Forrás: Depositphotos

Érdekes jelenségről számol be a Guardian: egy sor, a cikkükben nem nevesített cég újabban folyamatos lépéseket tesz azért, hogy gyártási folyamatát kizöldítse, azonban ezzel együtt, ahelyett, hogy kihasználnák a globális klímaféltő hangulatot, és az újításokat hangosan kidobolva learatnák a babérokat, inkább mélyen hallgatnak a környezetkímélő fejlesztésekről. Ez a gyakorlat mára olyan általánossá vált, hogy már neve is van: úgy hívják, hogy titkos fenntarthatóság.

Csak csendben, csak halkan

A titkos fenntarthatóság nem csak egy címke, ami valódi teljesítményt nem takar: a cikk említ egy ázsiai céget, mely mindössze egy liter vizet használ fel egy farmernadrág legyártásához, szemben pl. a Levis gyakorlatával, mely a 2015-ös becslés szerint 347 liter per farmernadrág mutatóval működik. Az üdvös és rekordmértékű vízspórolást azonban sehol sem kommunikálják.

Ugyanez a helyzet Nagy-Britannia organikusélelmiszer-iparával: egy év alatt 5,3 százalékkal bővült, mára már 2,2 milliárd fontot tesz ki, a sikert azonban semmilyen publikus felületen nem ünneplik, még sajtóközleményt sem adtak ki róla.

Mint a sír, úgy hallgat két portugál borászat is, akik szintén bio-termelésre váltottak a permetezős metódusról. Mivel a vegyszerek roncsolják a talajt, ami pedig szegényesebb terméshez vezet, a műtrágyázás és permetezés helyett inkább dolgozókba és technológiába fektettek, és most már drónok folyamatos megfigyelése mellett előre ki tudják számítani, hogy a termőföld mely területén üthetik fel a fejüket fertőzések, és precíziósan intézkednek. Az eredmény: egészségesebb termőföld és szőlő, jelentősen csökkenő ökológiai lábnyom, és hektáronként 18 százalékos termésnövekedés. Erről azonban senkinek se szólnak.

"Olcsó ÉS zöld? Kamu, ugorjunk!"

Hogy ezen gyakorlat mögött milyen megfontolás állhat, arról Steve Evans professzor, a Cambridge University termelési fenntarthatósággal foglalkozó Institute for Manufacturing nevű egységének vezető kutatója nyilatkozott. Biztosat ő sem tud, de azt feltételezi, hogy a vállalatok a titkolózással annak a jelenségnek akarnak elébe menni, hogy reflexszerűen azt gyanítjuk: a fenntarthatóságra való átállás mindig együtt jár valamilyen hátránnyal. Vagy áremelkedéssel vagy minőségromlással, esetleg mindkettővel egyszerre.

A fent említett portugál borászatoknak nem volt szüksége külön pr-löketre, mindkettő már bejáratott, jó nevű cég volt. Csak folytatni akarták, amit eddig csináltak: jó minőségű, jó árú bort kínálni a vásárlóknak, azzal a különbséggel, hogy meg akarták őrizni a termőtalaj minőségét. A zöld váltással a termelési költségek nem nőttek meg, csak átrendezték a ráfordítandó összegeket. A zöldítés bejelentése pont a fenti gyanúsítgatások megelőzése miatt maradt el, nem akarták, hogy az emberek - alaptalanul, pusztán megszokásból - minőségromlást feltételezzenek. A dolgot a másik végén megfogva: attól is tartottak, hogy ha árat emelnek, hogy megfeleljenek annak a másik előfeltételezésnek, hogy az organikus, ha jó minőüségű, akkor automatikusan drágább is, akkor már megfizethetetlenné tették volna a terméküket a vásárlók egy részének.

Céges szintű félreértések

Más okai is vannak a zöldítési hírzárlatnak. Evans kutatásai során együttműködött egy olyan, világszerte ismert autógyártó céggel, mely 15 évnyi fejlesztés után elérte, hogy autónként 75 százalékkal csökkenjen járműveik gyártásának energiaigénye. Ma már négy autót állítanak elő ugyanannyi energia felhasználásával, mint amennyiből korábban egyet gyártottak le. A vállalat azonban nemmel válaszolt, amikor a kutató megkérdezte, megnevezheti-e őket írásaiban, de nem azért, mert innovációjuk szakmai titok lenne, és nem is azért, mert elveszítenék az energiamegtakarítással szerzett versenyelőnyüket (az olcsó energiaárak miatt a megtakarítás végül kevesebb, mint 1 százalék lett), hanem azért, mert a menedzsment aggódott, hogy ha reflektorfénybe kerül innovációjuk, akkor nem kívánt figyelem terelődhet más, kevésbé sikeres fenntarthatósági fejlesztéseikre, és ezek nyomán rájuk sütnék, hogy egyetlen kirakatsikerrel akarják elfedni a többi, továbbra is szennyező tevékenységüket.

A cégek közötti kereskedésben sem látszik még, hogy érdek fűződne a zöldítési folyamatok hirdetéséhez. A beszállítók Evans szerint attól tartanak, hogy ha elkezdenék kommunikálni a fenntarthatósági eredményeiket, azt az ügyfelek, úgy, mint a korábban már említett vásárlók, az árak emelkedése előjelének értenék, és jobbik esetben is csak jelentéktelen mellékútnak, hiszen a megszokott értelmezés szerint a vállalatoknak a minőségre és a nyereségességre kell koncentrálniuk. Szükségtelen kockázat, ami elbizonytalaníthatja a már meglévő-, és elijesztheti a potenciális ügyfeleket, így inkább hallgatnak róla.

Evans azt mondja, amikor 15 évvel ezelőtt belekezdtek a kutatásukba, attól tartottak, egyszerűen nem lesz elég példa a titokban zöldítő cégekre, időközben azonban ráébredtek, mennyire bevett gyakorlat ez. A végső tapasztalata viszont az, hogy mindez hiába, egyszerűen sem céges, sem személyes szinten nem vagyunk képesek elhinni, hogy a fenntarthatóságnak nem kell többe kerülnie ahhoz, hogy ugyanolyan magas minőséget hozzon, sem pedig azt, hogy megmaradhat, de akár még nőhet is a nyereségesség, miközben csökkentjük a környezetben okozott károkat.

Pedig a Dow Jones globális adatokból összeállított fenntarthatósági indexe újra és újra megmutatja, hogy a fenntarthatósági lista élén álló cégek folyamatosan nyereségesebbek a lista alsó részén tanyázóknál. Libby Peake, a Green Alliance független thinktank senior tanácsadója szerint a zöldítésben élen járó gyártók ötször olyan gyorsan javítanak az energiatakarékosságukon, mint a hátul kullogók - mégsem oszthatják meg a tudásukat, a fentebb leírt okokból. A GA felmérése azt is kimutatta, hogy az emberek 45 százaléka alapból erősen bizalmatlan a nagy cégekkel szemben, illetve nagyon sokan úgy vélik, hogy ami zöldebb, az kizárólag drágább lehet.

Evans most a Cambridge University pszichológusaival azt kutatja, hogyan lehetne megváltoztatni az emberek hiedelmeit a fenntartható termékek minőségének és árának összefüggéseiről. Mint mondja, úgy tűnik, az iparnak nagyobb kihívás a közvélemény megváltoztatása, mint több jelentős környezetvédelmi probléma megoldása.

(Guardian)