Van, akinek ez már az elfekvő

Bár ő is szívesen kiállna névvel és arccal, még sem teheti. Igen, jött hozzájuk is körlevél, hogy tilos nyilatkozni, bármit elmondani, bármire utalni, elméletileg a hozzátartozóknak sem lehetne mondani semmit. Tehát nevezzük őt Péternek, aki rezidensként eltöltött hónapjai után úgy döntött: beavat minket a belgyógyászati osztályból átalakult Covid-osztály mindennapjaiba, ami nem azonos a Covid-intenzívvel.

Pedig igen sok minden épp itt dől el - mondja Péter. Például nálunk többen halnak meg itt, mint bent, az intenzíven. Betegből is ötször-hétszer több van nálunk.

Ennek egyszerű az oka: nem jut be mindenki az intenzív osztályra. Mert még nincs, vagy már nincs szüksége rá. Utóbbiból van több.

Sokak lázlapjára ez kerül fel: „a beteg javulása intenzív kezeléstől nem várható, komfortterápia javasolt”. Ez azt jelenti - mondja -, hogy fájdalomcsillapítót, esetleg morfiumot adunk, megy az oxigén nekik és a hozzátartozók 'életvégi látogatását' kell megszervezniük. Ezekről a betegekről lemondtak, számukra voltaképpen ez egy elfekvő.

Itt naponta mérlegelni kell, kiben van több „ráció”, mert akit jobb eséllyel meg lehet menteni, azt veszik fel az üres intenzíves ágyra. A Covid-intenzív osztályokon számtalanszor kell  használni az Etikai protokollt, amit tavasszal dolgozott ki a Magyar Orvosi Kamara. Ez békeidőben is működik egyébként, csak nem volt ilyen részletesen kidolgozva. Hiszen az intenzíves osztályok mindig is túlterheltek voltak, télen több az infarktusos, nyáron több a balesetes, amikor túlnőhetik a betegszámok az ágyszámot, akkor mérlegelni kell. Ez létező probléma, és a gazdagabb országokban is jelen van, csak ritkábban, mint nálunk.

Kifejezetten "Covid-képzett" orvosok nincsenek, de az intenzívesek "Covid-irányba" is jól működnek, hiszen légzési elégtelenséggel küzdő betegekkel a pandémia előtt is is foglalkoztak. Az osztályunkon - meséli interjúalanyunk - pár szakorvos mellett szinte kizárólag ide vezényelt, effajta tapasztalattal nem rendelkező szakorvos-jelölt orvosok (pszichiátertől a sebészig) tartják a frontot, pedig főleg belgyógyászra, pulmonológusra és infektológusra lenne szükség. 

Esténként és hétvégén pedig szinte csak mi, rezidensek maradunk bent, teljesen magunkra utalva.  A Covid-osztályra mindig a „legkisebbeket” küldik  le. A kicsiket pedig lehet ugráltatni, sárba tiporni, rájuk lépni, lehülyézni, vagy olyan szavakkal illetni, amiket kint, a civil életben már sértésnek vennének, de eltűrjük, mert ez a szokás, és azokat elég nehéz megváltoztatni. (Márciusban Orbán Viktor miniszterelnök egyébként inasnak nevezte a rezidenseket).

Rezidensek a frontvonalban

Péter azt mondja, a rezidensekkel szemben az inasok tanulók, ők viszont kész orvosok, van diplomájuk, amit 3-6 évig továbbképzéssel fejelnek meg. A rezidensek bizonyos dolgokat önállóan még nem végezhetnek - ellentétben a Covid-ellátással, ami hirtelen az ő nyakukba szakadt. Sajnálatos és érthetetlen, hogy miért csak részben számítják bele a szakorvosi képzési idejükbe a Covid-munkát, amely alatt viszont mindenre használhatóak.

Teljes mellszélességgel toljuk a mindennapokat - magyarázza - , hiszen belecsöppentünk a sűrűjébe. Hirtelen ott találtuk magunkat, ahol emberek életéről-haláláról döntenek. Sokan nem is bírják. Volt egy kolléganőm, ahogy lejárt a két hónapos „Covidja”, mert általában ennyi időre rendelik oda a rezidenseket, úgy döntött, más pályára lép. Nem ő az egyetlen, pedig nagyon nehéz otthagyni a rezidens képzést, mert ki kell fizetnünk a tanulóéveket, ami kb. 100 ezer forint havonta. Mivel decemberig 180 ezer forintos alapfizetésünk volt, lehetetlen visszafizetni, sokan ezért nem is tudtak kilépni. Voltak, akik elmenekültek például Új-Zélandra, mert onnan nem tudják behajtani rajtuk a visszafizetendő összeget. Megvárták, amíg elévül a pénzkövetelés, aztán visszajöttek. Mások megvárták az új egészségügyi szolgálati jogviszony aláírásának időpontját, akkor léptek ki. (Lapunknak beszélt egy rezidens arról, miért nem írta alá az új szerződést).

Igen kevés a szakképzett nővér. Mellettük vannak még szakképzetlen, rendelőkből ideküldött nővérek, de ők soha nem dolgoztak aktív osztályon kórházban. Ágytálat tudnak cserélni és megetetik a betegeket, de szakápolási feladatokat nem tudnak ellátni. Az önkéntesek jönnének, de nem engedik be őket.

Ezért előfordul, hogy pár óráig nem tud ránézni egy betegre senki, a légzési nehézséges betegeknél ez pedig csúnya dolog, mert ha nem vesszük észre, hogy lecsúszott az oxigénmaszk, fulladhat, elkábul, és akár meg is halhat. Végstádiumú betegnél pedig simán előfordulhat, hogy ledörzsöli vagy véletlenül letolja magáról a maszkot, ami szintén végzetes lehet.

Mi egyébként háromféle légzőkészüléket használunk - mondja Péter. Az egyik az orrszonda, a másik az oxigénmaszk, amit a szájra-orra lehet tenni, ebből kétféle áramlási sebességgel több oxigén jut be. A harmadik fajtánál már zacskó is van a maszkhoz. Ez rezervátorként működik, tárolja az oxigént ki- és belégzés közben. Elméletben 100 százalékban ad oxigént, gyakorlatban azonban csak 75-80 százalékos teljesítményű. És végül a negyedik alternatíva a lélegeztetőgép, amikor csövet kell letolni a beteg légcsövében, de az csak az intenzív osztályokon történik.

Habitusfüggő, hogy ki hogyan bírja a Covid-osztályokon történteket, véli Péter. Amikor rám néznek a betegágyból, hogy mondjak valamit, én pedig az előbb láttam a tüdő CT-jét, s tudom, hogy kétesélyes, nincs szívem azt mondani, nem biztos, hogy haza tud menni. Van olyan nap, amikor senki nem hal meg, de előfordul, hogy hárman-négyen is elmennek. Mind megérint, de ezt onnan közelítem meg, hogy ha nem dolgoznék itt, még többen meghalnának. A nagyon fiatal rezidensek többségét borzasztóan lesújtja, amit meg kell itt élniük, főleg azokat, akik olyan területről jöttek, ahol kevés a súlyos beteg. 

Egyébként bizonyos idő után, ha sok mindent láttál már a Covid-osztályon, nem szomorú, hanem dühös leszel. De ez jó, mert a következő betegnél ezt a dühöt is beletesszük a munkába.

Anyagilag kész csőd

Akár orvosként, akár nővérként dolgozik valaki a Covid-osztályon, kész anyagi csőd, mondja Péter. Pont a legsérülékenyebbeknél jöttek a fizetési gondok, azoknál, akiknek eleve a legkevesebbet fizették, és nincsenek tartalékaik, miközben hülyére dolgozzák magukat. A nővérek jó része elvesztette másod- és harmadállását, hiszen a bizonytalan járványhelyzet miatt képtelenek voltak egy-másfél hónapra előre beosztást vállalni máshol. Ezért sorban kirúgták őket, vagy szüneteltetik a munkaviszonyukat, tehát nagyjából a felére esett vissza a fizetésük. Nekem rezidensként két dologból állt össze a múlt évben a fizetésem: az 1000 forintos alapbérből és az ügyeleti díjból. De így is feleződött a Covid-osztályra kerülve. Covid-pótlékot igen kevés kórházban adnak, a legtöbb intézményben inkább semmit. A rezidenseknek a 2021-es bérrendezés előtt utoljára 2017-ben volt emelésük, mert különben lement volna a minimálbér alá, s így még a nővérek is többet kaptak volna a mi óradíjunknál.  

Az is érdekes, hogy ha valamelyikünk megfertőződik a Covid-osztályon, csak a fizetése 60 százalékát kapja meg. Hivatalosan ez munkahelyi balesetnek számít, tehát nemhogy 100 százalékot kellene fizessenek, de úgynevezett távolléti díjat is az itt töltött időre ügyeleti díjakkal és jutalékokkal együtt. Ugyan az EMMI-től ment néhány kórházhoz egy levél, hogy fizessék ki a távolléti díjat a Covid-fertőzött dolgozóknak, de ott sem mindenütt hajtják végre.