A finneknek nem sok jutott korábban a függetlenségből (ahogy Mohács óta nekünk sem): a 13. századtól a svédek uralták az országot egész 1809-ig, amikor a rendületlenül terjeszkedő Orosz Birodalom elpáholta a svédeket és átvette Finnországot, mint zsákmányt. Lengyelországhoz hasonlóan azonban nem olvasztotta be teljesen a birodalomba, hanem nagyhercegségként valamiféle kvázi autonómiát meghagyott neki, a nagyherceg persze maga a cár volt.
Kaptak az alkalmon
Az 1905-ös orosz forradalom után Finnországban is változások kezdődtek: az ország az Orosz Birodalomban egyedüliként parlamenti demokrácia lett, ráadásul abban az időben szokatlan módon a népesség nagy részére kiterjedő választójoggal. Az 1917-es februári orosz forradalom után már próbálkoztak a függetlenséggel, de az orosz polgári kormány hallani sem akart a gyarmatbirodalom csonkításáról, ahogy az első világháború befejezéséről sem.
Lenin forradalma aztán döntő változást hozott. A bolsevikok eleinte szép eszméket hirdettek többek között a népek önrendelkezéséről is, a finnek nem is késlekedtek sokat: egy hónapon belül, december 4-én kihirdették a függetlenséget, amit a parlament december 6-án hagyott jóvá, ez utóbbit ünneplik a finnek a függetlenség napjaként. Az orosz bolsevik legfelsőbb hatalom, a Népbiztosok Tanácsa ezt december 30-án jóvá is hagyta, elengedték Finnországot.
Akkor persze még nem lehet tudni, hogy mennyi marad meg az orosz gyarmatbirodalomból, feltehetően Leninék sem tudták igazán, mennyit akarnak belőle megtartani, de ők amúgy is világforradalomban gondolkodtak, ahol nem számítanak az országok. Mindenesetre a finneken kívül nem sokan szabadultak ki akkor a birodalomból, a legtöbben bekerültek az alakuló Szovjetunióba, ami felértékeli a finn lépést.
A második szerencse
A második világháború aztán persze újra zűröket okozott. A Molotov-Ribbentropp paktum a Szovjetuniónak adta Finnországot, amely meg is támadta mindjárt 1939-ben, de a finnek meglepően jól védekeztek, így megúszták annyival, hogy területük egy részét lekanyarította a Szovjetunió. Utána jött a német befolyás, amit nem lehetett megúszni, és a finnek meg is szálltak szovjet területeket német szövetségesként, de egyrészt a nyugat kevésbé tekintette őket német csatlósnak, mint mondjuk minket, másrészt a Szovjetunió 1944 végén megelégedett azzal, hogy a finnek békét kötnek vele és egyedül kizavarják a németeket, így be sem vonultak és az érdekszférájukba sem vonták be.
Ez lett a finnek második nagy szerencséje: megúszták, amit mi nem. Semlegesek lettek, mint Ausztria vagy Jugoszlávia, de miután Ausztriához hasonlóan a kapitalista rendszert választották, gazdaságilag automatikusan a nyugat része lettek, jöhetett a fellendülés. Az ország szegény volt, de miután Svédország megnyitotta előtte a munkaerőpiacát (mint előttünk most az EU), a munkaerő elvándorolt, az otthoni bérek így kényszerűen gyors emelkedésbe kezdtek, a 70-es évekre el is érték a jóléti államok szintjét.
Nagy a jólét
Ez persze a gazdaság gyors növekedése nélkül nem ment volna, ugyanakkor ehhez hozzájárult a Szovjetunióval folytatott kereskedelem is. A Szovjetunió összeomlása után vissza is esett a gazdaság, de aztán újra megára talált, sőt az ország egy multinacionális vállalatot, az egy időben a mobiltelefon piac jelentős hányadát magáénak tudó Nokiát adta világnak, ami persze igen jót tett a finn gazdaságnak. Azóta újra jelentkeztek problémák, de miután a finn átlagkereset ma még magasabb is, mint a német, még egy kis megszorítás után is remekül élnek. 100 év függetlenség után van mit ünnepelniük.
Vasárnap találkozik Trumppal, hogy megállapodjanak a kereskedelemről. 
Vámháború, zuhanó dollár és AI-őrület – mihez kezdjen egy magyar kisbefektető?
