A cikk eredetileg laptársunk oldalán, az Eletforma.hu-n jelent meg.
Elgondolkodtató tanulmánykötet jelent meg a napokban, Magyarország 2030 címmel. A könyv - melyet egyébként a frissen alakult Egyensúly Intézet jegyez - deklarált célja, hogy jövőképet mutasson a magyaroknak. A kötetben szereplő írásaikban a szerzők a következő kérdésekre keresik a választ: hol állunk ma? hová szeretnénk eljutni? hogyan szeretnénk eljutni oda?
Mint írják, a világ legboldogabb országait nem természeti kincseik vagy földrajzi adottságaik különböztetik meg a középmezőnytől: Finnország, Izland vagy Szingapúr egyaránt annak köszönheti sikerét, hogy a polgáraira épít. Ami nagyon fontos: ezek az országok nem egy kiválasztott rétegbe, hanem a sokaságba fektetnek be és nem is keveset.
Ez azért lényeges, mert hiába Fischer Iván a legnagyszerűbb karmesterek egyike a földkerekségen, Nádas Péter a legfelfoghatatlanabb tehetségű írók egyike a glóbuszon, és hiába a sok olimpiai érem és Nobel-díj, ha ezek az egyéni teljesítmények valójában nagyon keveset mondanak el Magyarországról.
Leginkább arról nem adnak semmiféle képet, hogy ez egy tehetséges nemzet, amely hordozza a közösségi siker lehetőségét is, amely tulajdonképpen a valódi siker kulcsa és egyedüli záloga lehetne.
Talán ezért is fogalmaznak úgy a kötet szerzői, hogy:
„ahhoz, hogy Magyarország igazán sikeres legyen, nem arra kell büszkének lennünk, amiben néhányunk a legjobb, hanem inkább arra, amiben a többségünk elég jó”.
Ennek azonban egyelőre több akadálya is van.
Lenullázott értékek
A magyar társadalom fontos jellemzője az individualizmus magas szintje. A magyarok többsége legalább annyira „én”-ben gondolkodik a „mi” helyett, mint az angolszász országok polgárai, és messze verjük ebben a skandinávokat épp úgy, mint a legtöbb nyugat-európai államot.
Idehaza a 20. század rendszerei, a háború előtti tekintélyuralmak, a negyvenöt utáni totalitárius rendszer hatalmas energiákat fektettek abban, hogy megöljék, a társadalom önszerveződő kisebb-nagyobb közösségeit. A hatalom számára gyanús volt minden, ami hatalmi struktúrán kívüli egység, így felszámolta a civil, polgári aktivitásokat, és még a bizalmatlanságot is elültette az emberekben. Ennek is köszönhető az az atomizált társadalom, amelyben az EU-s országok között – Bulgária és Románia mellett – a legalacsonyabb a családon kívüli társas interakciók száma, a másoknak való segítségnyújtás, valamint a civil aktivitás szintje. Egyszerűen nincsenek, vagy éppen nem működnek a közepes közösségek Magyarországon, amelyek működtethetnék a társadalmat, hiába is büszkélkedünk annyi olimpiai bajnokkal és oly sok Nobel-díjassal.
Hazájuk a nagyvilág
A hivatalosan nyilvántartott 13 magyar Nobel-díjas közül mindössze két olyan volt, aki annak odaítélésekor magyar állampolgár volt.
Szent-Györgyi Albert 1837-ben érdemelte ki a Fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat a „biológiai égésfolyamatok, különösképpen a C-vitamin és a fumársavkatalízis szerepének terén tett felfedezéseiért”. Az országot 1947 végén hagyta el.
Kertész Imrének pedig 2002-ben ítélte oda a Svéd Akadémia az Irodalmi Nobel-díjat „írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben”. Az indoklás valójában a Sorstalanság című regényre utalt, amelyet Kertész igen hosszú ideig, 1960 és 1973 között írt. 1975-ben adták ki először, de akkoriban a mű nem váltott ki különösebb visszhangot, az alacsony példányszám miatt erre valójában nem is volt mód, pedig a szakma már akkor is magasan jegyezte a könyvet. Kertész Imre egyébként később Németországban helyezte el életművének kéziratait.
Heten a díjazottak közül (a történelmi) Magyarországon jártak elemi, közép- és esetenként felsőfokú iskolákba. Egyesek néhány évet dolgoztak is Magyarországon, ezután emigráltak, és a Nobel-díjat minden esetben külföldön kifejtett munkásságukért kapták.
A korabeli, hazai reáloktatás magas színvonalát mutatja, hogy a hét díjazott közül négyen a fizika területén, ketten a kémia területén, míg Harsányi János a közgazdaság területén alkotott nagyot.
Négy olyan díjazottat is magyarként tartunk nyilván, akik ugyan már nem Magyarországon születettek, de legalább az egyik szülőjük magyar származású.
Beszédes adat, hogy mostanáig Kertész Imre az egyetlen Nobel-díjasunk, aki Magyarországon halt meg.
Nem mennyiségi kérdés
Magyarország a maga 13 Nobel-díjasával Ausztráliával (25 millió), Dániával (5 millió), Izraellel (10 millió) , Lengyelországgal (38 millió) , Norvégiával (5 millió) áll egy sorban. Persze csak ami a számokat illeti, hiszen a lakosságszámhoz viszonyítva már vannak különbségek: Norvégia és Dánia fele akkora népességgel „termelt ki” majdnem ugyanannyi kitüntetettet, mint Magyarország, Ausztráliának viszont két és félszeres lakosságszám kellett ugyan ehhez a produkcióhoz; hazánk Izraellel van egy szinten.
Nobel-díjak eloszlása országok szerint. Fotó: wikipedia.org
Ausztria a maga szintén tíz millió körüli népességével viszont már majdnem dupla annyi (pontosan 22.) Nobel-díjast adott a világnak, mint Magyarország, viszont Csehország, ugyanakkora népességszám mellett csak megközelítőleg feleannyit, azaz ötöt, mint mi.
A valódi éllovasokat - Angliát, Németországot és az Egyesült Államokat (ez utóbbi egymaga 392 Nobel-díjasával) - meg sem közelítjük, de ahogy írásunk bevezető részében is említettük, Magyarország sikerét, az itt élők sikerességét lehet, hogy nem is csupán a díjazottaink számában kellene mérni.
Szép új világ. 
