerre való tekintettel a neves ház rögtön három operát rendelt tőle, de ebben az évben meghalt a lánya, 39-ben a fia majd 40-ben Margherita, a felesége is követte két gyereküket a sírba. Verdi összeomlott és megpróbált kihátrálni a Scalával kötött szerződés mögül, de ez nem sikerült neki. Szerencsére. Verdi írta a Nabuccót, a Traviatát, Az álarcosbált, a Rigolettót, az Aidát, A két Foscarit, az Attilát, a Don Carlost, a Falstaffot és A trubadúrt.
(Itt és most a teljesség igénye nélkül csak az operákat említettük, nem kronológiai sorrendben. A Requiem legalább olyan híres tőle, mint a zenekari kompozíciói, a kórus- és egyházi művei és a hangszeres művei.)
2016 bukkanója
Ha valaki a nemrég az Erkel Színházban bemutatott Il trovatorét látta, azt hiszem szinte lehetetlen volna rávenni, hogy adjon esélyt a darabnak, pedig higgyék el, érdemes.
A budapesti előadást mindannyian nagyon vártuk, szereposztása már előre lázba hozta a nézőket, ámde az előadás csalódásként ért mindannyiunkat. Hadd idézzünk az ország legjobb kritikusától, a hírnevét hitelességével és mértéktartásával elnyert László Ferenctől:
Amikor Galgóczy Judit és munkatársai megjelentek a tapsrendben, akkor nem csupán elsöprő erejű búúúzás fogadta őket, hanem jószerint abbamaradt a taps is, s az egész jelenet olyan félreérthetetlen elutasítást érzékeltetett, hogy arról szinte fontosabb beszélnünk, mint az azt megelőző előadás erényeiről és fogyatékosságairól. Azért is indokolt szólnunk erről az esetről, mert az operarendezések körül általában is kimutatható valamiféle abszurd, fordított logika, amely a közönség által zajosan elutasított produktumokat szinte automatikusan jól sikerülteknek, de legalábbis a pezsgő és eleven operaélet bizonyságainak tekinti. Az előadó-művészet terén sehol máshol nem lelünk ilyen faramuci elgondolást, s az élet egyéb szögleteiben is legfeljebb tán a törpepártok vezetői szokták ehhez hasonlóan önmaguk igazolását kiolvasni a számukra drasztikusan kedvezőtlen választási eredményekből.
Ha egy rendezés az előadás tartamául szolgáló 2-3-4 óra leforgása alatt nem képes legalább alapszinten elfogadtatni magát a közönséggel, akkor ott valaki bizony rossz munkát végzett. S ilyenkor nem érdemes (s persze nem is korrekt dolog) a közönség szűklátókörűségét és ókonzervativizmusát hibáztatni, hiszen a rendező feladata éppen az, hogy kalkulálva a közeg ellenállásával, mégiscsak meggyőzze a nézőket. (A pesti közönség vaskalaposságát ráadásul azért is méltánytalan lenne emlegetni, merthogy sommásan ugyanez a premierközönség már számos merészen kísérletező operarendezést üdvözölt melegen, de legalábbis langyosan.) No, de talán a feszélyezően kényelmetlen igazságok váltottak ki ily zajos és tömeges ellenkezést a magukat találva érző nézőkből! Hát nem. Ha van itt bárminő kényelmetlen igazság, akkor az az, hogy Galgóczy Judit nemszeretem modorban félberendezte az operairodalom egyik legnépszerűbb alkotását. (Magyar Narancs 2016/12.)
Azt – ahogyan László Ferenc is teszi a kritika folytatásában – el kell mondjuk, hogy a szereplők lenyűgözőek voltak. Komlósi Ildikó Azucenájánál sem színészi sem hangjátékban nincs jobb jelenleg a világon, Léta Kiss Gabriella Leonorája szívbemarkoló és angyali volt, Kálmándi Mihály és Kamen Chanev a két férfi főszerepben szintén egy A kategóriás nemzetközi szintet hozott – még fájdalmasabb így a produkció nézhetetlensége. (A kórusról se feledkezzünk meg: a Strausz Kálmán vezette csapat szintén a világ bármely táján megállta volna a helyét.) Ez lehetett volna az évadnak az a produkciója, amivel történelmet lehetett volna írni - az, hogy ez elmaradt, ezúttal nem a nemzetközi összehasonlításban valóban kis költségvetés rovására írható.
Anutámnak babakék lakókocsi
Így kénytelenek vagyunk elmenni az előadást megnézni Londonba, ahol - bár Komlósi Ildikó nélkül, de - szintén világszínvonalú szereposztással láthatjuk a darabot, egy kiváló rendezésben.
A fent látható cigánykórus amúgy a darab talán legismertebb része, és kiválóan érzékelteti a David Bösch rendező humorát - nem csupán Guy Ritchie Blöff című filmjére való finom utalásokkal, hanem… inkább tessék megnézni, fel fog tűnni…
A német Bösch a sikeres hazai rendezéseit követően ezzel a darabbal debütált a Royal Operában és egyben a nemzetközi deszkákon, így nem csoda, hogy nem csapta össze a munkát. Arról nem is beszélve, hogy figyelembe vette a művészei erősségeit és gyengeségeit – és utóbbiakat igyekezett elrejteni, megoldani, ami egész jól sikerült. Például a Leonorát játszó Lianna Haroutounian bár csodálatos hang, nem a színészi képességeiről ismert – Bösch nem kért hát tőle olyat, ami nem megy, hanem olyan miliőt varázsolt köré, hogy igazán hiteles lett Leonora karaktere, és a nézőnek fel sem tűnik, hogy ez elsősorban nem a művésznő, hanem Bösch erénye. Haroutounian hangja persze lenyűgöző, külseje illúziókeltő.
Az Azucenat játszó Ekaterina Semenchuk kiváló választásnak bizonyul – s ha Komlósi Ildikó azért erősebb is nála, mégis a darab végére összeáll a karakter megfejtése: egy ilyen drámákat megélt asszony katatón visszafogottsága és rezignált kegyetlensége helyén van a darabban.
Manrico szerepében Francesco Meli szinte tökéletes, a Luna grófot játszó Zeljko Lucic szintén mind játékával mind hangjával elvarázsolja a nézőket.
A darab története szerint az öreg grófnak két gyermeke volt, Luna és a testvére. Az öreg gróf máglyára dobatja Azucena, a cigányasszony anyját. A nő a halálhörgése közepette bosszúra esketi lányát, aki elrabolja az öreg gróf kisebbik gyerekét, hogy megölje. Csakhogy sokkos állapotában véletlenül saját gyermekét dobja a tűzbe. Innentől a gróf gyermekét, Manricót neveli sajátjaként.
A darab ott indul, hogy Manricó, a trubadúr felnőtt férfi és Leonorával szerelmesek egymásba, de Luna grófnak is Leonora szíve választottja – szóval megy a harc, kiváló áriák közepette. Azucena elmeséli az igazat Manricónak, majd letagadja az egészet. Rengeteg kavarás után, amikor már úgy tűnik, minden rendben van, hiszen a szerelmespár együtt van biztonságban, Luna gróf elfogja Azucenat, mert felismeri benne öccse elrablóját. Manrico anyja segítségére siet, fogságba esik, halálra ítélik. Leonora a szívét ajánlja Lunának szerelme megmentéséért, majd öngyilkos lesz. Luna ezt megtudván kivégzi Manricót. És ekkor jön a vérfagyasztó vége a darabnak, Azucena ránéz Lunára, közli vele, hogy a saját testvérét ölte meg, majd az égre pillant és felkiált: „Anyám, megbosszultalak!” Ilyenkor általában belefagy a nézőkbe a levegő...
Szóval a darab kemény, kiváló rendezés szükségeltetik hozzá, a zene csodálatos, Londonnak sikerült. Azt is fontos, hogy ez összességében véve egy elég klasszikus rendezés, tökéletes annak, aki először látja a darabot vagy még kezdő az opera világában. Azonban aki szeretne egy kis különlegességet, az kattintson ide egy kis finomságért, a berlini Staastoper előadásáért, Anna Netrebkóval és Domingóval a főszerepben. Figyelem: az előadás formabontó és pofátlan, kezdőknek nem ajánlott.
2016 december elejétől 2017 február végéig több alkalommal láthatjuk a darabot a Royal Opera House színpadán. Aki nem tudja személyesen megnézni a darabot, ezen a linken megteheti HD minőségben.
Hol van már a 400 forint alatti euró – továbbra is 410 felett maradt az árfolyam. 
