Támogatói úgy üdvözölték az első ír nacionalista politikus kinevezését az észak-írországi hatalommegosztó kormány élére, mint egy jelentős lépést az egyesült Írországról szóló álmuk megvalósítása felé.
Eltökélt Sinn Féin
Michelle O'Neill első miniszter a hétvégén diplomatikusan kikerülte ezt az érzékeny témát az újjáalakult Stormont közgyűlésen tartott nyitóbeszédében, ahol Sinn Féin pártja a Demokratikus Unionistákkal osztozik a hatalmon. Fontos kiemelni, hogy a politikus felemelkedését eredményező alku inkább az EU-val kötött kereskedelmi megállapodásokról szóló - a Brexit utáni időszakra vonatkozó -, elfuserált megállapodás kibogozásához volt köze, mint a régió jövőbeli státuszának felelevenítéséhez.
Leo Varadkar ír miniszterelnök és brit kollégája, Rishi Sunak február 5-i, a hatalommegosztó végrehajtó testület helyreállítása alkalmából tett belfasti látogatásuk során marginalizálták Írország egyesülésének kilátásait, és inkább a napi ügyek fontosságát hangsúlyozták. Valójában csak a brit kormány észak-írországi ügyekkel foglalkozó államtitkára dönthet az Észak-Írország alkotmányos jövőjéről szóló népszavazás megtartásáról.
A Sinn Féin eltökélt szándéka azonban, hogy ez megtörténjen. O'Neill ígéretet tett arra, hogy Észak-Írországban senkitől sem fogja azt kérni, hogy adja fel identitását. Ugyanakkor a megfigyelők arra számítanak, hogy ő és kollégái továbbra is az ír egységet helyezik a napirend élére.
Az észak-írországi fejlemények - a skóciai és walesi nacionalista mozgalmakkal együtt - mindazonáltal adnak néhány támpontot az Unió jelenlegi helyzetére vonatkozóan. Míg az írországi nacionalisták most örömmámorban úsznak, addig skóciai és walesi társaik kissé lecsúsztak olyan tényezők miatt, amelyeknek kevés közük van a függetlenség kérdéséhez. Nekik nem sikerült olyan mértékben profitálniuk az Egyesült Királyságot sújtó válságokból, amire kevesebb mint egy évtizeddel ezelőtt még joggal lehetett számítani.
A Brexit utáni lehetőségek
2016-ban az Egyesült Királyság kilépését az Európai Unióból sokan úgy tekintették, hogy az potenciálisan helyrehozhatatlan csapást mér Anglia, Skócia, Wales és Észak-Írország történelmi uniójára. A skót és északír szavazók végül is jelentős többséggel az EU-ban maradás mellett szavaztak. Az ő szavazataik azonban nem döntötték el a végeredményt, tekintve a kilépésre szavazók számát Angliában és Walesben, ahol egyes elemzők a Brexitre szavazó angol nyugdíjasoknak tulajdonították az eredményt.
Két évvel korábban a skót szavazók 10 százalékkal a függetlenség elutasítása mellett döntöttek saját népszavazásukon, amely eredmény sokkal szűkebb lett volna, vagy akár meg is fordulhatott volna, ha a skótok tudják, hogy hamarosan kilépnek az EU-ból. Miközben Londonban a westminsteri parlament a frakciók közötti civakodásba és patthelyzetbe süllyedt az Európával kötendő, Brexit utáni megállapodások tartalmát illetően, az angol partnerországok nacionalistái azt hihették, hogy eljött az ő idejük.
A Nicola Sturgeon miniszterelnök vezette domináns Skót Nemzeti Párt új függetlenségi népszavazást sürgetett, de az Egyesült Királyság kormánya ezt visszautasította, mivel azt állította, hogy a skótok már elmondták a véleményüket. Sturgeon 2023 elején váratlanul lemondott, a munkával járó nyomásra hivatkozva, majd rövid időre belekeveredett a pártja pénzügyeivel kapcsolatos rendőrségi vizsgálatba.
A walesi nacionalistáknak is ugyanebben az évben megvolt saját botránya, amikor a Wales függetlenségéért harcoló Plaid Cymru párt vezetője, Adam Price kénytelen volt kilépni, miután egy vizsgálat feltárta a párton belüli zaklatás és megfélemlítés kultúráját.
A belső botrányok helyett azonban inkább a szélesebb körű események akadályozták meg a nacionalistákat abban, hogy teljes mértékben kihasználják a Brexit utáni lehetőségeiket.
Észak-Írország, mint egy különleges eset
Amikor a súlyos gazdasági kihívások már az egész Egyesült Királyságban foglalkoztatták a szavazókat, lecsapott a Covid-19. A skót SNP - akárcsak a Westminsterben lévő konzervatív kormány -, pedig most fizeti meg az árát a járvány pocsék kezelésének.
A könnyes szemű Sturgeon megvédte saját lépéseit a Covidot vizsgáló bizottság közelmúltbeli meghallgatáson, amelyen visszautasította azokat a vádakat, amelyek szerint a válság idején a függetlenség kérdését helyezte volna előtérbe.
Eközben Walesben a Plaid Cymru - a harmadik legnagyobb párt a decentralizált törvényhozásban -, nem tudta kihasználni a munkáspárti kisebbségi kormány kudarcát, amely a Covidhoz és az autósok elleni állítólagos "hadjáratához" kapcsolódik. A közvélemény-kutatások szerint a függetlenséget támogató walesiek száma makacsul 22 százalék.
Az Egyesült Királyság más pártjaihoz, köztük a kormányzó konzervatívokhoz hasonlóan a nacionalistákat is fenyegeti a Munkáspárt újjáéledése, amelynek során a Keir Starmer vezetésével megreformált párt reméli, hogy visszaszerezheti elveszített észak-angliai és skóciai területeinek egy részét.
A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy miközben a skót függetlenség támogatottsága meglehetősen változatlan - a 2014-es népszavazáshoz hasonlóan az ellenzők vezetnek -, a Munkáspárt megelőzte az SNP-t a következő brit parlamenti választások előtt. De ha Walesben és Skóciában a nacionalisták szerencséje fogyatkozni látszik, mi a helyzet Észak-Írországgal, amely mindig is különleges eset volt?
Az Unióval szembeni legfőbb kihívás
Miközben a Sinn Féin O'Neill a kinevezését ünnepli, ez a pillanat egy kisebb diadalt jelent Rishi Sunak konzervatív kormánya számára is, amely tárgyalásos úton jutott ki arról a holtpontról, amely azzal fenyegetett, hogy aláássa a több évtizedes békemegállapodást. A gyakorlatban O'Neill egyenrangú lesz unionista helyettesével, Emma Little-Pengellyvel a hatalommegosztási megállapodás értelmében, amelyet az unionisták két éven át bojkottáltak a Brexit utáni kereskedelmi megállapodások elleni tiltakozásul.
Miközben az ír nacionalisták ünnepelnek, a lakosság nagy része megkönnyebbülten lélegzett fel a gazdasági és politikai bizonytalanság időszakának végét ígérő eredmény miatt, amelyet egy 3,3 milliárd fontos londoni pénzügyi csomag is megédesített.
Az Ír Köztársaságban jelenleg az ellenzéki Sinn Féin a legnépszerűbb párt, amely főként a fiatalabb szavazókat és az alacsonyabb keresetű munkavállalókat vonzza. Nekik szembe kell nézniük az emelkedő bérleti díjakkal és lakhatási költségekkel – és kevésbé törődnek az egyesülés ügyének előmozdításával.
Mi lesz tehát az Unióval idén - egy olyan évben, amikor valószínűleg új brit kormány kerül hatalomra a Westminsterben? A walesi nacionalisták számára a függetlenség továbbra is távoli álom marad - a legtöbb szavazó nem győződött meg arról, hogy Wales önállóan is boldogulhatna. Skóciában az SNP-nek még mindig nem sikerült meggyőznie a többséget az önállóság előnyeiről, és a párt új vezetése alatt egy újabb népszavazás a kérdésről még távolabbinak tűnik.
Észak-Írország elkerülte a hatalommegosztási megállapodás teljes összeomlását, amely a felekezeti konfliktus kiújulásával fenyegetett. Az 1998-as nagypénteki megállapodásban foglaltaknak megfelelően az ír újraegyesítés csak akkor valósulhat meg, ha a határ mindkét oldalán az emberek elfogadják azt.
A többségében protestáns és unionista északiak továbbra is ellenzik ezt, de a demográfiai változások egy napon megváltoztathatják ezt. A dolgok jelenlegi állása szerint Észak-Írország még évtizedekig fennmaradhat.
Az Unió számára a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy előnyei már nem olyan nyilvánvalóak, mint egykor voltak. Az Egyesült Királyság új kormányának, legyen az bármilyen irányzatú, sürgősen foglalkoznia kell a decentralizáció fejlesztésével, esetleg nagyobb hatáskörök átadásával, nemcsak a tagállamok, hanem az angol régiók számára is. A túléléshez meg kell győzni az Unió mind a négy tagjának népét arról, hogy együtt jobban járnak, mint külön-külön.
Korábban jelentősen növelte az aranytartalék mértékét. 
