|
| Joseph E. Stiglitz |
Nincs jó bőrben Európa. Az eurózóna egy főre eső GDP-je csak 2016-ban érte el a válság előtti szintet - a növekedés 2015-ben egy vérszegény 1,6 százalék volt, de még ez is a duplája a 2005 és 2015 közötti időszak átlagának. A történészek máris az eurózóna elvesztegetett évtizedéről beszélnek - és könnyen lehet, hogy ezt az időszakot hamarosan az utolsó évtizedeként említik majd Joseph E. Stiglitz Nobel-díjas közgazdász, a Columbia egyetem professzora szerint.
Már az elején tévedésekre alapozták
Stiglitz a Fortune magazinnak írt cikkében azt írja: az eurót arra a hitre alapozták, hogy ha a kormányok nagyon nem szúrják el a dolgokat - a GDP 3 százaléka alatt tartják a hiányt, az adósságot a GDP 60 százaléka alatt, az éves inflációt pedig 2 százalék alatt -, akkor a piac biztosítja majd a növekedést és stabilitást. Stiglitz szerint azonban ennek sem elméleti, sem gyakorlati alapja nem volt. A válság által leginkább sújtott országok közül kettőben, Írországban és Spanyolországban például konkrétan költségvetési többlet volt a krízis előtt - maga a válság okozta a hiányt és az adósságot, nem pedig fordítva.
Az volt a remény, hogy a fiskális és monetáris fegyelmezettség majd konvergenciához vezet, amitől a közös deviza majd még jobban működik. Ehelyett divergencia lett - a gazdag országok gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lettek - ahogy az egyes országokon belül is a gazdagok tovább gazdagodtak, a szegények pedig tovább szegényedtek. Stiglitz szerint maga az eurózóna struktúrája vezetett ehhez, mégpedig előre megjósolható módon. A közös piac például alaposan megkönnyítette, hogy a gyengébb országok bankjaiból kivonuljon a tőke, amelyek így visszafogták a hitelezést, tovább gyengítve az egyébként is gyenge gazdaságokat.
Összetartás helyett széttartás
A közös pénz megalkotásakor két fontos eszközt elvettek a gazdaságoktól - az árfolyam- és kamatpolitikát -, miközben nem adtak helyettük semmit. Nem volt közös betétvédelem, közös megoldás a bankszektor problémáira vagy közös módszer a munkanélküliség kezelésére. Ugyanilyen fontos Stiglitz szerint az is, hogy intellektuálisan sem volt meg a konvergencia: komoly eltérések vannak abban, hogy az egyes országokban mit tartanak jó intézkedésnek, különösen Németország és Európa többi része között.
Ennek is köszönhető, hogy egy komoly demokratikus deficit került a felszínre: a görög, spanyol és portugál állampolgárok tömegesen szavaztak olyan politikai erőkre, amelyek elítélték a megszorításokat, mivel úgy érezték: nem adnak nekik más választást, minthogy elfogadják azt, amit a németek diktálnak. Azt pedig soha senki nem mondta el a polgároknak, hogy amikor bevezetik az eurót, akkor fel kell adniuk a gazdasági szuverenitásukat is.
A politika vallott kudarcot
A terv az volt, hogy az euró elhozza Európának a nagyobb prosperitást, ami szélesebb körű gazdasági és politikai integrációhoz vezetett volna. Az euró megalkotása egy politikai projekt volt, a politika azonban nem volt elég erős ahhoz, hogy a sikerhez szükséges intézményrendszer kialakítását is el tudja érni. Miután az euró stagnáláshoz, sőt visszaeséshez vezetett, nem csoda, hogy ma már sokkal inkább a széthúzás, mint a szolidaritás jellemzi a tagországokat, és talán a legnagyobb fenyegetést jelenti az európai projektre.
Bár az ismétlődő krízishelyzetek bizonyos reformokhoz vezettek, ezek túl kevésnek és túl későn érkezőnek bizonyultak - némely közülük még kontraproduktív is lehet. Eközben a régiót szerencsétlenségére sorra sújtják a válságok, különösen a menekültválság. Ilyen magas munkanélküliség mellett - amelyet legalább részben maga az euró idézett elő - azok, akik egy szebb jövő reményében indultak útnak, olyan helyre akarnak eljutni, ahol van munka - ennek következtében a migránsok áradatának nagy részét mindössze néhány országnak kellene kezelnie.
Vérszagra gyűlnek a spekulánsok
A piacok pedig kiszimatolják, ha egy rendszer nem életképes - a spekulánsok támadnak, ha vérszagot éreznek. Az EKB elnökének nyugtató szavainak piaci hatása, miszerint bármit meglépnek, amit csak szükséges, tovább kitartott, mint bárki gondolta volna. Ez azonban csak egy bizalmi trükk: csak azért működik, mert a piaci szereplők elhiszik, hogy működni fog. Ezeket a piaci erőket szorosan behálózta a politika - a szavazók berágtak, és a balos és jobbos centrista pártok ellen fordultak, és azok szárnyalnak, akik másként gondolkodnak.
Stiglitz azt írja: talán az európai vezetők most, hogy érzik a valódi sürgetést, végre meglépik azokat a strukturális reformokat, amelyek működőképessé tehetik a közös pénz rendszerét. Talán 2017 lesz az az év, amikor az eurózóna átalakítása valóban megtörténik. Ehhez sokkal több szolidaritásra van szükség, az erős tagállamok részéről több szándékra a gyengék segítésére. Az is kell, hogy valódi akarat legyen több, a közös betétbiztosításhoz hasonló intézmény valamint a közös munkanélküliségi biztosítási rendszer kialakítására.
Az eurózóna eddigi kudarcai azonban az ilyen reformok megvalósítását egyre nehezebbé teszik. Jó esély van arra is, hogy a politikai erők épp a másik irány felé fordulnak, és ha ez bekövetkezik, talán csak idő kérdése, hogy Európa csak egy érdekes, jószándékú kísérletként tekintsen vissza az euróra, amely azonban elbukott - amiért komoly árat fizettek az európai polgárok és demokráciák.
A jobboldali Svájci Néppárt kezdeményezésére. 
