Begyűjtötte az első trófeát Kim Dzsongun

A KCNA észak-koreai hírügynökség által 2018. március 28-án közreadott dátummegjelölés nélküli képen Kim Dzsong Un észak-koreai vezetőt fogadja Hszi Csin-ping kínai államfő Pekingben.(MTI/EPA/KCNA)

Ki gondolta volna, hogy az elmúlt egy-két év nukleáris és rakétakísérletei, valamint az ezzel járó harci csörtetés után Kim Dzsongun ki mer lépni országából, és mindjárt a világ egyik urával mutatkozhat? Kína ugyan régebben nagy barátja volt Észak-Koreának, de amióta utóbbi atomfegyvereit és rakétáit fejleszti, nem nézett rá jó szemmel, és amíg az amerikai külpolitika együttműködő volt Kínával, hajlott is rá, hogy maga is szankciókkal nehezítse Kim helyzetét.

Kirohanás, kardcsörtetés

Az amerikai elnök a legnagyobb kardcsörtetés elején kirohanást intézett Kína ellen, miszerint az nem beszéli le az észak-koreai diktátort az atomfegyverkezésről, esetleg nem veszi blokád alá, és fojtja meg országát. Nos, Kínának ez a hangnem vélhetően elfogadhatatlan volt, így nem csoda, hogy esetleg már nem is tekintett annyira ellenségesen Észak-Koreára. Most pedig, hogy-hogy nem, amikor Trump kereskedelmi szankciókat léptetett életbe Kínával szemben, hirtelenjében feltűnik Kim Dzsongunn Kínában, és annak immár örökös, nagyhatalmú vezetőjével mutatkozik.

Az elmúlt néhány hétben maga Kim Dzsongun is éles fordulatot tett: egészen addig harciaskodott és szidalmazta ellenségeit, Amerikával az élen, amíg be nem mutatott egy olyan rakétát, amely minden kétséget kizáróan eljut nemhogy Kaliforniáig, de lényegében az Egyesült Államok egész területét eléri. Addig katonai szakértők azzal nyugtatgattak, hogy úgysem képes ilyenre, de hát most előrukkolt vele. Amerikának nem maradt más lehetősége, mint vagy eljutni valamilyen mindenkinek elfogadható békés megoldáshoz, vagy katonailag lesújtani Észak-Koreára, mégpedig úgy, hogy közben ne tudja bevetni nukleáris fegyvereit.

Mint Szaddam és Kadhafi

Ez utóbbi meglehetősen bizonytalan megoldás, mondhatni jó alaposan elkéstek vele, így maradhatott valamiféle színfalak mögötti tapogatózás, annak kipuhatolása, hogy mit óhajthat az így elképesztő hatalomhoz és zsarolási potenciálhoz jutó kisországi diktátor. Az túl nagy kockázat lett, hogy ilyen vagy olyan ok miatt kilőjön egy atomrakétát Amerikára, vagy akár csak Japánra. A szigetország sem akart tétlenül ülni és rettegni.

Akármi is történt, Kim Dzsongun 180 fokos fordulatot tett, ami elég különös. Korábban azt hajtogatta, hogy sosem válik meg nukleáris fegyvereitől, hisz ha ezt tenné, úgy járna, mint Szaddam Husszein vagy Kadhafi: kidobnák a hatalomból, esetleg meg is ölnék, mint az említett szörnyetegeket. Most viszont rákezdte, hogy tárgyalna a nukleáris leszerelésről, akár még találkozna is legádázabb ellenségével.

Trump ezt úgy magyarázta, hogy a szankciók megtették a hatásukat, a történelmi példák szerint viszont arról lehet szó, hogy a hirtelen a világot sakkban tartani képes kisországi diktátor kihasználja lehetőségeit, és megpróbálja palira venni ellenségeit, a lehető legbékésebb eszközökkel. A minimum, hogy találkozik velük, kezet ráz, és ezzel máris elismerteti magát komoly tényezőként. Ezt maga is és elődei is megpróbálták, az előző amerikai elnökök azonban éberek voltak, és nem sétáltak be a csapdába. Jó esély van rá, hogy erre most is odafigyelnek, és nem az elnök fog találkozni Kimmel, legfeljebb akkor, ha garantált az eredmény.

Mi járhat a fejében?

Kérdés, hogy mit akarhat elérni Kim Dzsongun? Két forgatókönyv vázolódik fel: az egyik, hogy tényleg meg akar egyezni, de egy olyan garanciát akar, amit Kuba kapott az 1962-es válság után: Amerika garantálta a Szovjetuniónak, hogy nem támadja meg a szigetet, nem is tette meg soha. Most Kína lehetne az a szereplő, aki annak idején a Szovjetunió volt: ő kapná a visszavonhatatlan ígéretet, hogy a kommunista Észak-Koreát békén hagyják, létezhet, amíg csak akar. Ez Kim Dzsongun számára megnyugtató örökös garancia lenne, ahogy Fidel Castro számára is az volt, le is szerelhetné nukleáris fegyvereit cserébe.

A másik lehetőség, hogy ha nem sikerült ilyen garanciát szerezni, akkor csak eljátssza a békevágyat az idők végezetéi, addig sem támadja meg senki, a hosszú csúzlija pedig megmarad neki baj esetére. Hogy meddig vezethetné a világot az orránál fogva, az persze kérdéses, de az említett két úriembernek, Irak és Líbia szörnyeteg urainak ez egész sokáig sikerült.