150 éve ezekben a napokban a porosz csapatok már négy hónapja blokád alatt tartották Párizst. 1871. január 5-én indult meg 300 ágyúval a 2 millió lakosú város védelmének felmorzsolása. A hőmérő higanyszála éjjelente -20 fokra ment le és a védők morálja egyre süllyedt.
Párizs kapitulál
Otto von Bismarck kancellárnak ennek ellenére vért kellett izzadnia a tábornoki kar meggyőzésére, hogy nehézfegyverekkel kell minél előbb térdre kényszeríteni a francia fővárost. Sokáig ellenállt a város ágyúzásának a legendás vezérkari főnök, Helmuth von Moltke is, aki már 34 évesen a porosz vezérkar tagja lett és 3 évtizeden keresztül volt a porosz hadsereg főparancsnoka.
Végül aztán az éhezés, a felszabadító csapatok elmaradása és az utolsó kitörési kísérlet kudarca kényszerítette január 29-én Párizst – és ezzel az országot – a kapitulációra. A végleges német-francia békét Majna-Frankfurtban írták alá 1871. május 10-én. Németország megszerezte Elzász és Lotaringia vidékét, ezen felül ötmilliárd aranyfrank hadisarchoz jutott.
Moltke reformjai
A porosz hadsereg teljesítménye, amely 1866. július 3-án Königgrätz és Sadowa között az osztrák fősereg felmorzsolásában mutatkozott meg, persze csak a kortársak szemszögéből volt váratlan. Valójában logikusan következett a tömegszerűség és a mozgékonyság, a modern hadviselés két alapelvének következetes alkalmazásából.
Moltke decentralizálta a hadsereget és annak korábbi merev szervezetét. Ez 1869-re nyerte el „végleges” formáját, azonban már 1864-ben a dánok, illetve 1866-ban a Habsburgok elleni háborúk során is alkalmazták a módszert, melyet Auftragstaktiknak neveztek – magyarul küldetésorientált vezetésnek.
Ennek a lényege, hogy a főparancsnok csak egy globális célt határoz meg és az általános haditervet készíti el: kijelöli az elérendő célokat. Ezután a beosztott parancsnokokra bízza a feladatvégrehajtást és a tervezést, azt sok esetben egészen az ezredek és zászlóaljak szintjéig tovább bontva. A cél, hogy minden tiszt tisztában legyen a teljes, globális céllal, és ebben a saját szerepével és feladataival, azonban a végrehajtást ne szabályozzák merev rendelkezések, hanem a saját belátására bízzák.
A háború előkészületei
Königgrätz után Bismarck már tudta, hogy vállalni kell a fegyveres megmérkőzést a német egyesítést akadályozó Franciaországgal. Hohenzollern Lipót jelölésével a spanyol trónra, majd a híres-hírhedt emsi távirattal elérte azt, hogy 1870. július 19-én Franciaország üzenjen hadat, így Bismarck hatályossá nyilváníthatta a délnémet államokkal kötött véd- és dacszövetséget.
Az 1866-os szituációt is sikerült újra előállítania: bár most nem tudott szövetségesre szert tenni, legalább a hatalmak jóindulatú semlegességét kieszközölte. Oroszországot, amely a lengyelkérdés miatt egyébként is szolidáris volt vele, az 1856-os párizsi béke revíziójának ígéretével állította a maga oldalára, Angliát a Belgiummal kapcsolatos francia annexiós tervek leleplezésével neutralizálta, az Osztrák–Magyar Monarchiát pedig, ahol a revánsszándék különben is csak az udvari körökre korlátozódott, az orosz adu kijátszásával bírta tétlenségre.
A játszma azonban, miként 1866-ban, most is a csatatéren dőlt el, és az egyesített német hadsereg – a várakozásokkal ellentétben – ekkor is jobbnak bizonyult. A königgrätzi csoda ugyan nem ismétlődött meg, mert bár a francia fősereg 1870. szeptember 2-án III. Napóleonnal az élén Sedannál letette a fegyvert, a német hadsereg az annexiós célkitűzések miatt hosszú és véres küzdelembe bonyolódott, és csak 1871. január végére tudta kikényszeríteni a végleges francia kapitulációt.
A francia hadüzenet következtében feltámadt német lelkesedés pedig ledöntötte az észak és dél közé emelt falat, és a délnémet államok az 1870 novembere-decembere folyamán kötött szerződések révén egyesültek az Északnémet Szövetséggel. A német császárság proklamálásának a versailles-i palota tükörtermében 1871. január 17-én megrendezett színjátékával mindezt Európa számára is nyilvánvalóvá tették.
Az egyensúly felborult
Ezzel I. Vilmos porosz király német császárrá emelkedett, Európa közepén pedig egy új állam jött létre. Benjamin Disraeli, a brit konzervatív ellenzék vezetője 1871. február 9-én az alsóházban mondott beszédében a német egység létrejöttét a francia forradalomhoz hasonlította, olyan eseményhez, amelynek következtében megszűnt az 1648-as vesztfáliai béke óta fennálló európai hatalmi egyensúly.
A megállapítás bizonyos értelemben retorikai túlzás, hiszen az egyesített Németországnak számos olyan fogyatékossága volt, amelyek eltanácsolták a hegemóniát megcélzó szerepvállalástól. Hiányzott a nemzeti kohézió, a vallási homogenitás, és kedvezőtlenek voltak a geopolitikai adottságok.
Ugyanakkor számos körülmény, így az etnikai totalitásra törekvés éppen erre a szerepvállalásra ösztönzött. És az új birodalom határain belül vitathatatlanul olyan piaci és innovatív erők koncentrálódtak, amelyek Németországot képessé tették arra, hogy akár egész Európával szembeszálljon.
Az európai egyensúly szempontjából nézve a német egység létrejötte nem elsősorban azért jelentett dilemmát, mert a hatalmi rendszer egy újabb lehetséges kihívóval találta magát szemben. Az ilyen kihívások kezelésének két évszázada megvolt a kialakult módszere. A dilemma azért volt minden addiginál súlyosabb, mert nem lehetett biztosra venni, hogy Európa egyesített ereje elegendő lesz-e a német hegemóniatörekvések visszaszorítására. Disraeli aggodalmának alighanem ez a kétkedés lehetett a tulajdonképpeni indítéka.
Geopolitikai dilemmák
A német egység várható következményei azonban, amelyek az európai államférfiaknak fejtörést okoztak, német részről sem voltak problémamentesek. A kedvező adottságok mintegy predesztinálták Németországot arra, hogy megpróbálkozzék a kontinentális vezető szerep megszerzésével. Európa azonban nem a gyarmati expanzió terrénuma volt, és nem is Észak-Amerika, ahol az USA vetélytárs nélkül terjeszkedhetett, hanem az akkori világ legerősebb hatalmainak kontinense, amely hatalmakat Németország nem gyűrhette minden további nélkül maga alá.
Másrészt viszont nehezen igazodhatott a többiekhez, amikor nagyobbnak és erősebbnek érezte magát azoknál, és valóban az is volt. A dilemma, amely Európa számára a német kihívás visszaszoríthatóságának kérdéses voltában jelentkezett, Németország számára az igazodás és az igazítás alternatívájában fogalmazódott meg: nagysága és ereje ellenére tud-e alkalmazkodni az európai hatalmi rendszerhez, avagy elegendőnek érzi-e adottságait ahhoz, hogy Európát a maga képére formálja. A választ – a Németország szempontjából kedvezőtlen választ – a huszadik század adta meg.
Egy nappal azután, hogy államfők vacsoráztak az ír fővárosban. 
