Péntek reggel, Budapest, kórházi váróterem. PCR-teszt. Mielőtt a velem napi kapcsolatban lévők a szívükhöz kapnának, jelzem: nincs semmi bajom vagy tünetem, teljesen más ok miatt van szükségem a vizsgálatra.
Ahogy baktatok felfelé a lépcsőn, eszembe jut Müller Cecília aktuális intelme:
Ha valaki negyed órán át tartózkodik egy légtérben egy fertőzött személlyel maszk nélkül, biztosan elkapja a vírust.
A földszinten még úgy tűnik, hogy minden rendben van. Sokan vagyunk ugyan, de eloszlunk a tágas térben. Mindenki maszkot hord, tartjuk a távolságot. Kisvártatva hozzám lép egy köpenyes férfi, és útba igazít: először jobbra, aztán megint jobbra, a folyosó vége az emeleten.
A folyosó meglehetősen hosszú. Nem túl vidám hangulatú, de szomorúnak se mondanám. A végén egy fehér ajtó.
Tavaly november végén már jártam itt, ugyanebből a célból. Akkor egyedül voltam az egész folyosón. Leültem az ajtó elé, és vártam. Néhány perc múlva kinézett egy fiatal férfi, talpig védőfelszerelésben. Megkérdezte a nevem, majd beengedett. Egy kisebb terembe léptem, ahol szintén nem volt senki. Itt is várnom kellett, és csak utána léphettem be az orvosi szobába.
Milyen jó zsiliprendszer, gondoltam akkor.
Most viszont más a helyzet. Teljesen más. A folyosón emberek járnak-kelnek, a fehér ajtó nyitva. A teremben, ahová novemberben csak engedéllyel léphettem be, sokan várakoznak. Megszámolom, 14-en vagyunk. Akik végeztek, távoznak, de mindig jönnek újak.
A helyiség – durva becslés – 5 méter széles és 15 méter hosszú. Zárt tér, ablak nincs, szellőzőrendszernek sem látom a nyomát. Az ajtó néha nyitva, néha zárva. A levegő áll. Bár időpontra jöttem, végül egy órát kell várnom.
Megint eszembe jutnak Müller Cecília szavai:
Ha valaki negyed órát tartózkodik egy légtérben egy fertőzött személlyel maszk nélkül, biztosan elkapja a vírust.
Oké, van rajtunk maszk, tartjuk a távolságot, és elvileg senki sem azért jött ide, mert tünetei vannak. Mégis nyugtalanság lesz úrrá rajtam. Tucatnyi idegen ember egy ablak nélküli teremben, egy órán át összezárva.
Nem vagyok sem virológus, sem egészségügyi szakember. Nem tudom, sért-e bármilyen előírást ez a helyzet.
De van egy olyan sejtésem, hogy nem ez a tökéletes járványkezelés – Müller Cecília alighanem sikítana, ha látná.
Nyílik az ajtó, kilép egy orvos, talpig védőfelszerelésben. Maszk, műanyagpajzs, űrhajósruha. Végignézek magamon, majd a többieken, és veszek egy nagy levegőt. Szörnyen védtelennek érzem magam, egy darab nyamvadt textillel a szám előtt.
Megint nyílik az ajtó. Szólítanak. Innentől kezdve sínen vagyok. A pálca, amit feldugnak az orromba, hosszú, de amikor kezdene igazán kellemetlen lenni, már kint is van. Semmiség az egész.
Ahogy megyek lefelé a lépcsőn, eszembe jut Müller Cecília egy másik intelme is: legyünk toleránsak, türelmesek egymással és az egészségügyi dolgozókkal, hiszen extrém időket élünk, ami mindenki számára megterhelő. Ez igaz.
Mégis úgy érzem, mintha valami túlélőshowba csöppentem volna. Mintha folyamatosan orosz rulettezni lennék kénytelen. A boltban, az utcán és most már a kórházban is.
Egy óra egy légtérben tucatnyi ismeretlen emberrel, egy vékony textillel a szám előtt, miközben a járvány legsötétebb napjait éljük.
Mi a tanulság? Talán az, hogy az íróasztal mögül sok minden nem látszik.
Jó lenne, ha jobban odafigyelnénk egymásra, és jobban odafigyelnének ránk. Jó lenne, ha a döntéshozók nem csak hivatalos jelentésekből, szépen feldíszített grafikonokból, gondosan leszervezett protokollvizitekből tájékozódnának. Jó lenne, ha nem csak a Rózsadomb vagy a Gellérthegy tetejéről néznének végig a tájon, hanem maguk is megmerítkeznének a nagy magyar valóságban.
Akkor talán látnák, hogy mi a különbség elmélet és gyakorlat között. Akkor talán nem itt tartanánk.
Az euróval szemben is erősödött. 
